Írtam már Nektek szép mesét a kis autóról, aki bárhová elvisz, elkísér, és még ott sem hagy, csak ha nagyon jó indoka van rá.
Kihagytam azonban - ahogy a szakdolgozatból szerettem volna az attitűd-fejezetet - a történetből a kettőnk viszonyáról szóló gondolatokat; a tanulságokat aggógó szülőknek, és engem túljól ismerő testvéreknek-barátoknak.
Kedveseim, fent említettek, tehát. Ha most megnyomogatnátok a kobakom búbját, meglepve tapasztalnátok, hogy már sokkal kevésbé puha, mint amikor legutóbb próbáltátok.
Azaz kezd benőni a fejem lágya, no.
Autó-ügyben is.
Akinek van jogosítványa, tudja milyen az első 2-3-4-5 év. Ha kocsi kerül a popsi alá, az ember úgy érzi, ő az univerzum koronázatlan királya, és ehhez mérten is viselkedik: mit neki ezernyi másik közlekedő fél, narancssárga-lámpa, záróvonal, jobbkézszabály, megállni tilos, és hadd ne soroljam. Időnként megbüntetik, időnként koccan, ha okos, akkor nagy baja nem lesz, a szervízben, vagy a csekken pedig fizeti a tanulópénzt.
Noshát kezdem úgy érezni, hogy felettem lassan elszállni látszik ez az idő. Rezonáló kipufogóval inkább csak a szélső sávban töfögök, nem hagyom, hogy toljanak-húzzanak, ellenőrzöm a csomagtartó-ajtót és az ablakokat, mielőtt otthagyom a kocsit, tudom, hogy ha 140-el megyek (ahol már egészségtelen az Uno hangja, és az utasok közérzete), akkor kevesebb mint 10 percet nyerek Mosonmagyaróvárig, ígyhát csak 120-szal próbálkozom; tudom, hogyan kell használni az autómosót; nem akarok legyorsulni senkit; és morgok, ha nincs bekötve valaki biztonsági öve. Nem felejtem el felkapcsolni a lámpát, sem pedig kiengedni a kéziféket; ahogy behúzni sem felejtem el, mikor megállok. Inkább várok a soromra, minthogy kétes helyzeteket kreáljak, mert bár néha tényleg fontos az idő, az élet sokkal fontosabb. Mindemellett nagy ráhagyással számolok, pláne, ha Budapestről van szó, így van, hogy valahová 30 perccel előbb érek, mint kellene. De sebaj, erre jó egy izgalmas könyv...Vagy egy doboz Jegeskávé. Esetleg mindkettő.
Uno és én: nos, azt hiszem, nyerő páros vagyunk, hiszen kiegészítjük, és ahol kell, tompítjuk egymás gyengeségeit.
Én például hiszem, hogy Uno még sok évig él majd egészségben és békességben; bennem megvan a lendület, ami belőle talán már némileg hiányzik; nekem szükségem van rá, ellentétben a régi gazdájával.
Ő pedig sokat lassít és bölcsít rajtam, sok tapaszalattal és tanulsággal lát el.
Uno nem rossz pedagógus, bár eszköze a nem a legmodernebbek közt felsorolt KÉNYSZER: hiszen nincs sok lehetőségem választani, hogy feszegetem-e a határokat, vagy sem. Mert már én is tudom - szerencsére nem tapasztalatból - , hogy a büntetés sajnos az árok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése