A diplomata

Ismeritek a viccet, nem? Na most megismeritek!

-Ki a jó diplomata?
-...?
-Aki úgy küld el a pokolba, hogy alig várd, hogy indulhass!

Sokáig mondogattam kényszeredett vigyorral ezt a viccet, és próbáltam hinni benne, hogy a "jó diplomataság" elérhető; hogy valóban - szolgáltatást nyújtóként is - megmondhatom úgy a meglehetősen vonalas és markáns véleményemet, hogy nem veszítem el örökre a vendéget.
Táborvezetőként, túravezetőként nagyon gyakran ütköznek a komfort és a biztonság; a külsős számára ésszerűnek tűnő és a bennfenntes által ésszerűnek ítélt megoldások szempontjai. Időnként elengedhetetlen, hogy az ember eréjesen vigye keresztül az akaratát, hiszen - lévén adott terepnek és szakmai programnak ő a legmélyebb értője - ezzel rengeteg energiát spórol, és gyakran komoly baleseteket előz meg.
A túravezetővel lehet vitázni az áron, távon, szabályokon - csak nem érdemes. Egy-egy ilyen egyezkedés hevében - úgy gondoltam, rossz diplomataként - idővel mindig eljutok egy pontra, ahonnan már képetelen vagyok észérveket felsorakoztatni; amitől kezdve az egyetlen érvem a "Mert azt mondtam én, a vezető!"; amikortól kezdve lőttek az udvarias hangvételnek, vagy a valós érzelmeim leplezésének.
Mindig úgy gondoldtam, ezeket a csatákat csak a háború árán nyerem meg; akivel idáig fajult egy-egy nézeteltérés, sosem látom viszont a túrázóim között.

Ma reggel - még nem volt egészen 9 óra - megcsörrent a telefon. Egy olyan korábbi túrázó jelentkezett be, akivel nem kevés konfliktus árán sikerült csak anno zöldágra vergődni bizonyos kérdésekben - ami közben többször is átléptem az általam megengedhetőnek vélt határokat.
A túrázó tisztelettudóan időpontot kért, és érezhetően hallani sem akart róla, hogy mással túrázzon.

Valahol a túravezető is jó diplomata a maga nemében. És ha a modora nem is mindig tökéletes, az élet a legtöbbször őt igazolja. Ennek pedig eredménye van.