Eszközök nélkül

In medias res.
Iszonytató, szíven ütő tehetetlenséget érzek.

Pedagógus vagyok, méghozzá az elhivatott fajtából. Időt, energiát, lelkesedést nem kímélve töröm magam a következő generáció útjának egyengetésén. Nem csak oktatni, de NEVELNI is próbálom (hellyel-közzel sikeresen) ezeket a csöppöket, hogy majd egyszer jobban megállják a helyüket az ÉLETben.

Szeretetet persze az ember csak a legritkább esetben várhat cserébe ilyesmiért. Igazságosnak, következetesnek és szigorúnak lenni, bizonyos dolgokat megkövetelni nem népszerű dolog manapság.
Azt azonban nem gondoltam volna, hogy egyszer jómagam is kifogyok az eszközökből.

Mert először kérek szépen, és még magyarázok, indoklok is mellé. Aztán kérek szépen, magyarázat nélkül. Aztán kérek higgadt tárgyilagossággal, de még mindig "légyszíves"-sel. Aztán kérek ingerülten, de még mindig kérve. Majd utasítok, diktatórikus hangnemben. Ezután kiabálok. És csak ha ez sem segít, következik be, hogy "testi erőszakot" alkalmazok, azaz megfogom az adott kölyköt (hogy ne tudjon elrohanni a fejmosás elől, mert általában gyáva népség ez), és elmagyarázom neki kevésbé megválogatott szavakkal, hogy miért nagyon helytelen amit művel.

És azután...azután fogalmam sincs, még mit tehetnék. A szülő rám bízta a srácot aznapra - ha felhívom, és a segítségét kérem, az a kompetenciám csődje. Ha olyan szankciót alkalmazok, amitől a gyerek számára a program élvezhetetlenné válik, akkor a szülő joggal állítja: kárba ment a befizetett pénze. Pofont nem adhatok, hideg víz alá nem állíthatom az imposztort.

Marad a gerilla-harc, azaz a szülővel való fenyegetés, és önnön erőm és hatalmam túlhangsúlyozott fitogtatása. Ha gorilla lennék, komolyan verném a mellem.
Ja és persze a nasi-megvonás.
Ez, és az apuka felhívásának kilátásba helyezése eddig még mindig megtette a hatását.

De egészen komolyan NEM ÉRTEM, hogy miért kell a dolgoknak normális, értelmes emberek, ember-palánták között idáig fajulniuk. Talán napjaink társadalma teszi. Bár én azt mondom: inkább a gyerekszoba...