Igazából szerelem

Nem szeretnék óriási pszichológiai mélységekig hatolni ezzel a bejegyzéssel, csupán egy általam megfigyelt tendenciára, vélemény-alakulásra, hozzáállás-féleségre szeretnék reagálni/reflektálni.
Az egyik általam követett (itt meg nem jelölt) blogban olvasok kapcsolatokról, a "boldogság titkáról" egy amolyan - a szerzőtől megszokott - "frankómegmondós" bejegyzést.
Nem mondja ki, de kisüt a sorok közül, hogy - lévén Ő olyan szerencsés, aki maximálisan felhőtlen és boldog párkapcsolatban él pillanatnyilag - véleménye szerint a kompromisszum egy ideig tartható, vállalható; de egy bizonyos pont után egy emberi kapcsolat rámegy; a boldogság elérhetetlen távolságokba kerül és választanunk kell önmagunk vagy a másik között.

Nem szeretem én sem becsapni magamat. Éltem már eleget rossz párkapcsolatban ahhoz, hogy tudjam, a fent emlegetett bejegyzés szerzője mire gondol. A kompromisszum nehéz, embert próbáló, gyakran fogcsikorgatós dolog. Több kapcsolatom ment rá korábban, hogy apróságokban nem tudtam megegyezni a másik féllel, s végül feladtuk a próbálkozást.

És pont ezért gondolom azt, hogy a bátorság nem az - ahogy az idézett szerző írja - ha az ember ki mert lépni egy kompromisszumoktól megtépázott kapcsolatból, és mer újat, remélhetőleg jobbat keresni.
Elsőre ugyanis minden tehén fekete a sötétben; minden új kapcsolat magában hordozza az ismeretlen varázsát; más lesz, és ettől jobbnak, izgalmasabbnak, számunkra megfelelőbbnek érezzük az előzőnél.
Azután - megfelelő, gyakran az előző kapcsolatban elteltnél is rövidebb idő után - persze kiderül, hogy ez a boci is foltos; hogy a fránya kompromisszumokra itt is szükség van és lesz; talán többre is, mint korábban; és a vélt boldogság egyre távolabb úszik tőlünk.

Ekkor ugyanis a boldogságot a tökéletes, kompromisszum-mentes léttel feleltetjük meg.

Azt gondolom, egy-egy kapcsolatnak vannak virágzó, és vannak nehézkes korszakai. A kezdeti lelkesedés után elkövetkezik a megszokás "unalma"; majd az összeszokás boldogságára ráköszöntenek a közös élet építésének nehézségei; esküvőt lakásgondok; gyerekvállalást álláskeresés követ; és még sorolhatnám.

Számomra nem az jelenti egy kapcsolatban a bátorságot, hogy nyíltan fel merem vállalni önnön kompromisszum-képtelenségemet, majd ebből kiindulva idővel véget vetek az egymás partjai között való vergődésnek, és új vizekre evezek.
Sokkal inkább érzem magamat bátornak és nemesnek, ha elfogadom, hogy "hosszú lesz a tél", ha képes vagyok mind a vágyaimban, mind az aktuális igényeimben megszorításokat eszközölni (azaz kompromisszumot kötni), bízván az adott kapcsolat erejében és egykori hevében; s kivárva a bizonyosan elkövetkező szebb napokat.

Gyávaságnak, a problémákkal való szembe-nem-nézésnek tűnhet az álláspontom az előtt, aki nem ismer, vagy nem ismer jól.
Ám aki ismer, az tudja, hogy a legtöbb helyzetben esztelenül őszinte vagyok, és emiatt gyakran fejjel is a falnak, a nehezebb útnak megyek.

Az ember azonban - ahogy öregszik és tapasztal - idővel felméri, hogy bár nem minden átlátszó kavics gyémánt, és rendkívül sok ilyet el kellett már dobnia átkozva önnön hiszékenységét; ez nem bizonyítja, hogy gyémántok nem léteznek.
És amikor valódi kincs kerül a kezébe, nem hajítja el akkor sem, ha kétsége merül fel annak valódiságát, vagy tökéletességét illetően.

Hiszen megtalálta. Ez az ő gyémántja, az ő célja. Erre várt egész életében.
A csiszolódás során pedig mindketten változnak. A kő is az ő igényeihez; az igényei is a kőben rejlő lehetőségekhez.

Ha azonban nem vállaljuk ezeket a korlátokat, és eldobjuk a tökéletlen kincset, mondván: "Ez is csak átlátszó kavics volt!", lehet, hogy soha többé nem akad gyémánt a kezünbe. Se tökéletes, se ilyen "tökéletlen".

"A lány sem tökéletes. Te sem vagy tökéletes. Az a fontos, hogy egymásnak tökéletesek legyetek!."