Front

Nálunk, a családomban gyakran elhangzott: "Front van." Édesanyám vásott kölyök volt boldogult ifjúságában, és egy-két végtagját elegendő alkalommal eltörte, összezúzta ahhoz, hogy azok - az akkori orvostudomány fejlett munkáját dicsérve - a mai napig hasogassanak, ha változik az időjárás.
Hittem is meg nem is az efféle béka-módi időjóslásban; azután én is kellő alkalommal és intenzitással kísértettem a Sorsomat ahhoz, hogy nekem is legyen egy szép, varrott heg a térdem fölött. Ha nem is a frontra, ez a seb a hőmérséklet-változásra volt évekig érzékeny; hidegben belilult, mint a gyerekek szája a medencében.

Amikor a nyelviskolás praxisomban először hallottam a katasztrofális magatartásra magyarázatul, hogy "Front van.", be kell vallanom, égnek állt a hajam. Arra gondoltam - nézzétek el nekem, alig voltam 20 - a franckarikáért menti ki valaki a gyerekét - és saját nevelését - ilyen átlátszó érvvel?!
Azután néhány évnyi tapasztalattal és bölcsességgel lettem gazdagabb. Ma már nem csak, hogy hiszek a fronthatásban, de fel is ismerem azt. Amikor az angolórán mindenki körbe-körbe kíván szaladni, mutathatok bármi izgalmasat, érdekeset, ízleteset (!); amikor a ricsajt már a táborvezetésben edződött hangszálaim sem tudják túlharsogni; biztos mosollyal tárom szét a karom, és közlöm a jelen lévő, álmélkodó édesanyákkal: "Front van." Ők pedig megkönnyebbülve bólogatnak, hogy nem az ő gyereküket, nem az ő nevelésüket teszem felelőssé a káoszért.

Holnapra ígérik a melegfront érkezését.
Már előre félek.
:)