Pszichológusként, emberként is iszonyat érzékeny és érdekes kérdést vetnek fel a belénk kódolt, mély, zsigeri gátlások. Legyenek bár tanultak, vagy öröklöttek. Lényegében a kettő egy, és ugyanaz: akár a génjeink tanulták meg őket generációkkal korábban, akár mi magunk; akár környezetünktől lestük el, akár az elődeink környezete indukálta őket: ezekből a rácsokból börtön épül.
Amitől számunkra mások a szabályok, mint mindenki más számára. Kicsit keményebbek, kicsit szorosabbak. Vannak dolgokat, amiket nekünk muszáj, míg senki sem kötelezhető rá; vannak dolgok, amiket nekünk tilos, pedig mindenki megteheti.
Évtizedek, évszázadok mély genetikus berögződései munkálnak, vétóznak és köteleznek a sejtjeinkben; emlékek előtti berögződések fogják meg a kezünket félúton, vagy szorítják az állkapcsunkat egy segítő kézre tudattalanul. A test vergődik a túlságosan ősi és elemi erő fogságában; az elme megzavarodva próbál kétségbeesetten rendet tenni - hiába. Vélt hibások és hibák lépnek a színre; vált a megvilágítás, és az életünk kudarcok, rossz döntések és ellenségek sorozatává alakul; mosolyogni lehetetlen; még megmaradni emelt fővel sem könnyű. A tehetetlenség kihajt éjjel az utcára; fojtogat, ablakot kell nyitni; elüldöz amellől, akit a legjobban szeretünk; könnyeket csal; kétségeket ébreszt - kinek-kinek vérmérséklete szerint.
És éneklünk - mit éneklünk, üvöltünk - Rúzsa Magdival, és érezzük belül, mélyen minden szavát. Magunkba isszuk a dalt, az elmondhatatlan szenvedést, mitegy legitimálva azt, amit érzünk. És elhisszük, hogy ezeknek a gátaknak bizony szabad létezniük.
Megszokjuk, hogy nekik van helyük az életünkben; és mi vagyunk azok, akiknek nincs.
Rúzsa Magdi nagyon jól megfogta a lényeget. Aláírom. Hallagtom is, vagy negyedszer, amíg írok.
De a világba akarom kiáltani az igazságot is: hogy mindannyiunknak jogunk van a saját, gátlások nélküli és felhőtlen életünkhöz; az élvezetekhez, a hibázásokhoz, a hóbortokhoz, a gyengeségekhez, harsány nevetésekhez, fájdomtól eltorzul archoz és megállíthatatlan könnyekhez is.
Jogunk van embernek lenni, ennek minden fájdalmával és gyönyörűségével.
És - ha nem is kötelességünk - elvehetetlen lehetőségünk küzdeni az ostoba, berögzült, emlékeken túli és emlékek előtti gátaink, határaink és félelmeink ellen.
Mert lehet ugyan élni velük. De nem érdemes.
:)
VálaszTörlés