A félreértés meglátásom szerint abból fakad, hogy a függőséget - így a függetlenséget is - viszonylagosnak, valamihez kapcsolódónak tekintjük. Azaz függetlenné válunk anyagilag a szüleinktől; érzelmileg a korábbi párunktól; szellemileg az előítéletektől, korábbi tapasztalatoktól; lélekben a frusztrációktól; viselkedésünkben a berögződésektől. Általában ezeket a folyamatokat úgy éljük meg, hogy felszabadulunk valamiféle kötöttség alól, amely lehetővé teszi egy nyitottabb és boldogabb élet megélését. Én viszont úgy látom, hogy ez egyáltalán nem így működik.
Véleményem szerint a fenti értelmezésben vett függetlenség lelki értelemben ugyanúgy függőség marad; mivel relatív, viszonylagos, tehát a hátterében egy külső, befolyásunkon kívül eső tényező áll; és végeredményben ez határozza meg, hogy gyakorlati értelemben függünk-e tőle.
Ez így egy kicsit bonyolult, próbálom egy példán elmagyarázni. Amikor anyagilag függetlenné válunk a szüleinktől, az alatt általában azt értjük, hogy már nincs szükségünk a mindennapi életünk fenntartásához az anyagi támogatásukra, így nem is vesszük igénybe, nem is fogadjuk el azt. A függetlenséget ilyenkor hajlamosak vagyunk összekeverni azzal a sikerélménnyel és hatékonyság-érzéssel, melyet afölött érzünk, hogy segítség nélkül tudjuk menedzselni az életünk valamely területét. Ha pedig mégis megszorulunk anyagilag, akkor nagyon könnyen önnön függetlenségünk rabjává válhatunk, csakazértsem kérve segítséget azoktól, akik szívesen adnák. Azt gondolom, ha gyakorlati értelemben az is, lélektani érelemben egy ilyen gátlást semmiképpen nem nevezhetünk függetlenségnek.
Ugyanúgy, ahogy azt sem, amikor a néhai szerelmespár egyik tagja némi idő elteltével bőszen hangoztatja, hogy ő már túl van a korábbi kapcsolaton, független az akkori élményektől, érzésektől. Lehet-e független valójában, ha az elméjében még mindig ezzel a mércével méri, ehhez a nullponthoz viszonyítja magát? Nem hinném.
Ugyanez a függetlenségi mérce vonatkozik az érzéseinkre, emberi integritásunkra egy kapcsolaton belül is. Mondhatjuk, gondolhatjuk, hogy függetlenek vagyunk, csak mert megkeressük a saját megélhetésünket; tudjuk, hová mennénk lakni, ha hirtelen fordulna a szerencse; vannak saját barátaink; és képesek vagyunk önállóan gondolkodni, dönteni, problémát megoldani. Ugyanakkor egy kapcsolaton belül sem ebben látom a függetlenség - tovább megyek, a szabadság - lehetőségét. Amint elgondolkodunk azon, hogy menne-e a másik nélkül, az már egy függő gondolatmenet. Hiszen önmagunkat a másik fél rendszerében definiáljuk, és helyezzük a talpraesettség, vagy az önellátás egy bizonyos szintjére. Ez a gondolatmenet feltételezi a másik felet, és őt tekinti a mi életünk elsődleges megoldásának, vagy legalábbis a megoldások forrásának. Ami nemcsak, hogy némileg megalázó és abszurd, de senki számára nem is kényelmes hosszú távon.
Én azt gondolom, egy párkapcsolatban az jelenti a valós - gyakorlati és lélektani - függetlenséget, amikor a felek nem gondolkodnak arról, hogy mi történne velük a másik nélkül. Mert lényegében ugyanazok a lehetőségek számukra abban az esetben is, mint magában a kapcsolatban. A lehetőségek ugyanis csakis tőlünk magunktól függnek. Akár párkapcsolatban élünk valakivel, akár nem. Akár mással élünk párkapcsolatban. Én nem leszek se jobb, se szebb, se több attól, aki mellettem van; és ő sem lesz semmilyenebb tőlem. Változni, fejlődni, tanulni csak saját magunk révén tudunk; ezt a másik katalizálhatja ugyan, de végrehajtani csakis mi tudjuk.
Így azt gondolom, egy párkapcsolatban sem függ a másik féltől a függetlenségem. Az csakis tőlem függ, és attól a szemlélettől, ahogy megélem a dolgokat. A kék ég is lehet kalitka, ha annak érzem; és egy szűk cella is lehet maga a Tér, ha képes vagyok így értelmezni. A saját lelki- és fizikai terünket csak mi vagyunk illetékesek alakítani, emiatt még a hozzánk legközelebb állóknak sincs sok hatásuk rá.
Persze abban az esetben, ha a fenti jogunkkal élünk is, és nem hisszük el, hogy a szabadságunk egy másik ember kedvétől, hangulatától, hozzáállásától függ. Ez pedig merész vállalkozás, elsőre kivihetetlennek tűnő erőpróba.
De csak egyszer kell sikerülnie ahhoz, hogy megérezzük, mennyivel könnyebb is az élet igazán függetlenül, szabadon egy hasonló társsal.
Nekem ebből az jött le hogy nincs is függetlenség. Minden reláció függőség, de van jó, és van rossz függőség.
VálaszTörlésMivel csak receptorokkal kapcsolódunk a világhoz, és az öszes bemenő jelet az agyunk dolgozza fel, ezért minden attól függ, hogy ezt a feldolgozást hogy teszi az elménk.