Deák tér, aluljáró. Mirával felbukkanunk a mozgólépcsőn, még a föld alatt a néni virágot árul. Tudom, hogy Mira szereti a virágot. Már amikor az édesanyja nagylelkűbb volt a kelleténél, eldöntöttem, hogy ha virág kerül az utunkba, kapni fog. Megkérdem, kér-e. Kér. A néni felajánlja: válasszon. Megkérdem: mennyi. A néni nem válaszol. Újból kérdezek. A néni némiképp sértődött, nagy részben pedig szemrehányó hangnemben közli: előbb talán várjam meg, hogy a gyerek választ. Választ. Megmondja. 450. A kertben szedte, pici csokorka. Nem sajnáltam volna rá, ha nem hány a szememre. A gyereknek már a kezében a virág. Szó nélkül fizetek. Mira örül. Jól is van ez így, meg nem is.
És ha nem vigyáztam volna a hét minden délelőttjén 2 kisfiúra,
és ha nem épp ma lett volna céges megbeszélés negyed 8-ig,
és ha nem szívatna a hormonháztartásom,
és ha nem kellett volna az elmúlt 2 napban egész napi készültségben lennem,
és ha Zoli itthon lenne, hogy néha átsegítsen a gondokon,
és ha az elmúlt 3-4 napban megölelt volna valaki,
meg persze ha nem lenne dög meleg,
és a kölykök örülnének a kitett lelkemnek mielőtt átgázolnak rajta,
esetleg meleg kaja várna itthon, vagy legalább lenne kihez szólni,
akkor valószínűleg nem kaptam volna fel ezen a pitiáner öregasszonyon még ennyire sem a vizet. De így felkaptam. Persze csak magamban.
De úgy nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése