(Ez itten egy művészi részlet az idei eperlekvárunkból, ami a nyári tábor folyamán sajnálatos módon elfogyott...;))
Korábban se a rossz végén fogtam meg a fakanalat. Takarítani meg például azt gondolom, hogy a mai napig sem tudok - ennek ellenére minden héten szoktam. És egyre jobban belejövök.
Viszont néhány napja a hatalmába kerített az érzés, hogy ami eddig jóleső, felvállalt, teljesen legitim feladatom volt a háztartás-vezetésben, azt hogy érzem mostanában természetesnek, belőlem és a lényemből fakadónak.
Eddig is egyértelmű volt, hogy rendezem a ruháinkat, készítem az ételünket, harmóniát tartok az otthonunkban. De a napokban átjárt az érzés, hogy én ebben vagyok jó, és ebben tényleg jó vagyok. Szeretem is csinálni. És a feladatom is.
És már nem igazán érzem szükségét - ahogy korábban - hogy rácsodálkozzanak: értek hozzá, képes vagyok rá, "nahát nem is gondoltam, hogy lányok a Te korodban is tudnak már háztartást vezetni". Ahogy annak sem, hogy a kedvesem minden ételt, amit csak elé teszek, megdicsérjen, megköszönjön.
Örülök neki, de nem szükséges már. Asszony vagyok, Feleség, ez a helyem, ez a dolgom, ez az életem egy része. Szeretem. Vállalom. Élvezem.
És mióta ennyire összesimultunk, mintha a tárgyak, alapanyagok, eszközök is megérezték volna a változást: kézreállnak, nem makrancoskodnak, és minden sokkal gyorsabban, gördülékenyebben megy.
Természetesen. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése