Ez a hosszútávú tapasztalat. Legyen szó munkáról, esküvőről, túráról, szívességről, házimunkáról, jószerivel BÁRMIRŐL, általában addig csinálom, amíg végem nem lesz, mint a botnak.
Nem nagy gond ez akkor, ha olyan tevékenységről van szó, aminek a vége a valós, fizikai kimerülés. Mert akkor a végén nyűgösködöm egy fél órát, aztán úgyis elalszom, és másnap reggel pihenten ébredek.
Sokkal nehezebb az ügy, amikor a kimerülés lelki síkon történik meg. Azt is könnyű észrevenni - de sokkal nehezebb neki okot tulajdonítani. Beletelik sokszor hetekbe, akár HÓNAPOKBA, mire rájövök, hogy mitől vagyok annyira elviselhetetlenül kezelhetetlenül nyűgös, rosszkedvű, fáradt, motiválhatatlan, stb.
És általában csak akkor jövök rá, amikor az adott, túlságosan szorongató helyzet végre megoldódik. Ilyenkor aztán robban a felszabadultság-bomba.
Tanulság az nincs. Megkönnyebbülés van. Megint úgy érzem, egy kicsit hazaértem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése