Blődnek tűnhet az állítás, merthát: persze, álszent, aki azt mondja, nem fontos. Abból veszünk ételt, ruhát, fizetjük a rezsit, tankoljuk az autót.
De én most nem erre gondolok.
Az embereknek nem (csak) az a pénz fontos, amiből az életüket finanszírozzák. Az embereknek az a pénz is brutálisan fontos - vagy legalábbis a viselkedésük abszolúte ezt tükrözi - amelyiknek sem a léte, sem a hiánya nem okoz különösebb változást az életminőségükben.
(Álljunk meg egy szóra, és definiáljuk a "különösebb változás"-t. Én azt értem ez alatt, hogy semmi olyan változást nem hoz az életükben, amire 2 hónap elteltével is fontos veszteségként vagy lemondásként emlékeznének vissza. A "nem tudtam megvenni azt a csinos felsőt" vagy az "inkább otthon főztem kávét, nem ültem be kávézni egyedül" nem ilyen. A "zaciba kellett adnom a jegygyűrűmet, hogy ne kapcsolják ki a villanyt", vagy a "nincs normális télikabátom, de momentán nincs miből újat venni, úgyhogy inkább 3 pulcsit húzok alá, hogy ne fagyjak meg" már igen. Szerintem. De az én értékrendemmel simán vitába lehet szállni!)
Úgy tapasztalom, hogy az emberek egyfajta furcsa, egyezményes társasjátékot játszanak. Az a lényeg, hogy minél több pénz maradjon a zsebünkben. A józan ész, a korábbi megállapodás, az emberség nem ér pontot; az élmények csak kis színes matricák, amik nem számítanak be a nagy végső elszámolásnál. Mert akkor bizony számolni kell. (Csak tudnám, mikor? Végülis: még egy koporsón se láttam tetőcsomagtartót...)
Könnyen vagyok: nincs gyerekem; saját lakásban élek; nem vonnak törlesztőrészletet a fizetésemből.
Másrészről meg: könnyen vagyok, mert azt tartom fontosnak, hogy legyen mit ennünk, legyen hol aludnunk, és legyenek körülöttünk a szeretteink. A többit megoldjuk. Mindig is megoldottuk.
Nagyon szabadnak érzem magamat ettől, és mindig nagyon megütközöm rajta, ha azt tapasztalom, hogy másokat milyen rabságba képes vonni a pénz. Olyan értékeket engednek el; olyan döntéseket hoznak meg amik alapvetően nem a sajátjaik, amik a megszokott, emberséges természetük ellen valóak; amiken érződik, hogy kényszer alatt teszik, és ezt a kényszert a félelem szüli: a félelem a veszteségtől, a bukástól.
Sokszor haragszom, morgok az ilyen döntések miatt. Holott inkább örülnöm kellene a saját szabadságomnak, a saját biztonságérzetemnek, amelynek hála nem kényszerülök ebben a tekintetben kifordulni önmagamból.
És ha meg is ingok: mellettem a szuper Férjem, aki megnyugtat, hogy jól gondolkodom; mellettem a fantasztikus kölykeim, akiknek ugyanaz az érték, ami nekem. Így könnyű. Így könnyű.
Hajrá Többiek! :)
:)
VálaszTörlés