Ha táborozni megyünk, én inkább 3-szor elküldök minden infót, és óriási, színes betűkkel hívom fel a figyelmet arra, ami biztosan ne maradjon otthon. Esetleg telefonon is rákérdezek.
Ez az alaposságom a fogadó-oldal reakciói alapján 80%-ban szükséges, 20%-ban túlbiztosítás. Nyíltan vállalom. Én ezt így szeretem. Inkább előre legyek sok, mint utólag kevés...
Teszem mindezt szeretettel, tisztelettel és alázattal. Nem oktatok ki senkit, nem hívok fel senkit hajnali 6-kor, hogy becsomagolta-e a fejlámpáját, (általában) nem produkálok hisztérikus reakciót, ha mégsem (mert általában fel vagyok rá készülve, hogy valaki úgyis elfelejt valamit).
És nagyon határozottan hiszem, hogy mindezen hozzáállásomért valamiféle tiszteletet érdemlek, a szónak abban az értelmében, hogy a fogadó oldal legalább tekintetbe veszi az erőfeszítéseimet. Nem arra gondolok, hogy megköszöni. De arra mondjuk igen, hogy amit írok, azt elolvassa...
A szolgáltatói szféra kemény hely, ismerem. Folyamatos versenyben vagyunk másokkal, az idővel, az elemekkel. Nem várom, hogy bárki simogassa a fejemet azért, mert "Milyen nagyon jól csinálod!". Az a dolgom, hogy jól csináljam. Ha nem, akár haza is mehetek.
Ugyanakkor a héten többedszerre érzem azt, hogy az emberek fejében valahogy nem áll össze a kép, hogy egy mosolygós visszaigazoló email (Rendben van a szállásod, várunk Titeket!), vagy egy csengő hangú telefonos tájékoztatás (Igen, mehettek ma edzésre, Bogi vár Benneteket!) mögött milyen logisztika; ilyen mentális és időbeni erőforrás-igény van. Mert ahhoz, hogy ezt írjam vissza, fel kell hívnom 3 szállásadót, mire az első visszahív, hogy ja, mégis oké. Fel kell hívnom a felszerelés-kölcsönzőt, hogy van-e ennyi cucc még. Újra kell számolnom a mennyiségeket a bevásárló listámon. Ki kell találnom a telekocsi-logisztikát. El kell küldenem 3 emailt. Vagy fel kell hívnom Bogit, és ki kell találnunk, hogy hogyan oldja meg a délutánját, ha mégis/mégsem kell edzést tartani.
És mindezt gyorsan, hatékonyan és mosolygósan kell tennem, mindenkitől elnézést kérve, hogy az utolsó pillanatban van változás, mindenkinek megköszönve a gyors segítséget, megtámogatva a további együttműködést.
Ez a dolgom. Szeretem csinálni, élek-halok érte. Azt viszont nem értem - és nem is akarom megérteni, hogy az embereknek miért nem tűnik fel, hogy a rengeteg pozitív hozzáállás és mosoly mögött bizony nagyon komoly munka van; hogy akkor is vannak határaim, ha nem jelzem őket morgással, ceccegéssel, kelletlenséggel, grimaszolással. És igenis megérdemlem, hogy megtiszteljenek engem, és a munkámat annyival, hogy
- odafigyelnek arra, amit mondok, írok,
- elolvassák, meghallgatják és komolyan veszik a tájékoztatásaimat,
- betartják az általam megadott határidőket,
- válaszolnak, visszajeleznek a leveleimre, ha szükséges.
Valószínűleg azért nem, mert gyorsan, alaposan és kedvesen teszem a dolgom.
De - kérdem tisztelettel - csak azért legyek hanyagabb, lassabb vagy taplóbb, hogy ne mindenki az utolsó pillanatban várjon tőlem csodát? Tényleg erre lenne szükség?
Na, azt várhatjátok!
A ma embere már el van rontva. Mindent ad hoc csinál, tervszerűtlenül. Nem is tehet erről, mert úgy ki van szolgálva eszközökkel, ami ebben segít neki, hogy a tervezést, szervezést végző agytekervényei egyre jobban elsorvadnak.
VálaszTörlésÉpp ma vettem észre, hogy egy a produkció már csak úgy adható el, ha pl:
behozzuk a Hősök terére a lovasparádét, azért, hogy a ma emberének nehogy véletlenül - tervszerűen - ki kelljen kutyagolnia egy lovaglásra alkalmas terepre. Nem. Inkább több hétig mindenféle műgyanta, és homokburkolattal alkalmassá teszik a Hősök terét= beviszik a városközpontba a lovardát, hogy botolj bele és akkor talán rész veszel benne, vagy ugyanígy:
Lezárják Fehérvár északi városrészét, hogy az utcán kétoldalt mindenki felállíthassa a bográcsállványát, és lecsót főzhessen saját baráti körének, s azt mindenki megcsodálhassa, ha éppen arra jár.
Evvel nem ezeket a rendezvényeket akarom cikizni, sőt ezek nekem is tetszenek. S a rendezőket dicséri, hogy felismerték a ma emberének jellegzetességeit, s nem azon sopánkodnak, hogy gyér a látogatottsága az alkalmas helyen, de távol megrendezett parádénak, hanem behozták a ma embere cipője elé, hogy belebotoljon. A ma embere sem hibás ezért. Ilyen az evolúciós folyamatunk. Csak a jelenségre szeretnék rávilágítani: A ma felhasználójának mindent az orra elé kell varázsolni, mert versenyeznek érte, s ezt már meg is megszokta. S azt is megszokta, hogy dömpingben van elárasztva mindenféle ajánlattal: rengeteg lehetőséget kínálnak fel neki, s rendszerint a felkínáló is végtelen számban küldi ki ezeket a kínálatokat. Aki pedig dömpingben küldözget mindenfélét, az nem is vár mindenkitől visszajelzést, sőt a visszajelzések feldolgozását is robotra bízza. A célszemélyt le is szoktatják arról, hogy visszajelzést küldjön.
Teljesen átérzem a visszajelzések hiánya miatt leírt gondolataidat.
Apád ( egy másik kavarógép lecsillapodott energiával)