Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2014. szeptember 19., péntek

Tisztelet (a kivételnek)

Szeretek alaposan dolgozni. Pláne abban, amivel még szívesen is foglalkozom.
Ha táborozni megyünk, én inkább 3-szor elküldök minden infót, és óriási, színes betűkkel hívom fel a figyelmet arra, ami biztosan ne maradjon otthon. Esetleg telefonon is rákérdezek.
Ez az alaposságom a fogadó-oldal reakciói alapján 80%-ban szükséges, 20%-ban túlbiztosítás. Nyíltan vállalom. Én ezt így szeretem. Inkább előre legyek sok, mint utólag kevés...

Teszem mindezt szeretettel, tisztelettel és alázattal. Nem oktatok ki senkit, nem hívok fel senkit hajnali 6-kor, hogy becsomagolta-e a fejlámpáját, (általában) nem produkálok hisztérikus reakciót, ha mégsem (mert általában fel vagyok rá készülve, hogy valaki úgyis elfelejt valamit).
És nagyon határozottan hiszem, hogy mindezen hozzáállásomért valamiféle tiszteletet érdemlek, a szónak abban az értelmében, hogy a fogadó oldal legalább tekintetbe veszi az erőfeszítéseimet. Nem arra gondolok, hogy megköszöni. De arra mondjuk igen, hogy amit írok, azt elolvassa...


A szolgáltatói szféra kemény hely, ismerem. Folyamatos versenyben vagyunk másokkal, az idővel, az elemekkel. Nem várom, hogy bárki simogassa a fejemet azért, mert "Milyen nagyon jól csinálod!". Az a dolgom, hogy jól csináljam. Ha nem, akár haza is mehetek.

Ugyanakkor a héten többedszerre érzem azt, hogy az emberek fejében valahogy nem áll össze a kép, hogy egy mosolygós visszaigazoló email (Rendben van a szállásod, várunk Titeket!), vagy egy csengő hangú telefonos tájékoztatás (Igen, mehettek ma edzésre, Bogi vár Benneteket!) mögött milyen logisztika; ilyen mentális és időbeni erőforrás-igény van. Mert ahhoz, hogy ezt írjam vissza, fel kell hívnom 3 szállásadót, mire az első visszahív, hogy ja, mégis oké. Fel kell hívnom a felszerelés-kölcsönzőt, hogy van-e ennyi cucc még. Újra kell számolnom a mennyiségeket a bevásárló listámon. Ki kell találnom a telekocsi-logisztikát. El kell küldenem 3 emailt. Vagy fel kell hívnom Bogit, és ki kell találnunk, hogy hogyan oldja meg a délutánját, ha mégis/mégsem kell edzést tartani.
És mindezt gyorsan, hatékonyan és mosolygósan kell tennem, mindenkitől elnézést kérve, hogy az utolsó pillanatban van változás, mindenkinek megköszönve a gyors segítséget, megtámogatva a további együttműködést.

Ez a dolgom. Szeretem csinálni, élek-halok érte. Azt viszont nem értem - és nem is akarom megérteni, hogy az embereknek miért nem tűnik fel, hogy a rengeteg pozitív hozzáállás és mosoly mögött bizony nagyon komoly munka van; hogy akkor is vannak határaim, ha nem jelzem őket morgással, ceccegéssel, kelletlenséggel, grimaszolással. És igenis megérdemlem, hogy megtiszteljenek engem, és a munkámat annyival, hogy

  • odafigyelnek arra, amit mondok, írok,
  • elolvassák, meghallgatják és komolyan veszik a tájékoztatásaimat,
  • betartják az általam megadott határidőket,
  • válaszolnak, visszajeleznek a leveleimre, ha szükséges.

Valószínűleg azért nem, mert gyorsan, alaposan és kedvesen teszem a dolgom.
De - kérdem tisztelettel - csak azért legyek hanyagabb, lassabb vagy taplóbb, hogy ne mindenki az utolsó pillanatban várjon tőlem csodát? Tényleg erre lenne szükség?

Na, azt várhatjátok!

1 megjegyzés:

  1. A ma embere már el van rontva. Mindent ad hoc csinál, tervszerűtlenül. Nem is tehet erről, mert úgy ki van szolgálva eszközökkel, ami ebben segít neki, hogy a tervezést, szervezést végző agytekervényei egyre jobban elsorvadnak.
    Épp ma vettem észre, hogy egy a produkció már csak úgy adható el, ha pl:
    behozzuk a Hősök terére a lovasparádét, azért, hogy a ma emberének nehogy véletlenül - tervszerűen - ki kelljen kutyagolnia egy lovaglásra alkalmas terepre. Nem. Inkább több hétig mindenféle műgyanta, és homokburkolattal alkalmassá teszik a Hősök terét= beviszik a városközpontba a lovardát, hogy botolj bele és akkor talán rész veszel benne, vagy ugyanígy:
    Lezárják Fehérvár északi városrészét, hogy az utcán kétoldalt mindenki felállíthassa a bográcsállványát, és lecsót főzhessen saját baráti körének, s azt mindenki megcsodálhassa, ha éppen arra jár.

    Evvel nem ezeket a rendezvényeket akarom cikizni, sőt ezek nekem is tetszenek. S a rendezőket dicséri, hogy felismerték a ma emberének jellegzetességeit, s nem azon sopánkodnak, hogy gyér a látogatottsága az alkalmas helyen, de távol megrendezett parádénak, hanem behozták a ma embere cipője elé, hogy belebotoljon. A ma embere sem hibás ezért. Ilyen az evolúciós folyamatunk. Csak a jelenségre szeretnék rávilágítani: A ma felhasználójának mindent az orra elé kell varázsolni, mert versenyeznek érte, s ezt már meg is megszokta. S azt is megszokta, hogy dömpingben van elárasztva mindenféle ajánlattal: rengeteg lehetőséget kínálnak fel neki, s rendszerint a felkínáló is végtelen számban küldi ki ezeket a kínálatokat. Aki pedig dömpingben küldözget mindenfélét, az nem is vár mindenkitől visszajelzést, sőt a visszajelzések feldolgozását is robotra bízza. A célszemélyt le is szoktatják arról, hogy visszajelzést küldjön.
    Teljesen átérzem a visszajelzések hiánya miatt leírt gondolataidat.
    Apád ( egy másik kavarógép lecsillapodott energiával)

    VálaszTörlés