Dühös vagyok.
Utálom a szabályokat. Ugyanakkor az évek hosszú sora alatt megfejlődtem, hogy már tudom: szükségem van rájuk. Kellenek a kapaszkodók az életembe; segít, ha van mihez tartani magamat. De ettől a kapaszkodó még mindig korlát marad. Más kérdés, hogy elfogadom-e a létét; alkalmazkodom-e hozzá, saját céljaim érdekében ügyesen használom-e.
Újabban jó kislány vagyok, és igyekszem alkalmazkodni. Részint, mert spórolok az energiámmal - amiből úgy érzem, a kapacitásom határait feszegetem; részint, mert próbálom tiszteletben tartani más emberek szempontjait, elgondolásait, szabályalkotását. És nem, nem mindennel értek egyet, nem minden kényelmes nekem, amire rábólintok. És nem, nem konfliktuskerülésből nem kötözködöm mégsem. Sokkal inkább tiszteletből és elfogadásból. Mert feltételezem, hogy a másik félnek, aki a szóban forgó szabály meghozását forszírozza, fontos, hogy az ő elgondolása szerint történjenek a dolgok. Alkalmasint neki van szüksége az adott szabályra, mint kapaszkodóra. Ha nekem belefér, ha képes vagyok eszerint élni, miért is ne segíthetnék ennyivel...?!
Aztán persze szembesülök azzal, hogy már megint a rossz oldalára kerültem a ............ szóval a helyzetnek. Mert a szabályok - a többiek értelmezésében - csak rám vonatkoznak, csak én tartom tiszteletben őket.
Azért hozzuk őket, hogy a másik komfortja ki legyen szolgálva, ugyanakkor csakis én veszem őket komolyan, tartom őket tiszteletben; a másik fél telibe szarik rájuk.
Ez így nem megy.
Nem fogok ezen a jövőben dühöngeni. Azzal szintén saját magamat büntetem. Ugyanakkor pontosan ugyanazokat a szabályokat fogom saját magamra nézve is kötelezőnek értelmezni, amiket a szabály megalkotásában résztvevő többi fél is betart. Abbahagyom a hülye stréberséget, és nem a saját párbajkódexem szerint játszom, hanem a másik félé szerint. Ez a fair play, nemde?
Nem acsarkodom. Alkalmazkodom. Szeretettel, nyugodtan. De kérlelhetetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése