Dráma nélkül mondom: gyászol mindenki, aki csak egy kicsit is közel állt, közel áll.
Nem megy ki a fejünkből, mi történt; nem megy ki, de nem megy be sem. Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan. Ostoba kérdéseket teszünk fel hol magunknak, hol egymásnak; de semmilyen felelet nem ad választ. Nem adhat magyarázatot arra, hogy valójában mi történt.
Engem nem a tények érdekelnek. Nem a veszteségek láttán gondolkodom el, értelmezek újra. Nem az rémít meg, borzaszt el, ami történt. Az üt meg, hogy mi fog történni ezután?!
Nem az áldozatokért remegek. Az már történelem. Emészthető, mert már elmúlt; az idő - ha nem is rég, de - már megkezdte rajta az eróziót. A túlélőkre gondolva rettenek meg legbelül. A hűtlenekre. A hibásokra. Akikre tegnap még pontosan úgy tekintettünk, ahogy tükörbe néz az ember.
Nincs magyarázat. Mentség pláne nincs. Viszont vannak Sorsok. Emberek, akiket ismertem. Azok az emberek, akiknek én ismertem őket. A hitetlenkedésemen, a megrettenésemen, az undoromon, a gyászomon túl akarom hinni, hogy ezek az emberek valóban éltek, élnek ma is. Akarom hinni, hogy ha lehunyom a szemem, és emlékszem rájuk, a dallamokra, a nevetésekre, a pillanatokra, akkor megmaradnak; akkor nem sodorja el őket örökre ez az embertelen helyzet.
Nem hiszem, - nem tudom, nem akarom hinni - hogy minden, amit láttam, hallottam, tapasztaltam, hazugság volt. Szeretném viszont hinni, hogy valójában az volt az igaz, az volt a valódi; vagy az lesz az igazi nyugvópont, talán nekik is, majd egyszer.
Gyászolok. És - elengedve a pillanatnyi realitást - szorítok azoknak a remek embereknek, akiket én ismertem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése