Azt hiszem, az visel meg a legjobban, amikor olyan problémával szembesülök, amelynek a saját eszmerendszeremben NINCS jó megoldása, csak vesztes helyzetek közül választhatok. Az ilyen szituációk arra késztetnek, hogy újragondoljak mindent, amit a világom tartópillérének gondolok, magamba nézzek, átértékeljem a korábbi gondolataimat, döntéseimet.
Keresem a hibát. Mert képtelen vagyok elhinni, hogy egy helyzetben csak vesztes választás legyen.
Ezek a belegondolások, elmélyedések rádöbbentettek, hogy számomra valamiért az az alapvetés, hogy a saját morális párbajkódexem szerint játszom; és ha vétek ellene, az akkor is megvisel lelkileg, ha a partnereim közül már mindenki ötször leszarta nemhogy az én tisztességről alkotott elgondolásaimat, de a közösen meghatározott játékszabályokat is.
Akármit is tegyenek mások; ha saját etikai normám ellen vétek, ugyanúgy bűntudatom van.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hozom meg a nehéz döntéseket, vagy hagyom magam hülyére venni. Felveszem a többi fél ritmusát, alkalmazkodom. De kínosan érzem magam közben.
És azt hiszem, jól is van ez így. Mert inkább legyek morális válságban néhány napig, mintsem, hogy elengedjem azokat a szilárd és biztonságos korlátokat, amiket a saját értékrendem diktál. Őrült ez a világ! Egyre több magából kifordult, boldogtalanságában sebeket osztó emberrel találkozom. Ezért fontos, hogy ha néha el is kell vonatkoztatnom tőlük, a saját szabályaim mindig jelen legyenek. Kapaszkodónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése