Tegnap nem volt kedvem főzni, megkívántam a hideg-kaját, szendvicseztünk vacsorára. Tojáskrémet és körözöttet készítettem, zöldségeket karikáztam, sonka, kolbász került az asztalra. Az elégedett eszegetés közepette a Férjem nagy rácsodálkozással vetette fel, hogy neki a hideg vacsi mennyire jól esik. Kiderült, hogy náluk, gyerekkorában reggelire mindig csak kakaó volt, aki akart evett hozzá valamit; aki nem, nem. Az ebéd volt mindig a nagy, közös főétkezés, amit együtt költött el a család. Vacsorára mindenki egyénileg turkált a hűtőben: mindig volt otthon kenyér, vaj, felvágott (általában paprikás szalámi), sajt.
Ellentétben velünk. Nálunk a reggeli volt a nagy, közös, családi étkezés, amit csak komoly indokkal (vagy leginkább azzal se) lehetett kihagyni. Ebédet mindenki ott evett, ahol talált, vacsorára pedig általában volt főtt étel, amit változó leosztásban fogyasztottunk el.
Zsolti a végén hozzátette, hogy már megszokta azt a rendszert, amit én hoztam magammal, de néha nagyon jól esik egy ilyen nosztalgikus hideg vacsorázás...
Két család, két teljesen más ritmus egyesül egy családdá. Olyan szokások ezek, amikről alkalmasint 2-3 évig sem beszélget az ember, annyira természetes részét képezik a lényének. Fel sem merül, hogy a másik esetleg máshogy csinálná. Fel sem merül, hogy eltérek a megszokottól. És mégis: a származási család mintája mindenkiben ott dolgozik belül.
Ebben, és rengeteg másban.
Jó, amikor egy ilyen különbség kiderül, látható, feldolgozható, kezelhető. Valószínűleg rengeteg apró, rejtett feszültséget, feszengést old fel.
Ma veszek otthonra paprikás szalámit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése