Ma reggel jön hozzám a védőnő vércukrot mérni.
Reggelire pontosan 1 órával az érkezése előtt 1 db zsemlét és 2 dl tejet KELL ennem.
Már amikor mondta, kiakadtam.
Egyrészt: nem eszem zsemlét, se nem iszom üres tejet.
Másrészt: az üres zsemle evése teljesen felesleges energiabevitel. Ilyeneket pedig az elmúlt 20 évben soha nem engedtem meg magamnak, és amikor becsúsztak, akkor is órákon át bántott a dolog utána. (Amikor élvezetből megeszem egy bonbont, az azért nem felesleges, mert legalább élveztem. Az üres zsemlét nem fogom.)
Aztán rájöttem, hogy nem ez a baj.
Sokkal inkább a döntés, mint aktus, maga. Éhgyomorra, tehát valamelyik munkanap reggel idejön egy idegen az otthonomba, előzőleg megmondja, hogy mit ehetek, és megméri a vércukromat, amivel amúgy eddig sem volt semmi baj, és ezután sem lesz. (Bízzatok bennem. A Harcosok Étrendjét is kibírta ez a vércukor, egy évig. Stabil a rendszer.) Mindezt totál önhatalmúlag. Nem azt kérdezte meg, hogy akarom-e; hanem azt, hogy mikor jöhet...
Na, ezért nem való nekem a kórházi szülés. Én - perverz módon - szeretek dönteni. És nagyon-nagyon nehezen megy be abba a kemény fejembe az, amivel nem értek egyet.
Például az, hogy ma reggel 1 db zsemlét és 2 dl tejet fogyasszak el, 7 óra 30 perckor.
Azt hiszem, sodródás terén még van mit fejlődnöm.
(Persze francokat, mondja a belső hang. Sodródás az, amikor az események alakulása sodor magával, de ehhez a védőnőhöz én mentem el. Akár választhatnám azt is, hogy nem megyek. Vagy hogy nem kérek vércukormérést. Vagy nem választhatnám? Na, ennek utánakérdezek...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése