Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2011. október 10., hétfő

Kreatív táplálkozás...


…avagy hogyan süssünk sz*rból palacsintát?


Újabban egy rendkívül izgalmas és motiváló társasjátékot játszom nap-mint-nap; nevezetesen: miként készítsünk ehető, élvezhető, tápláló és lehetőség szerint egészséges ételt a hűtőszekrényben található alapanyagokból, (nagyobb fajta) anyagi befektetés eszközlése nélkül.
Megtanultam szeretni a szendvicset; örülni 4 darab megmaradt tojásnak, észrevenni, hogy már púposodik a tejföl teteje, és emlékezni, hogy egy hete vettem egy zellert, amiből aztán nem lett krémleves…

Ha ezt így folytatom, a megmaradt pénzösszegből akár hetente ehetünk a Vapiano-ban…
És amúgy sportnak sem utolsó, nem is beszélve a sikerélményről…:)

Vapiano

Hetek óta készülök írni erről a helyről.

Ha azt mondanám: olasz önkiszolgáló gyorsétterem, mindenkinek valami olyasmi jutna az eszébe, mint a plázás Don Pepék ragadó tálcái és szöttyös spagettijei.
No kérem, itt nem erről van szó.
Vegyünk egy nagyon jó hangulattal és dizájnnal megáldott belvárosi éttermet. Kellemes zene, tömörfa asztalok, és pultok, hozzájuk illő kényelmes bárszékekkel, az asztalokon fűszernövények, balzsamecet és csili-esszencia, só nincs, itt minek. A hely kétszintes: sokan beférnek, és erre szükség is van.
Ha ezt elképzeltük, akkor koncentráljunk most az ételekre. Egyszerű, szórólap-stlíusú étlap, nem túlságosan sokféle, de azért elég választékot adó fogások. Van leves és előétel; pizza és pasta; valamint kétféle desszert - a főételek 3 árkategóriában, 1500-tól 3000-ig. Nem olcsó. De ahhoz képest, amit kapni fogsz, nem is drága...Legalább 8 féle olasz tészta-fajta, amelyek aznap készülnek, helyben. Minden friss, minden különos figyelemmel kiválasztott alapanyag. Minden az ízlelőbimbóidért...

Ha kiválasztottad a mai csodát, nincs más dolgod, mint odaállni az illeszkedő profilú pulthoz, ahol a.)elkészítik pár perc alatt az orrod előtt a tésztádat; b.)kapsz egy csipogót, ami rádszól, ha elkészült a pizzád.
Fémtálcák, igényes evőeszköz, igényes poharak, csip-kártyás fizetés a végén.
Az étel meg...Én alapvetően gyorsan eszem, de legutóbb elhűlt a spagettim, annyira igyekeztem visszafogni magam, hogy minél tovább tartson az élmény.

Ez egy olyan hely, ahol nagyonis el lehet tölteni pár órát egy-egy pohár borocska, és valami finom pasta társaságában. A környezet ideális, a szolgáltatás kifogástalan - az árát meg (legalábbis nekem, néha) megéri.

A hely nem szállít házhoz, mert a friss elkészítés, azonnali fogyasztás minőségének híve. No comment.

Allergia vs. megfázás

Avagy: miért jobb, amikor a megfázás miatt fújom vörösre az orrom, mint amikor az allergia miatt?

1. Lehet tudni, hogy napokon belül vége lesz ennek az állapotnak (és következik a boka magasságból feltörő köhögés...de ez már mellékes)
2. Hat rá az orrspray (és nem csak rosszabb lesz tőle az orrfacsarintó érzés)
3. Van gyógyszer, amit ha beveszek, akkor biztos lehetek benne, hogy idővel jobb lesz (nem kell megvárni, míg az utolsó nyamvadt parlagfű is elvirágzik...)
4. Van alibim rengeteg mézet meginni a teámba, illetve többet enni, mint szoktam (Feed the cold, starve the fever - bölcs angol mondás, és nincs lázam)
5. Mindenki körbeugrál és körbesajnál, és főz nekem teát, meg minden (mert tudja, hogy úgyis nemsoká jobban leszek, tehát rövidtávú befektetés...)

Ugye milyen jó, amikor az ember lánya a nyárról még friss allergia-tapasztalatokkal szemléli az amúgy nem túl kellemes betegséget? De most komolyan: a nyári "élmény" után tényleg élvezem...Vagy legalábbis nem szenvedek annyira...

2011. október 6., csütörtök

Húúúú, de dühös vagyok!

Azt hiszem, most érzem a súlyát igazán annak a kijelentésnek, miszerint a gyűlölet is legalább egy érzelem...

Nem hiszem, hogy fogok tudni összefüggéseiben, értelmesen írni. Mondhatni: sokkot kaptam.

A lényeg: szeretném, hogy ti, akik ismertek, vagy ismertetek valaha, tudjátok: nem kell engem szeretni. Még csak elviselni sem. Nem kell velem közösséget vállalni, sem jópofizni ha úgy hozná a helyzet, vagy úgy volna illendő.
Egy dolgot viszont nyomatékosan szeretnélek kérni Benneteket, hogy NE CSINÁLJATOK! Kérlek, ne csináljatok úgy, mintha nem ismernénk egymást, és soha nem is találkoztunk volna az életben. Ne, még akkor se, ha utána magyarázkodnotok kell emiatt.
Na nem azért, mert én annyira fontos lennék. Nyugodtan elfogadom "köszönés" gyanánt azt is, ha az arcomba üvöltitek, hogy "Utállak, te gennyláda, dögölj meg!".

Merthogy az utálat legalább egy érzelem.
Nem üres tekintetű közöny.
Úgy gondolom, olyat nem lehet - nem tudunk - érezni senki iránt, akit valaha ismertünk. Pláne, ha nagyon közelről ismertük. Akkor valami ott nagyon nincs rendben.

Mindegy, legalább már ezt is tudom :). Újabb fiókra újabb reteszt tolok újabb felszabadult sóhajjal! Hurrá felszálló piros léggömbök, és hurrá elveszett illúziók! Egyre szabadabb vagyok, ahogy a múltam szépen lebomlik mellőlem. :)

2011. október 4., kedd

Előzékeny hasbavágás

Nem szeretem az udvariaskodást.
Úgy értem: az udvariassággal semmi problémám, épp ellenkezőleg. Nagyonis fontosnak tartom, hogy úgy szóljunk, úgy forduljunk a másik ember felé, hogy abban legyen köszönet, és tartsa tiszteletben a másik embert.
Azt viszont utálom, amikor bárány - vagy udvariasság - bőrbe bújtatjuk a farkast / önös érdekeinket, és elkezdődik egy olyan játszma, amiben mindenki elsőként akar bemenni azon a nyamvad ajtón, csak előbb inkább kétszer előre tessékeli a másikat, hogy mégis legyen valami pofája a dolognak. (Amúgy általában ilyenkor indulunk el mindketten egyszerre, és szorulunk be az ajtókeretbe...)
Azt gondolom ugyanis, hogy az udvariaskodás (ismét kérem, ne keverjük össze az udvariassággal) pusztán a felelősség elhárításáról szól. "Én felajánlottam, nem mondhatja senki, hogy nem...!" Ilyen, és ehhez hasonló mondatok húzódnak meg a hátterében. Tehát a tetteink célja valójában nem a másik ember irányába tanúsított tiszteletünk kinyilvánítása; hanem a lelkiismeretünk adminisztratív, és külső nézőpontból értelmezett tisztán tartása. "Nehogy azt gondolják rólam, hogy.....!"
Nincs is ezzel baj addig, amíg mindkét fél udvariaskodik. Hiszen addig fennáll az egyensúly: én azt mondom: vedd csak fel a kedvenc nyakláncomat mára, ma úgyis mást viselek; te meg szabódsz, hogy neeem, dehogy, hiszen az az enyém, épp csak megemlítetted, hogy milyen jól menne ehhez a ruhához...Aztán persze valaki veszít - mert az udvariaskodásnak előbb-utóbb lesz egy vesztese; aki később megy be az ajtón, és aki aznap nem hordhatja azt a nyakláncot.
Maradva a példánál: a gyakorlati eredmény persze ugyanez, ha mindenki megmondja, hogy valójában mit szeretne. Te kölcsönkéred, én pedig megmondom, hogy nem szívesen adom senkinek.
Akkor mi a különbség? Két dolog. Előszöris senkinek nem kell megküzdenie azzal a lelki teherrel, hogy önmaga ellen dolgozik, hogy homlokegyenest más mellett kampányol, mint amit valójában szeretne. Másrészt pedig: van lehetőség az ütköző érdekek egyeztetésére, ugyanis nem légbőlkapott formulák mellett kell érveket kreálnunk ("Ó, vidd csak, tudom, hogy vigyázol rá" - miközben gondolatban "Úgyis elszóród, elveszted, elrontod...áááááá!"), hanem a reális helyzetben köthetünk számunkra megfelelő kompromisszumot (Oké, munkába nyugodtan vedd fel, de azt nem szeretném, hogy bulizz benne, mert nagyon féltem.)

Az udvariaskodásban továbbá az a kellemetlen, hogy sok esetben nem lehet eldönteni, hogy vajon a másik ember udvariaskodik, vagy sem. "Nyugodtan aludj itt, nem kell elrohannod az utolsó busszal!" Most ez valódi meghívás, vagy csak fut a vendéglátó egy kört, de különben a háta közepére kíván?
Ezek az igazán nehéz helyzetek - és azt gondolom, csak azokkal az emberekkel oldhatóak meg könnyen, akiket valóban jól ismerünk. És tudjuk, hogy épp udvariaskodnak-e. És tudjuk, hogy ők tudják, hogy mi nem.

Persze lehet, hogy egy külső szemlélő nézőpontjából még mindig genyának tűnhetek, amiért hagytam Lillát ma éjjel a kanapén aludni. A különbség viszont, hogy én magam nem érzem magamat gonosznak emiatt, hiszen világosan elmondta, hogy szeret a kanapén aludni. Én meg elhittem neki - és felajánlottam, hogy bármikor szólhat, és alszom én a szőnyegen...
Úgy gondolom, ez minden, amit tehetünk. Őszinteség, a másik fél tisztelete, és döntéseinek elfogadása. Udvariasan, de udvariaskodás nélkül.