Apák napjára

Látod, mindig csalódom, amikor elfelejtesz egy ünnepnapot - vagy nem felejted el, csak nincs kedved faksznit csinálni belőle - most meg én késem le az Apák Napját.
Pedig nekem fontos. Ahogy az idei Anyák Napja is az volt.

Apának lenni - már most, látom - baromi nehéz. Én megéreztem - velem megéreztette a természet - pár hónapja, hogy valami készül. Hogy anyuka leszek. Hogy anyuka vagyok.
Te csak két kék csíkot láttál, meg a váltakozó érzelmi szivárványt az arcomon, és ebből kellett (volna) megérezned, hogy apuka leszel. Hogy tulajdonképpen már apuka vagy.

Azóta persze velem figyelmes mindenki. Ha lemegyek a boltba, tőlem kérdezik meg, hogy mikorra várjuk; hogy tudjuk-e már, kisfiú, vagy kislány. Tőled maximum a barátok kérdezik meg, hogy hogy vagyok. Nem a Kisfiad. Én hogy vagyok. Tehát nem is apuka vagy, inkább egy anyuka férje? Akkor most hogy is van ez?

Aztán persze ott vannak a haverok is. Akik végre őszintén éreznek együtt Veled, és egy sör mellett végre valóban megkérdezik, hogy hogy bírod az érzelmi ingadozásaimat, az indulati kitöréseimet; azt, hogy kevesebbet bírok, hogy többet eszem, hogy nyűgös vagyok sokszor. Te pedig végre tényleg röhöghetsz rajtam, meg magadon: hogy tényleg ezek vannak velünk. De persze ez a mi meccsünk. Erről a Kisfiad nem tehet, ehhez neki vajmi kevés köze van. Most sem Apuka vagy, inkább mártír, vagy Hős, aki ezt a vihart is kibírja, ezen is bölcs türelemmel keresztülkormányozza a családi hajót.

És hazajössz, és itt találsz az arcomon valami földöntúli varázslattal; a kezem a hasamon: Gyere gyorsan, éppen mocorog! Te jössz; ezredszer is jössz; és ami nekem egy 9-es erősségű földrengés, abból te - kívülről, a kezeddel - csak lepkeszárny-verdesést érzel. Én meg kérdem, szinte követelem: érezted? Ugye milyen aranyos? Ugye milyen erős?

És bólogatsz: vegyünk még egy kismama-nadrágot. Mosható pelenkát. Függőágyat, hogy kényelmesen tudjak pihenni a nyáron. Hordozókendőt. Járjunk tanfolyamra. Olvassuk el a könyveket. Hiszen ez mind-mind annyira fontos...De kinek is?

Szerintem szeretnéd már végre megsimogatni. Elgitározni neki azt a 3 számot, amit még dúdolni se mersz, mikor tanulod (mert szentimentális, és ezáltal tutira férfiatlan), én meg hallom a lakás másik végéből, hogy már Neki gyakorlod. Szeretnél elaludni Vele a mellkasodon egy pokrócon a szigetközi napsütésben. Szeretnéd megmutatni Neki a világot; megtanítani evezni, gyalulni, gitározni, internetezni, tésztalevest főzni. Szeretnéd megmutatni a világnak, milyen tökéletes. Hiszen a Te Fiad.

Te pedig már most az apukája vagy, bármennyire megfoghatatlan még az egész.

Boldog Apák Napját, Kedves!

Félgőzzel...

képtelen vagyok működni. És most bajban vagyok ezzel.

Csodálatos nyarunk van. Rengeteg tábort, programot szervezek, szervezünk; ezerféle logisztika, telefon, marketing-feladat vár. Ez a varázslat akkor működik, ha belevetem magamat: kitölti az elmém, életem; nem foglalkozom mással, csak már-már megszállottan pörög az agyamban, hogy hogy lesz a legjobb a programunk.

Csodálatos nyarunk van. A Kisfiunkat várjuk. Nyár végére megszületik; én pedig szükségét érzem, hogy végre Anyuka kezdjek lenni: beszélgessek Vele, gondolkodjam Róla, hangolódjak Rá. Megengedjem magamnak a pihenést. Rászánjam az időt a lelkemre, a lelkünkre. Megéljem a közös napokat. És ez teljes embert kíván.

Bajban vagyok, mert hol sekélyes anyának, hol hanyag egyesület-vezetőnek érzem magamat. Szörfözök a kettő között, lyukakat foltozok be egyik vagy másik oldalon; de közben vergődöm: képes vagyok mindezt együtt jól csinálni? Jut belőlem elég ide is, oda is? Nekem hiányzik a teljes belefeledkezés - mindkét oldalról.

Mert imádom mindkettőt. Életem hosszú távú meghatározói, megszállottságom pillérei. 

Kezdem megérteni, miért nem elég az Anyukáknak, hogy "elég jó anyák". Kezdem megérteni, miféle maximalizmus hajtja ilyenkor az embert.

Én nem a maximális teljesítményre vágyom - egyikben sem. Sokkal inkább arra, hogy azt érezzem: megtettem a lehető legtöbbet. Ebben is, abban is. Egymás mellett, harmóniában.

Mátéval az élet

Épp abban a fázisban vagyok, amikor sehová sem megyek egyedül.
Tudom, ez még évekig így is marad; de most tényleg minden történés közös: közösen csikar a hasunk a túladagolt gyümölcs után; közösen fáradunk el a kürtőskalács-sütésben; közösen alszunk jót, amikor lehűl kicsit a levegő. Ez most nem a királyi többes. Abszolút józan, paraszti többesben van így.

Tudom, bizonyára lesznek ebben még hullámvölgyek (Bár most elgondolkodom: muszáj, hogy legyenek? Csak az a hullámvölgy, amit annak élek meg, nem!?), de Mátéval az élet pillanatnyilag roppant nyugodt és egyszerű. Kicsit lassabbak és kicsit megfontoltabbak vagyunk így együtt; olyanok, amit ha nem tudnám, hogy az ő keze van a dologban, még "lustá"-nak is titulálhatnék.
Ugyanakkor minden eddigi elképzelésemnél flottabbul tudom menedzselni az életünket: mennek a táborok, rend van itthon, nincs semmiben elmaradás.

Én pedig a messzemenőkig hálás vagyok ennek az égből-pottyant kiskrapeknak; a Kisfiunknak, amiért ennyire békésen, elfogadóan éli az amúgy, külső szemlélők számára őrültnek és sokszor feje tetejére fordultnak mondott életünket. (Talán az lehet a dolog kulcsa, hogy Máté nem "külső szemlélő", ő ebbe érkezett, talán ebbe akart megérkezni...) Hálás vagyok, amiért egyértelműen a tudtomra adja, amikor valami éppen sok vagy kevés Neki; így elég, ha figyelek és reagálok, nem kell még találgatnom is.
És elképesztően hálás vagyok, amiért engedi, hogy tegyem, amit szeretek, amiért élek, amitől én vagyok én.

Máté Kincsem! Ha megnősz, és máshoz lesz kedved: hát nem leszel túravezető, mint Anyu és Apu! (Persze, ha lesz kedved hozzá, mindenre megtanítunk, amit csak tudunk! És ebben biztosan többen is besegítenek majd!)
De KÖSZÖNJÜK, hogy segítesz benne, hogy mi azok legyünk (maradjunk?), akik.

Családi idill

A Férjem leparkol az Anyósomék háza előtt. Kikapcsolom a biztonsági övemet, majd jelentőségteljesen ránézek.
- Csak előre szeretném jelezni, hogy a.) Igen, otthon szülünk, még akkor is, ha ezzel veszélyeztetjük a család pozícióját a fajfenntartási rendszerben édesanyád szerint, és b.) Most ettem meg egy akkora hamburgert, mint a fejem, tehát képtelen vagyok további vacsorázásra, viszont holnapra szívesen viszek magammal kaját, mondjuk ebédre.

A Férjem türelmesen végighallgat, együttérzően bólint, majd így szól:
- Oké, én meg már feltöltöttem a ház előtt álló mindkét autómat a használtautó.hu-ra, csak még nem volt rá komoly érdeklődő.

Bólintok, a helyzet több szót nem érdemel.
Aztán bemegyünk.

Ultratanulságos

Csak olyan csoportot lehet vezetni, ahol a tagok konszenzusosan elfogadják a vezetőt kinevezett vezetőnek; vagy olyat, ahol a vezető személye valamilyen hierarchikus szerveződés okán alapértelmezett.
Minden más esetben a vezetés erőltetett és feszültségekkel teli lesz, még abban az esetben is, ha a vezető-szerep senki által nem vágyott vagy irigyelt.

Nem tudom, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni. 10 fő mellé már igenis kell egy koordinátor: aki átlátja, megszervezi, lekommunikálja, összeilleszti; ugyanakkor meg 10 felnőtt ember demokratikus jogai ezáltal sok ponton eshetnek át vélt vagy valós sérelmeken.
Szerintem a fenti sérelmek a közösség szempontjának oltárán meghozott kompromisszumok; ugyanakkor a közösségnek nincs hangja, neve, arca; nem tud kiállni az érdekeiért; ha szószóló útján nyilatkozik meg, akkor pedig a hang már könnyen tűnhet a szószóló, és nem a közösség hangjának...

Azt hiszem, hogy az egész fenti gordiuszi dilemmát átvágó kard a bizalom a koordinátorban; annak a sziklaszilárd hite, hogy amit tesz - a vállalásai, a kérései, az általa megszabott határidők, a stresszelése, a peremfeltételei - azt a közösség egészéért, a legnagyobb nettó össz-haszonért teszi mindezt reálisan átlátva, személyes érdekektől vagy részlehajlástól mentesen. Az a bizalom, ami fentieket akkor is feltételezi, amikor az egyes döntés nem a legnagyobb egyéni haszon irányába mutat - tehát az egyéntől kompromisszumot vár el a közösség oltárán.

Persze így megbízni valakiben ultranehéz.
Máshogy koordinálni meg ultrabrutál.