Szemtől szembe

Vajon hányszor hallottuk gyerekként egy-egy megbántott, vagy csak komolyan hozzánk szóló felnőtt szájából: "Nézz a szemembe!". A mondat - és vele maga a gesztus is - az egyenességnek, a másik ember tiszteletének és komolyan vételének a szimbólumává vált - legalábbis számomra. Igyekszem a lehető legtöbb helyzetben a másik ember szemébe nézni, még ha néha ehhez le is kell guggolnom a beszélgetőpartneremhez, lévén ő ovis vagy kisiskolás.
Egy-egy tekintet - biztos közhely, de - többet ér minden szónál.
Angol-óra Viki módra. 8 kis csibész, imádnivaló rosszcsontok, egy hetes magashegyi-kiképzés energiaigényével. Ugyanakkor okosak, kedvesek, szófogadóak ők - csak hát sokan vannak, és este 7-re kifogy belőlük is a napi türelem. Egyszóval zsezsegnének. Idővel megtanultam, hogy felesleges őket (lévén jól nevelt, jó szándékú kölykök) azzal frusztrálni, hogy hangosan (a többiek alapzaját túlkiabálva) rájuk szólok; aki épp rosszban sántikál, úgyis rajtam tartja a tekintetét: vajon észreveszem-e. Észreveszem. És (hiszitek, vagy nem) tényleg elég egy határozottabb tekintet, és a csínytevés megáll, az imposztor pedig visszasomfordál a rendeltetési helyére. Én nem kompromittáltam őt a pajtásai (és önmaga) előtt, ő pedig nem fájdította tovább az amúgy is cudar állapotú torkomat. Mindenki nyert.
Más. Üzlet. Akármilyen. Vásárolok. És ha van véleményem, gondolatom, akármi, akkor az eladó szemébe nézek, és megjegyzem, hogy "Milyen jó, hogy ennyire ügyelnek a környezetvédelmi szempontokra!"; vagy hogy "Legutóbb a másikat vettem, most úgy gondoltam, kipróbálom ezt a fajtát."; és hasonlók. Többen néztek már hülyének érte. De sokkal több esetben olyan információkat kaptam válaszul, amelyek valóban a hasznomra szolgáltak - és amiket különben esze ágában sem lett volna az illetőnek magától elárulni.
Megint más. Társastánc tanfolyam. Körben gyakorlunk, párcserével. Mindenki vadul nézi a lábát, csak néhányan veszik a fáradságot, hogy amikor összekerülünk össze is nézzünk, vagy urambocsá váltsunk egy mosolyt. Nem nagy dolog. Még a bénázás közben is vastagon belefér. Hogy - hogy nem az óra végeztével az öltözőnél azokkal elegyedünk szóba, akikkel megvolt a szemkontaktus is, a mosoly is. A tánc is egy társas aktus, nemde?
Egyszóval (ha az eddigiekből nem volna egyértelmű) maximálisan szemkontaktus-párti vagyok. A tekintet-váltás a másikban való bizalom első jele, megalapoz mindennemű kommunikációt, és biztosítja a másik felet az egyenes szándékról. Ha nincs takargatnivalóm, bátran nézek a másik szemébe. És általában ezt ő első pillanatban megérzi. És onnantól kezdve eszerint, vagy ennek benyomása alatt is kezel.
Ma azonban olyan történt velem, ami egyszerűen nem vág a képbe. Értem is, meg nem is, de inkább nem, mint igen.
Hazafelé tartva épp elcsíptem a 19:11-es HÉV-et, és még ülőhelyet is találtam rajta - egy mind a 4 ülésnyi láb-területet átlósan elfoglaló úriemberrel átlósan szemben. Alig kellett megmozdulnia, hogy elférjek. Ő az ablak felől ült, én a folyosó oldalán. Néztem kifelé az ablakon, ahogy szoktam - szakirodalmat olvasni most valahogy egyszerűen nem volt cérnám - mikor észrevettem, hogy néz. Összetalálkozott a tekintetünk, de ő elkapta az övét, én pedig tovább bámészkodtam. Meg-meg pihent a pillantásom egy-két másik emberen is, de valami furcsa összjáték kapcsán mindegyikük pont akkor nézett fel vagy felém, és mindegyikük tekintetében egy "Mi a francot bámulsz?!" jellegű elutasítást véltem felfedezni. Elnéztem tehát. Újra ki az ablakon. Amikor a szembe-fószer megint elkezdett bámulni. Láttam a szemem sarkából. És bár tudtam, hogy a helyzeten csakis az segítene, ha mélyen a szemébe néznék, és kiállnám a tekintetét, egyszerűen képtelen voltam rá. Szorongás kerített a hatalmába, egyszerűen csak azt akartam, hogy vegye már le rólam a tekintetét. A megoldás ösztönösen jött: mint aki irdatlanul álmos, lassan, művi természetességgel lehunytam a szememet. És visszanyitva őket - láss csodát - konstatáltam, hogy már másfelé néz.
A Szent Imre térnél már szinte csak ketten maradtunk látótávolságon belül. Csepel végállomásig még vagy kétszer "elbóbiskoltam". Azután, ahogy megállt a HÉV, mint akit puskából lőttek ki, rohantam haza. Csak amikor hallottam, hogy becsukódik mögöttem a lépcsőház ajtó, akkor éreztem magamat biztonságban. Pedig alapvetően nem vagyok félős természet.
Nem tudom, ennek az idegen férfinek a pillantása miért hatott rám ennyire. Talán azért, mert nem tartotta be a "pillantás-etikett" azon tételét, miszerint nem ildomos egy másik embert hosszan és fesztelenül bámulni. Ugyanakkor lehet, hogy csak ismerős voltam neki valahonnan. Vagy kérdezni akart valamit. Urambocsá: tetszettem neki. Nem tudom. Azt viszont érzem, hogy meg kellett volna kérdezni.
És fogalmam sincs, hogy miért éreztem motoros késztetésre arra, hogy kerüljem a tekintetét; hogy miért volt ott, abban a helyzetben egyenlő a lehetetlennel a tekintet-váltás, a kommunikáció, a nyitás, esetleg egy mosoly.
Mindenesetre nagyon furcsa tapasztalat volt.
De ha legközelebb összefutok vele a HÉV-en, megpróbálok erős lenni, és megkérdezni, hogy segíthetek-e neki valamiben.