Blogolni alapvetően nem egyszerű dolog.
Először is: sok minden történik az emberrel nap közben, jártában-keltében, valamilyen tevékenység közepette, ami érdemes, és alkalmas is arra, hogy megossza itt az olvasóival - esetleg, urambocsá, közérdeklődésre tarthat számot. A probléma ezekkel a dolgokkal az, hogy az ember lánya, mire hazaér, szépen el is felejti őket. Vagy nem felejti el őket azonnal, csak náluk előbbrevalónak gondolja mondjuk a romlandó élelmiszerek hűtőbe helyezését; vagy a párja, esetleg a teknőcei megetetését; vagy egyszerűen bedől az ágyba, hogy másnap reggel pihenten - de a korábbi ötletet teljesen elvesztve - ébredjen.
Másodrészt pedig: néhány ismerős blogját olvasva azt hiszem, méltán teszem fel a kérdést: Vajon rajtamkívül SENKINEK nem jut eszébe blog-írás közben, hogy az internet egy PUBLIKUS tárhely, azaz a bejegyzéseinket (kisebb-nagyobb ügyeskedés árán bizonyosan) BÁRKI olvashatja? Gondolok itt a gyermekek távollétében apukával végrehajtható szexuális aktusok fölötti örömködésére az édes mostohának (amikor a gyerekek közül van akkora is, aki nemhogy írni-olvasni tud, de valószínűleg magabiztosabban használja az internetet, mint a kedves pót-mama); vagy az épp külföldön tartózkodó, naponta más kedves fiatalemberről, és a vele való randevú lehetőségéről blogján áradozó ifjú "hölgy"-re, aki közben a hirtelen menesztett magyar kedvesét invitálja a messzi országba privátban.
Én magam, amikor megírtam "A pedagógust..." című bejegyzést, körülbelül fél órán keresztül kozmetikáztam az első verzióként elkészült szöveget. És még így is voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, de úgy már elhanyagolhatónak ítéltem meg a probléma felmerülésének esélyét. Tudniillik ha valaki (mondjuk az egyik általam meglátogatott, és a szakdolgozatomban segítséget nyújtó pedagógus) rákeres a nevemre iwiw-en, idővel megtalál. Az adatlapomon pedig szerepel a blogom címe. Ő rákattint kíváncsiságból, és lám-lám, itt gunyorkodom azon az (általam tényleg komolyan vett, és hálámra maximálisan számot tartó) szívességen, ami neki ténylegesen erőfeszítésébe kerül. Ezek után vajon szívesen dolgozna velem együtt?
Aggodalmaim azonban nem értek véget ennél a (bekövetkeztét tekintve csekély valószínűségű) kérdésnél. Mertugyebár vegyük a szösszenet utolsó mondatát: "hogy én magam is pedagógus vagyok." A pedagógust meg cím szerint "ki kell elégíteni". Amennyiben épp egy fáradt nap után, a humorérzékét az irodában hagyva ül le a monitor elé Jóapám, és olvassa a fenti bejegyzést, vajon milyen érzések fogják hatalmukba keríteni? Mert ilyenkor érti ám az ember a tréfát, csakhát nem szereti...
Mindenesetre némi finomítás után ezt a poént is megkockáztattam.
Szerencsére jól sült el. Mert - ha jól sejtem - aznap nem felejtetted a humorérzékedet az irodában. Igaz, Apu? :)
Igaz. Bár volt némi előképzettségem is arról , hogy a pedagógussal mit kell csinálni, tehát nem ért váratlanul e logikus következtetés.
VálaszTörlés