Örömmel jelenthetem a Tisztelt Publikumnak: tegnap kimásztam életem első áthajlását. (A sziklamászásban kevésbé járatos olvasók kedvéért: az áthajlás az a fal-elem, ahol a fal nem függőleges, hanem azzal úgy zár be szöget, hogy a mászó szemszögéből homorú.)
Ebből a jeles alkalomból kifolyólag úgy gondoltam, írok egy rövid értekezést azok számára, akik - nem lévén fanatikus sziklamászók - képtelenek felfogni, hogy mi a bánatért mászik fel az ember fia/lánya egy függőleges (esetenként homorú) falon valahová, ahova épeszű, emberi közlekedési eszközökkel (úgy, mint láb, bicikli, esetenként autó, vagy ha mást nem: létra) is fel lehet jutni.
Nos, kedves nem-elkötelezett-sziklamászó olvasók: első sorban az adrenalin; a meg-tudom-csinálni, azaz önnön hatékonyságunk érzésének kedvéért. Ami persze nagyon kellemetlen érzést okoz, amikor úgy 10 méter magasan, egy nehezebb fogás-váltás előtt véletlenül lenézel; viszont nagyon kellemes érzeteket kelt, amikor lejőve a falról felnézel, és nyugtázod, hogy bár nagyon bekakáltál a közepén, azért becsülettel végigmentél rajta.
Kérdezhetnétek persze, hogy hol az adrenalin abban, amikor biztosítással, azaz efektíve kockázatok nélkül mászol. Végeredményben azt kellene mondanom: a kérdés jogos. A biztosított mászás elvben, és a legtöbször gyakorlatban is teljesen veszélytelen, effektíve hülye-biztos, pláne úgy, hogy a mászótermi személyzet is figyel. Ugyanakkor bármilyen mélyen tudhatja ezt az elméd, a zsigereid ettől (és a méregdrága felszereléstől) függetlenül azt súgják: "A rohadt életbe, ilyen magasról lezúgni már nem egészséges!". Ezért aztán kapaszkodsz utolsó vérig. És persze, ha leesel, tart a kötél. De erre a zsigereid minden egyes alkalommal csakis abban a pillanatban döbbennek rá. És ez minden egyes alkalommal üzembiztosan így van. :)
Van természetesen olyan hozzáállás is a mászók között, amit már én is nehezen értek meg. Soha nem másznék fel úgy falra, hogy tökéletes bizonyossággal tudom: le fogok esni; még kevésbé ugranék le önszántamból valahonnan, direkt a felszerelésem határait feszegetve, és a technikára bízva az életemet (kivételt képez ezalól az az élménypedagógiai gyakorlat, amikor a gyerekeknek ezzel a módszerrel mutatjuk meg, hogy 100%-ig megbízhatnak a felszerelésben, vagy, hogy le tudják győzni a félelmeiket). Ugyanis ez nem egy természetes helyzet. Valamikor, régen, amikor még nem volt sziklamászás-sport, de Otto-motoros autó, meg túrakerékpár sem, bizonnyára úgy kezdődött ember és szikla kapcsolata, hogy valamilyen indok folytán annak az embernek muszáj volt feljutnia éppen arra a sziklára, s nem lévén más út, megmászta. Aztán örült, hogy túlélte, de elgondolkozott, hogy valahogy biztonságosabban kellene máskor az ilyet csinálni.
Olyan viszont - és ebben teljesen biztos vagyok - sosem volt az emberiség történetében, hogy valamihez az lett volna az egyetlen, járható út, hogy levetjük magunkat a mélységbe (mélység > 5 méter). Merthogy az nem volt egy járható út. Vagy aki annak gondolta, az az evolúciós szelekció révén nem örökíthette tovább a génjeit az utódokban...
Az ilyesféle adrenalin-hajhászást csak nemrégiben, a mászó- és biztosító-eszközök tökéletesítése után találta ki az emberiség.
Ami, mint mondtam, pedagógiai, vagy terápiás céllal számomra is érthető, elfogadható.
Ugyanakkor mindemellett se neveljük arra a következő generációt, hogy "Nyugodtan ugorj le, fiacskám, a kötél majd úgyis megfog!".
Vannak pillanatok az ember (és a mászó) életében, amikor a kötél valamiért nem fog meg. Sosem tudhatjuk előre, melyik pillanatok ezek.
Ezért aztán nem árt, ha mindig kapaszkodunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése