Változom

Érdekes helyzetekben veszem észre magamat, magamon, hogy formálódom, alakít az idő és a tapasztalat.
Munkába menet beugrottam a postára. Időben indultam, felkészültem a sorra - így nem is lepődtem meg rajta, hogy 4-en állnak előttem. Pár perce várakoztam, amikor belépett az idős hölgy egy fiatalabb férfival, és már azt is elég nagy hangon magyarázta neki, mennyire úgy készült, mennyire remélte, hogy nem lesznek sokan.
Persze az ő szájíze szerint sokan voltunk. Szerintem 5 sorbanálló nem sok egy postahivatalban, hónap 10-én.
Beálltak mögém; és ekkor kezdődött a dráma a pénztárnál. Az épp soron következő hölgy ugyanis csak nagy pénzt talált, viszont nem átallott elkezdeni kutatni a táskájában apró után.
Valóban jó ideig keresgélt. De nem irreálisan hosszú ideig. Láthatóan nyomasztotta a mögötte álló sor - láthatóan kapkodott, azért nem találta a pénzt.
Az idős hölgy, mögöttem eközben fennhangon ecsetelte, hogy milyen ostoba az, aki nem készíti elő a pénzét sorban állás közben; saját előrelátását dicsérte; és éles pillantásokat küldött a pult irányába. És persze találgatta, hogy miért csak egy pénztár működik.
Azután persze kinyitott mégegy. Közben a hölgy igyekezett elkapni a helyeslő tekintetemet - de ezt nem sikerült neki. Helyeslést nem, csak rosszallást láthatott volna a szememben - így inkább elkerültem a tekintetét. Ahogy éreztem a testemtől méternyire lévő kisugárzásából, már ezt is rossz néven vette. Érzem a rossz feszültséget, ahogy más lát-hall-szagol; biztos vagyok a dolgomban.
Gondolkoztam, hogy szóljak-e hozzá; hogy rendre utasítsam-e, vagy csak verbálisan is elhatárolódjak; aztán eszembe jutott a Lucánál olvasott: "Tudja mit? Akkor legyen boldog!" - "Legyen maga!" párbeszéd, és inkább hallgattam.
A pultnál kutató hölgy végül végzett, rendbeszedte a táskáját, köszönt az úri közönségnek, és ment.
Én - egyedül - visszaköszöntem. A mögöttem álló nő persze ezt is nyilván rossznéven vette.
Azután sorra kerültem; kiderült, hogy rossz pénztárhoz állok sorba - és ahová kellett volna várnom, ott sor sem volt. Nem morogtam - nem volt miért, nem volt fontos.

Nem tudom, a nyugdíjasok hová sietnek ennyire - és nem is szeretném lebecsülni a tennivalóikat, életfeladatukat. Mindemellett úgy gondolom, sokkal szebb, sokkal boldogabb és teljesebb életet élhetünk, ha visszamosolygunk a mellettünk épp elhaladóra; és ha nem csinálunk felesleges felhajtást olyasvalami miatt, amin úgysem változtathatunk.
És ha változtathatnánk is: mégis, fontos volna?