that's my home."
Még gimiben olvastunk-fordítottunk angolórán egy verset, aminek ez volt (vagy valami hasonló) az utolsó két sora.
Már akkoris úgy éreztem: ez rám passzol. Én így érzem magam, így élek. A szüleimtől megkaptam, hogy ez helytelen - nem lehet mindegy, hogy hol vagyok, hol élek, hol hajtom álomra a fejem: a hazát - bármilyen értelemben is - szeretni kell, kötődni kell hozzá. Akkor nem tudtam érvekkel alátámasztani, de úgy éreztem, szerintem klassz dolog, hogy bárhol otthon tudom érezni magamat.
Na nem mintha nem tartanám fontosnak az otthon melegét, vagy ne lennék hálás mindazért, amit a "hazaértem" érzése ad. Egyszerűen nem érint rosszul, ha éppen máshol kell otthon éreznem magamat.
Az idők során aztán kiderült, hogy az állandósághoz való ragaszkodás belőlem némileg tényleg hiányzik. Bármilyen autót elvezetek - kistehertől a terepjárón át az Uno-ig; bármilyen konyhában szívesen főzök; és szinte bárhol elalszom - legyen az szántóföld vagy baldachinos ágyikó. És mindezt nem a "Kibírom valahogy..." érzésével belül; hanem önfeledten, örömmel, szinte észre sem véve a különbséget.
És mostmár - ha kifejtenék az ellenérzésüket - el tudnám magyarázni bárkinek, miért is olyan helyénvaló ez számomra.
Úgy érzem, a jég hátán is megélek - és nem nagyon érhet kellemetlen meglepetés, hiszen nemcsak, hogy fel vagyok készülve a szokatlan, kiszámíthatatlan helyzetekre - de még örömömet is lelem bennük.
Ennél nagyon szerencsét pedig a mai, változó világban azt hiszem, nem is kívánhatnék magamnak! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése