Head over heals

A randevúra indulók izgatott alaposságával készülök. Kisszoknya helyett ugyan farmer, csizma helyett túracipő kerül a lábra; de a hajamat azért beszárítom. Kicserélem a nyakláncom: mindennek oka, mindennek rítusa van már, ha találkozni készülünk...
Bár minden apró porcikáját ismerem, még mindig beleborzongok a várakozásba, hogy végre újra látom. A bőrömön érzem majd az érintését, a leheletében úsznak a hajszálaim, körülölel, és végre újból elveszhetek abban a keményen, és egyszerre lágyan biztonságos ölelésében.
Talán meg is csókolom. Talán percekig nem tudok majd szólni, csak állok döbbent megnyugvással Vele, Benne.

Mert szerelem ez. Jobb szó nincsen rá.
Este magához ölel újra a Szigetköz.

Doktor Polányi rendel

Aki ismer, az velem együtt ismeri a beteges ódzkodásomat az orvosoktól is. Csak akkor megyek, ha nagyon muszáj. Oké, persze, az éves szűrővizsgálatokra jól felfogott érdekem tudatában eljárok; inkább csak akkor nem megyek, amikor az orvos általában úgyis széttárja a karját, és azt mondja: "Pihentesse!" vagy "Igyon sok teát!", és hasonlókat. Rájátszik a helyzetre, hogy mióta Csepelen lakunk, azóta a háziorvosom is egyetért velem abban: jobb, ha ilyen apró-cseprő marhaságokkal nem rablom el azt a drága idejét...Mivel sokat általában nem tesz hozzá a saját kútfőből felállított diagnózishoz, az esetek nagy százalékában már ki sem kérem szakértő véleményét...
Megfájdult a torkom. Pont most, amikor két klassz hétvége előtt állok. A francnak sincs kedve betegnek lenni - viszont, ha ennyiben hagyom a dolgot, akkor tuti az elhúzódó, arcüregre menő taknyosság, aztán a 2 hét ugató köhögés. Tennem kell tehát valamit!
És ha preventíve már nem tehetek, hát teszek utólag, beavatkozás gyanánt!

Így került elő - fertőtlenítő hatású szerek bősz kutatása után egyetlen nyertesként - Zoli még korábban vásárolt szájvize. Van benne alkohol, és az van ráírva: antibakteriális. Pontosan erre van szükségem! Először ecseteltem vele a tüszőket, aztán gargalizáltam is, mint a néhai tévémaci.
Most jobb.
Nem kell ide orvos! :)

Nekrológ egy kiérdemesült jénai tálhoz

Merthogy eltörött. Ahogy kivettem belőle a kenyérkét, figyelmetlenül tettem le, megcsúszott, utána kaptam, de már késő volt. Ripityára tört a konyha padlóján,  a szilánkokból még a nappaliba is jutott.
Én meg nevetve - talán egy kicsit elgondolkodva, oké - nyúltam a billentyűzetért, és folytattam, amibe belekezdtem. A forró üvegszilánkokat még percekig nem lehetett szabad kézzel összeszedni.
És csodálkoztam, hogy nem ráz meg. Engem, aki apró korom óta nem fázom semmitől annyira, mint az elszakadástól; aki 25 éves felnőtt nő létemre is a sarokban hüppögve hajtogatom, hogy "Ne menj el!", amikor valami trauma ér - függetlenül attól, hogy el akar-e valaki menni épp...Engem, aki mindig mindenre, ami elszakadt, elveszett, foltos lett, összetört azt kérdeztem, hogy nem lehet-e "visszacsinálni". Akinek a mai napig a szívébe markol, hogy tavaly nyáron, 2. használata során összekente valamivel azt a csinos baglyos felsőt, ami aztán sosem lesz már a régi - még akkor is, ha tudom, minek állítanak mementót a plecsnik, és totálisan tisztában vagyok vele, hogy miért kaptam őket...
Szóval ez a nő áll, és nevet a kenyérsütő-jénai romjai fölött, és meri is hinni, meg nem is, hogy képes erre. Képes elfogadni saját hibázását, képes emelt fővel továbblépni, képes a helyén kezelni végre, hogy valami miatta múlt, romlott, veszett el.
És mégcsak nem is fáj neki.
Majd veszünk másikat.
Azok a dolgok fontosak, azokra kell hímestojásként vigyázni, amik nem pótolhatók. :)

Anyukából jeles

5:30kor csörög az óra. Kómában fürdőszoba, örülök, hogy megismerem a balzsamot, és nem a borotvahabot nyomom a hajamra...Tea, kaja-csomagolás, mit vegyel fel, nőnek is kellene lenni. 6:30, indulni kéne, ha nem lenne a család másik fele még neglizsében. 6:45. Még odaérek.

Amíg reggeliznek a kölykök, én is hozzájutok a kiflimhez - bár tény, hogy kinézik a számból; nekik zsömléjük van, pech. Öltöztetés, pelus; közben a Titanicról hallgatok kiselőadást a Nagytól, néha válaszolnom is kell. Aztán jön a napi terv: egyezkedés, hogy kimenjünk-e a parkba, vagy bent vonatozunk napestig; kompromisszumok és kézfogás. Azután egy fél óra csendes játék, csak 10 percenként kell beavatkoznom, hogy ne fajuljon el a testvér-harc. Majd kipattan a szikra a Nagy kobakjából: süssünk linzert! Minden van hozzá, neki is látunk. Tudja a receptet, átverni se tudnám (ha akarnám se), csak ámulok-bámulok. Persze az egész konyha maragarinos lisztben fürdik, de valahogy nem bánom. Amíg a tészta pihen, a Kicsit én szórakoztatom, az emeleten pedig bonyolult sín-rendszer épül. Azután szaggatás, sütés következik. Utána pedig ebéd. Mire a kölykök végeznek, én már el is mosogattam - a sütés után is. A desszert friss linzer-keksz, aminek így, a saját készítés büszkeségétől édesebb az íze. Kézmosás, közben fel is porszívózok - ki hinné, mire elég 3 perc, aki még nem volt 2-3 apró gyerekkel?! Mire lefektetem őket, a hajam újra lófarokba fogva, a kezemen nyoma sincs a linzer-tésztának, kicsit sebbel-lobbal távozom, mert úgy hallom, mintha kopogának; de mire leérek, senki sincs az ajtó előtt. Még üvölt a Kicsi, amikor lerogyok a jól megérdemelt 1 órára netezni - majd abbahagyja. Ez már az idegek harca, jól tudom.
És ekkor hasít belém a felismerés, hogy mekkora előny lesz ez a nagy adag tapasztalat, ha saját gyerekem lesz; mennyivel nyugodtabban, rugalmasabban tudom majd kezelni őket. Hiszen már előre rengeteget edzek türelemre, elfogadásra, 4 kezes feladatmegoldásra és tévedhetetlen reflexre :D.

A dizájn halála

Pár hete ismeretlen számról gyűjtött be nem fogadott hívást a telefonom. Visszahívtam az illetőt, és kiderült, hogy a Siptár nevű egyedi-festett ruhákat áruló üzletből hív, ahol időről időre megfordulok. Még augusztus végén kerestem náluk övtáskát - olyat, amilyenből már van egy lilám; de ezúttal narancssárgát akartam. A lány tudta, hogy van nekik egy narancs színű elfekvőben valahol, fel is ajánlotta, hogy ha előkerül, félreteszi nekem és értesít, de aztán a dolog valamilyen oknál fogva meghiúsult.
Ő hívott - nem volt meg a cetli, amin a nevem volt, így végzett némi kutatómunkát az archívumban, mert emlékezett rám -, hogy mégis megvan a narancs-övtáska, mehetek érte, amikor szeretnék.
Nagyon meghatódtam - ami csak fokozódott, amikor pénteken az üzletben megtudtam a táska árát. Az emlékeimben élőnél sokkal olcsóbb volt - így vettem egy féláras imádnivaló zöld, rafináltan laza-de-mégsem-előnytelen nadrágot.
Kiderült, hogy az üzlet szeptemberben - fizetőképes kereslet hiányában - bezár. Ezért a félárazás.

 












 

Ma a Barack-ban voltam, ami szintén egyedi készítésű - ezúttal szabású-varrású-dizájnú - ruhákat forgalmazó kis üzlet a Kálvin téren. Ők áprilissal zárnak be; a termékeiket szintén féláron eresztik szélnek. Bár nem szeretnék most többet ilyesmire költeni, körülnéztem. Gyönyörű, remek tervezésű, jó szabású, színű különlegességeket találtam - így már a konfekció ár környékén, vagy alatt.

Utálom, hogy ezeknek a helyeknek kell bezárnia; hülyét kapok tőle, hogy az egyen-ruházkodás kiszorítja a piacról az egyedit, a gonddal tervezettet, összeállított, emberi értéket magába sürítő darabokat.

És szeretném azt a lila szoknyát a barackból; vagy a sárga kord-szettet; és a Siptárba még lehet, hogy visszamegyek a lila nadrágért.
Anyagi csőd - ugyanakkor most van rá az utolsó lehetőségem. Néhány hét múlva beszippantja a nagyzsebes lila szoknyát és a virágos csibésznadrágot is az uniformizáció örvénye. :(

Balaton retúr

A fotó tavalyi. Most elő sem került a gép...:(

Tavaly húsvétkor működött. 2008-ban is, ha jól emlékszem (akkor mondjuk túléléshez szokott társasággal voltam, és összebújtunk). Így aztán szinte meggyőződésig biztos voltam benne, hogy a tágabb családom saját kezűleg, ezelőtt potom 35 évvel ezelőtt épített balatoni nyaralója megfelel a barátikörös össznépi húsvétozás kritériumainak.
Aztán persze a következők derültek ki (nagyjából időrendi sorrendben):

• 5-en, teljes menetfelszereléssel + 3 napi bevásárlással csak origami stílusban férünk el a kocsiban.
• bár hűtő is és villanyradiátor is van a házban, választani kell a kettő közül az áramkapacitás csökevényes volta miatt
• nincs megnyitva közkút a közelben
• 2 éve nem sikáltam ki eléggé a retket a piros lábas aljából
• nem ittunk ehhez még eleget
• nem mindenkinél van sídzseki
• a villanyradiátort választotta a társaság
• csak nekem van elég meleg hálózsákom, és csak én vagyok hajlandó az adott klimatikus viszonyok mellett (ellenére) zuhanyozni (ezt nem is értem, a víz volt az egyetlen a házban, ami legalább tényleg meleg volt...)
• mégis bekrepált a villanyradiátor
• Badacsony messzebb van, mint meleg ruhánk
• otthoni körülmények között isteni húsvéti levest és curry-s csirkét lehet főzni.

A nyaralónak a közelében sincs internet. A következtetés adott.

Next time, maybe.

Már tudom a Nagyi titkát!

Az úgy kezdődött, hogy megkívántam a palacsintát. Tekintve, hogy valami - a családomban kórosnak ítélt - mutáció folytán csak édeset vagyok hajlandó reggelizni, úgy döntöttem, miért is ne?! Legyen csak palacsinta. Úgyis erős a jellemem, vacsira meg bírom állni, hogy ne egyek (jah, meg sütés közben se kajáljam meg a rontottakat, ugye?), reggelire meg milyen klassz lesz!
Így is történt, a fejemben már össze is állt a tészta.
Aztán kimentem a konyhába, és szembesültem a tényekkel. Minden volt itthon, csak finomliszt nem. Ellenben ott virított a polcon 5 kiló (!!!) BL 80-as sikértartalmú búzakenyérliszt, rajta az ominózus emblémával. Tudniillik: Nagyi titka. Fölötte rajzolt nagyanyó kaján mindentudó tekintettel. Amúgy én bírom az öreglányt. Jó fejnek tűnik, nem ártana nekem is egy ilyen nagymama.
Noszóval, rám vigyorgott Nagyi a polcról, én pedig már tudtam, hogy csakazértis lesz itt palacsinta.
Hát, lett is.
Minden simán ment (külön kiemelném, hogy az első palacsinta nem szívta be az olajat, hanem gyönyörűen megsült, és vékony is lett), amíg meg nem kellett fordítani a második csalafintát. Onnantól viszont meglepő fordulatot vettek az események.
A hártyavékony tészta finom hólyagos bevonatot alkotott a serpenyő alján. A palacsintaforgató legkisebb mozdulatára szakadt a tészta. 2 palacsinta végezte így Zolinál...
Aztán rájöttem a titokra. (Vajon ez már a Nagyié?) A palacsinták szélét kicsit felszedtem a forgatóval (ezt még elbírta a tészta), majd kézzel megfogtam, lehúztam a sütőről (olyan volt, mintha meghámoznám a serpenyőt, vicces volt nagyon), és megfordítottam. Így egyben maradtak.
Egy szó, mint száz: lett palacsinta reggelire. A kezemet se égettem meg, csodával határos módon.
Azt viszont tudom, hogy a Nagyi azért kuncog a liszten, mert már előre tudja, hogy egyszer eljutok odáig, hogy ne legyen más itthon, és akkor ki fogom próbálni, hogy milyen kenyérlisztből a rántás, a nokedli, az almás pite, a besamel, a palacsinta, és még ki tudja mit.
Valószínűleg Nagyi.
Aki ezért elmondhatná egy-egy ilyen ételnél előre, hogy mire számítsak...:)