Mivel anyukám tanította, persze utáltam ezt az ökölszabályt, általában gyomorforgató kényszerhelyzeteket juttatott az eszembe sokáig. De azért éreztem a mélyén az igazságot, az értéket, a bölcsességet. És ma már vallom, hogy adni csakis úgy szabad, hogy a fogadó fél valóban lelkifurdalás és bárminemű rossz érzés nélkül fogadhassa a valós vagy lelki csomagot.
Egy másik forrásból pedig - a nem is annyira közelmúltban - azt tanultam: amit adunk, az csupán addig a miénk, amíg nem döntöttünk véglegesen az adásról. Mert attól a pillanattól a tárgy, a gesztus a fogadó félé, szőröstül, bőröstül; már nem formálhatunk rá jogot; nincs visszatáncolás. Ugyanúgy igaz ez tárgyakra, mint érzésekre, lelki adakozásra.
Sokan nem értik ezt, nem eszerint élnek. Baromi nehéz is, amikor egyik pillanatról a másikra valami átlényegül a másikévá: még a mi kezünk (szívünk) melegét őrzi, de már nem kulcsolhatjuk rá az ujjainkat. Legalábbis nem jogosan, és nem sérülésektől mentesen. Fogadóként pedig sokan nem értik: bennem már lerendezett "adás-vétel", amint kicsúszott a számon: "Ez már a Tiéd!". Számomra ez már visszavonhatatlan ígéret.
Vásár előtt kell gondolkodni. Érzelmileg, fizikai síkon is. Mert vásár után nincs alku. Nekem nincs. Se oda, se vissza. Ehhez igyekszem tartani magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése