Menyasszonyi mizéria

Szeretnék hinni a problémamentes esküvőben. Ahol nincs idegeskedés, nincs rohangászás, hajtépés, ezerszer összekapás. Ahol minden a maga laza módján történik, nincs semmi erőltetve vagy megakadályozva.
Szeretnék hinni benne - ugyanakkor már most, fél évvel az esemény előtt képes vagyok ráparázni dolgokra. Amit nem kéne. Mégis sikerül.
Ilyen például a ruha-kérdés. Ami ugye nem mindegy. Pláne, mert hippi-esküvő lesz, bokáig a Dunában. Tehát rövid ruha kell. Meg persze 2 db, hogy lehessen a fotózkodáson korlátlanul bohóckodni, nem törődve sárral, vízzel, semmivel. Spontán, felhőtlenül.
De persze keret van. Nem tudom mennyi az annyi, de azért nem a csillagos ég a határ. Azt inkább nászutazzuk el, komolyan!

Egyszóval: tegnap konstatáltam, hogy ha nem indul el a ruha-projekt sürgősen, vagy legalábbis nem kapok korrekt és megnyugtató információkat arról, hogy az általam megálmodott ruha létezik, és számomra elérhető paraméterekkel bír, akkor tuti, hogy megkattanok, és szeptemberig egy nyamvadt hárpia leszek
Mert rohadtul nem mindegy, miben megyek férjhez - ha már nem lehet egyszerű, hétköznapi csinosban. Abban otthon érzem magam. Ezekben az elegáns kütyükben meg nem mindig. Szóval kell a biztosíték, hogy lesz olyan ruhám, amiben majd jól érzem magam ott és akkor.

Kész szerencse, hogy tegnap kaptam erre egy ígéretet. AZ a ruha, amit megálmodtam, elérhető áron, variálható kiegészítőkkel, amikről az utolsó percben is dönthetek.
És megnyugodtam.

Egyelőre. :)

Juhtúrós rakott zöldség

Nálam úgy van ez a dolog a kajákkal, hogy folyamatosan kísérletezem. Ha egy étel atomjó lett, legközelebb akkor is kicsit máshogy kerül az asztalra - más van otthon, máshoz van kedvem, vagy egyszerűen nem jut eszembe, hogyan csináltam legutóbb.
Úgyhogy ezt a receptet most leírom még most, amíg emlékszem, mert brutáljó lett, és nem akarom elfelejteni!
Vettem jópár szem krumplit, 4 sárgarépát, egy padlizsánt, egy cukkinit, egy kis doboz gombát és egy lilahagymát. Amelyiket kellett, megpucoltam; mindet megmostam és felkarikáztam vékony szeletekre. Kivajaztam a mélyebb gáztepsit, először egy krumpli-réteg került bele, majd sorban a többiek. Félidőben szórtam közé fokhagymát, majorannát, bazsalikomot és tárkonyt, és nyakon öntöttem egy nagy pohár juhtúróval és vegetával összekevert tejföllel. Aztán ráhalmoztam a többi réteget is, a tetejére mégegy nagy pohár juhtúrós-vegetás tejföl és egy réteg reszelt trappista sajt került.
Betettem a sütőbe, és 200 fokon addig sütöttem, amíg aranybarnára sült a sajt.

Ennyi.
És isteni. És egészséges. És vega.

A Megoldás

Nincs több kényelmetlenség! Nincs több nyakatekert testhelyzet, nincs több hátfájás. És már nem csak az ágyban lehet, hanem a kanapén is! Nincs több szabály, nincs több korlát, az enyém lehet bármi, amit csak a fantáziám megkíván! Nincs több várakozás! Nincs több félbeszakadt procedúra!

Bekötötték hozzánk az internetet! Már azt töltök le, ott és akkor, amit csak akarok! :)

Mission Impossible

Figyelem! A történet a képzeletem szüleménye. Minden valósággal való egyezés csakis a véletlen műve lehet...!

Könyékig túrok a táskámban. Valahol volt mégegy. Emlékszem. Tuti volt. Nincs. De, megvan. Gyűrött, de tiszta. Jó lesz.
Kedvesen a szomszéd nénihez fordulok, megkérdem, megőrzi-e a cuccom. Némi szkepszissel bólint. Remek.
Elindulok. A mozgástól néha megbillenve felrántom az ajtót. Itt nincs. Tovább kell mennem. 2-3 kocsi végigjárása után (ajtó kétkézzel felránt, majd visszaerőltet kocsinként 4-szer) megtalálom. Foglalt. Kivárom. Remélem, a néni addig nem száll le a laptopommal Érd-Felsőnél...
Felszabadul. Belépek. Az ajtó meglepő módon kifelé nyílik. Befelé szokott. Bemenet ez kellemes meglepetés.
Amit látok, arra nem nagyon vannak európai kifejezések. Papír azért van. De nem számolok vele. El tudom képzelni, hogy hol járhatott, mielőtt ide került. Neeem, inkább nem gondolok bele.
Nekiveselkedek. A szoknyát rutinosan beletűröm a pólómba, felül, így az tuti megússza. A harisnya nem probléma, az legalább bármilyen állásban testhez simul. Nyertem.
Az ülőke le van hajtva. Erre jó az itteni papír. Tépek egy adagot, és felhajtom az ülőkét. Nem marad úgy. Újabb darabot tépek, amivel kényelmesen(???) megtartom a fenti állásában az ülőkét, hogy ne dőljön rám. Helyben vagyunk.
Persze ha épp vágányt váltunk, akkor gondot okozhat, hogy nem tudok megkapaszkodni semmiben, ami ne vonná maga után a fertőző osztályon való hosszas kezelésemet. Az ismert póz megtartásához a hajam lágyan végigtörli a berendezés szemben fekvő részét. Össze kellett volna fogni ezt is. Erre nem gondoltam. Mindegy. Azzal legalább nem eszem, és nincs rajta nyálkahártya...Ja, és naponta megmosom úgyis...
Aztán vágányt váltunk. A befelé jövet áldásnak tűnő kifele-nyíló-ajtó hirtelen nyikkanással kicsapódik. Kint az Érd-Felsőn leszállni készülő nyugdíjasok és középiskolások magukra erőltetett nyugalommal figyelik a produkciót. Pukkedlizni nem tudok, le van tolva a harisnyám, így inkább csak kedvesen mosolygok, és a lehető leggyorsabban visszarántom az ajtót. És ezúttal be is zárom - bár így legalább 3 másodperccel tovább kell érintkeznem a kilinccsel, mint amennyire okvetlenül muszáj lenne. Mindegy. Fő az óvatosság. Így másodjára. Ahogy néztem, senkinek nem volt elég ideje, hogy fotózzon, vagy videózzon, ha minden jól megy, megúszom a youtube-ot.
Végeztem. Kiveszem az eddig kalózként fogam között szorongatott zsebkendőt. És használom. Nyálas. Sebaj. Az legalább steril. A helyükre rántom a rétegeket, rutinosan elkerülve az ülőkét a szoknyám szélével. Ez megy.
A csapban nincs víz. Várható volt. Áldom az eszemet a táskámban tartott kézfertőtlenítőért. Az első mosdóig megteszi.
Lehúzni persze szintén nem lehet. Sebaj. Majd kiviszi a léghuzat.
Azért - biztos, ami biztos - bent megvárom Érd-Felsőt. Csak akkor lépek ki, amikor a közönség már leszállt. Kikémlelek. Nem látom a nénit meglógni a laptopommal.
Azt hiszem, nyertem. :)

A sz@r is keserű...

Kevés dolog tud annnnnyira felidegesíteni, mint amikor emberek előre megfontolt szándékkal nem vesznek tudomást a velük történő jó dolgokról. Ármányt keresnek az őszinte mosoly, gúnyt az elismerés mögött; ha lehetőséget kapnak, az terhes feladat; ha ajándékot, az nem felel meg az ízlésüknek.
Ha belegondolok a helyzetükbe: szánom őket. Szeretnék segíteni - de nagyon nehéz.
Mert amikor kedves vagyok, iróniát vagy arroganciát feltételeznek.
Pedig a puszta jószándék vezet, hogy megjavítsam azt, amit maguknak rontanak el.

Szupercsapat

A falmászó edzésünkön korosztály szerint vannak a gyerekek. Előbb a kicsik jönnek, fél tíztől, majd 11-től a nagyok.

A szombati táborba viszont vegyesen jelentkezett mindenki - a középsős Lalától a jövőre középsulis Daniig és Konrádig. Mi pedig egy kicsit aggódtunk - senkinek nem legyen unalmas vagy érdektelen a program.

Aztán eljött a szombat, és jöttek vele a Helyzetek. Amikben tökéletesen bebizonyosodott, hogy a Szupercsapatot eddzük hétről hétre. Mert természetesen mindenki tette a dolgát, mindenki megtalálta a a társaságát;

• de amikor mostazonnal szüksége volt valakinek egy almára, akkor valamelyik nagyfiú pattant, és adott (az én kezem természetesen ismétcsak 8 órán át foglalt volt...és nem vakaróztam :D); 

• amikor fel kellett mászni a kimerült picilány mellé, és felsegíteni egy nehéz pálya utolsó 3 lépésén (amivel már 30 perce küszködött kitartóan), akkor természetes volt, hogy többen is jelentkeztek a feladatra; 

• és lélegzetvisszafojtva figyelte mindenki, hogy Ákos hogyan veszi az elölmászás akadályát (elárulom: csillagos ötösre);

• és a közös játékoknál is mindenki megvárt mindenkit; érezhetően az összes táborozó a csapat teljes jogú résztvevője lehetett;

 

• és mindenkinek jutott egy ölelés, egy simogatás, egy dicséret - nem csak tőlünk, hanem a táborozó-társaktól is. 

 

Nem volt feleselés, egymás agyára-menés (játékból bírkózás azért persze igen), megvadulás; ellenben megtapasztaltunk rengeteg empátiát, szeretetet, kedvességet, kreativitást, játékos kedvet és figyelmességet.
Köszönjük, Kedves Szülők, hogy ilyen lurkókat neveltek; köszönjük, fiatalok, hogy Veletek tölthettük (és hogy így tölthettük Veletek) a szombatot! :)

Napi trükk

Ugye ismeritek azt, amikor egy gyerkőc annyira belelovalja magát egy problémába, hogy már zokog, és magyaráz, és nem tud megnyugodni.

Tegnap - abszolút intuitíve, szigorúan megérzés alapon - kitaláltam és -próbáltam egy ilyen lurkó megnyugtatására egy új technikát, és nagyon bejött. Nevezetesen:

Vedd az öledbe a kölyköt szemből, öleld magadhoz szorosan, fojtsd belé a szót, és mondd azt, hogy most nem magyarázunk, meg nem gondolkozunk, CSAK ARRA FIGYELÜNK, HOGY EGYSZERRE VEGYÜK A LEVEGŐT. Ezután fel kell venni az ő sírástól zaklatott ritmusát, majd szépen ki lehet egyengetni és le lehet lassítani (ügyelve persze, hogy ne a saját ritmusomat erőltessem rá, neki az túl lassú, "megfullad" tőle). 

Ennyi. :)
Nagyon egyszerű, és nekem nagyon bejött. Várom a visszajelzéseket, ha valaki kipróbálja! :)

A puding próbája

Lehet kérem arról fantáziálni, hogy milyen baromi jó lesz a közös táborvezetés a párunkkal - de a valóság mindig odaát, a tábornap(ok) végén felgyülemlő rideg, kimerült valóságban van. Ha akkor is így gondolom, az valóban hiteles infó.

Életem legjobb falmászó programját tartottuk meg tegnap Zsoltival! :D Minden program a helyén volt, semmiből nem lett túl sok, pláne nem túl kevés, elfogyott a 94 palacsinta, de azért 2 maradt a végén, jelezve, hogy mindenki jóllakott; nem történt baleset, mindenki remegősre mászta a kezét-lábát; játszottunk társast, ügyességi meg csapatépítő játékot; senki nem vadult be annyira, hogy nekünk is be kelljen vadulni...Imádtam, minden pillanatát.
És iszonyat megnyugtató érzés volt megtapasztalni, hogy ezeknek a gyerekeknek a program ideje alatt már nem "csak" egy pótmamájuk van személyemben (ahogy az eddigi táboraimban mindig), hanem már egy teljes jogú és értékű pótpapájuk is. És ezt ők is így kezelik.
Hurrá Neked, Zsolti; hurrá nekünk, Hullámhegy!

Képzelt riport

Angyalka Viki jobb vállán: - Mit csinál ez itt?
Kisördög Viki bal vállán:    - Dolgozik.
Angyalka Viki jobb vállán: - Na jóóó, de KINEK...?
Kisördög Viki bal vállán:    -?*$!/=+"****!!!!!???!!!

Hol a határ?

Pszichológus vagyok. Meg amúgy, emellett (urambocsá, ennek ellenére) gondolkodó ember. Sokszor, sokan kérdeznek tehát, fordulnak hozzám tanácsért, "igazságért", "jóslatért", megnyugtatásért, figyelemért. Van, aki a vonaton. Pusztán megérzi a kisugárzást (ha a Korongvilágon élnék, biztosan hinném, hogy oktarin színben világít a szívem tájéka), és elmesélni - kéretlenül akár. És van, aki felhív, hogy tudnék-e mondani valami okosat.
A minap egy ilyen megkeresés kapcsán botlottam az etikai problémába: akkor én most kinek is vagyok a pszichológusa? Mert lehet, hogy a bizonytalan tanácskérővel jót teszek, ha megtanítom egy technikára, amivel hatékonyabban boldogul; ha bólogatok, amikor szitkokat szór; ha abba az irányba támogatom, amelyikbe haladni akar - ugyanakkor az éremnek mindig két oldala van. És ha belegondolok, a fentiekkel gyakran teljesen más, számomra gyakran ismeretlen, vagy csak hallomásból ismert emberek életébe (is) belenyúlok; ami esetükben viszont egyáltalán nem feltétlenül a lelki egészséget szolgálja.
Próbálhat az ember lavírozni persze, általánosságokat mondani, olyan tippet adni, ami kecske-konutra-káposzta esetet szül; de amikor a kérdező is nagyon tudatosan teszi fel a kérdést, és nem fogad el mellébeszélést, akkor egy kicsit meg kell állnom és el kell gondolkoznom. Hogy segíthetek-e. Hogy akarok-e segíteni. Hogy létezhet-e olyan probléma, amit - mindamellett, hogy a felvetőjét maximálisan támogatom - nem akarok felvállalni? Hogy van-e helyzet, amikor a pszichológus - elfogadva a kliens szándékait és lényét, értékeléstől és erkölcsi ítéletektől totálisan mentesen - megteheti, hogy hátat fordít a kliensnek, de legalábbis bizonyos problémában nem hajlandó neki segítséget nyújtani.
Mi az etikus ebben a helyzetben? Magára hagyok valakit, aki az én segítségemet kéri a céljai megvalósításában. Ugyanakkor megtagadom, hogy olyasmit okozzak a tanácsommal közvetetten egy másik személynek, ami esélyesen egy életre nyomot hagyna benne. Mi a helyes itt? Van helyes döntés?
Szerencsére nem komoly a helyzet, mondhatjuk úgy, hogy "élesben gyakorlok". Szerencsére. Mert ha egyszer egy igazi kliens toppan be hasonlóval, már könnyebben találom majd meg a választ.

18+

Reggel, a vasútra menet. Szembejönnek velem a gimisek. Vannak 12-13 évesek, kézenfogva. 16 éves lányok, falkában , vihogva érkeznek. És vannak az idősebbek. 17-19 évesek, általában válltáskával, menő cuccban, a lányok full sminkben. Totál felnőttnek néznek ki. Ha más környezetben találkozunk, eszembe se jut, hogy bármelyikük iskolás. És szöget üt a fejembe, hogy ezek a testi és társadalmi értelemben FELNŐTT emberek csengőszóra padba ülnek;történelmet tanulnak, feleléstől rettegnek, dolgozatban adnak számot a tudásukról. Aztán eszembe jut az is, hogy a legtöbbjüknek az iskola után ugyanaz jön, mint nekem:párkapcsolat, házimunka, család, szex; és mindaz a problémakör, amit a fentiek magukkal vonzanak. És nem hiszem,nem tudom hinni, hogy a kettő békében megfér egymással. Hogy fel lehet készülni tisztességgel egy dolgozatra, amikor épp egy másfajta élmény tölti ki a tudatomat. Hogy komolyan lehet venni egy kémia-leckét, ha a feladatkörömbe nap beletartozik a család étkezése vagy tiszta ruhája. Mert sokan élnek így. Nem tudom, milyen lehet ma nagykamasznak lenni - ennyi különböző külső ingerrel, elvárással és szereppel - de biztos, hogy nem könnyű. És ebből a szempontból - csakis ebből - értem, hogy bizonyos dolgok miért 18 éven felülieknek ajánlottak.

A féltékenységről

                                            
Szombat este buli volt minálunk. Baráti összejövetelnek indult, aztán végül hárman lettünk, és a már társasághoz megvásárolt alkoholmennyiség elfogyasztásának hatására töviről hegyire megvitattuk az élet nagy kérdéseit.
Épp nagy vehemenciával váltottam témát  az egyik kedves fiú barátommal folytatott nagyon mély beszélgetéseinkről, és csaptam át abba, hogy a múltbéli párkapcsolatomban kapott milyen sérülés miatt tartok ott, ahol tartok, mikor a társaság harmadik tagja provokatív éllel rákérdezett: vajon Zsoltit nem bántja, hogy csak így dobálózom a különböző férfi-nevekkel? Azért csinálom, hogy féltékennyé tegyem? Nem gondolom, hogy megalázom ezzel?

Én ilyenkor - mit van mit tenni - elgondolkodom. Azon, hogy vajon valójában miért mondom ezeket. Mi célom vele. Valóban a páromat akarom földbe döngölni vele?

A kérdező így aztán a következő választ kapta: Zsolti pontosan tudhatja, hogy semmi oka féltékenységre. Elmesélem neki a történéseket az életemben, mitöbb, a velük kapcsolatos érzéseimről is beszámolok (néha bővebb lére eresztve is, mint igényli). Ha ettől benne féltékenység ébred, akkor ébredjen még most, mielőtt összeházasodnánk. Tudjuk meg most, hogy hol vannak a kapcsolatunk határai, hogy eldönthessük, hogy akarjuk-e vállalni ezeket a határokat. Ő azt, hogy én nyitott vagyok mások felé is - gondolatilag, érzelmileg, mittudomén - amellett, hogy sosem hazudnék neki vagy járnék külön utakon a háta mögött; én pedig azt, hogy esetleg rossz szemmel nézi ezeket a nagyon közvetlen emberi kapcsolataimat.
A kérdező visszakérdezett: Ezek szerint akkor valóban provokálod Zsoltit?
Én pedig bevallottam, hogy ebben az értelemben IGEN.

Szerencsére másnap reggel időnk is, kedvünk is volt még az ágyban, immáron kettesben jól megtárgyalni az előző estét. Vártam, hogy Zsolti majd felhozza ezt a témát - de abszolút másra, más aspektusból hívta fel a figyelmemet, ami neki szöget ütött a fejébe. A féltékenység-téma fel sem jött volna, ha fel nem hozom. És a következő konklúzióra jutottunk együtt is:

Az ember tettei, érzései saját magáról szólnak. Ha jól működik a párkapcsolatunk, mindketten a helyén vagyunk benne, akkor bármelyikünk megteheti, hogy nyitott, kíváncsi, elfogadó mások irányába is; hiszen egyrészt működik az őszinteség, tehát a másik tájékoztatást kap arról, hogy mit élünk meg, másrészt pedig romantikus érzelmek egyikünkben sem ébrednek egy kívülálló iránt. Ebben az esetben a külsősökkel megélt tapasztalások nem tabuk, lehet róluk beszélni, ugyanúgy, mintha a szomszéd néni macskája lenne a téma. Ha ebben az esetben valamelyikünk fennakad valamin, akkor azt első sorban saját magában kell lerendeznie - természetesen a másik fél aktív segítségével.
Lényeg a lényeg: a párkapcsolat nem kalitka, hanem otthon, ahol önszántamból vagyok jelen. Amennyiben úgy élek, ahogy szeretnék, és eközben a társam is ugyanígy tesz, a párkapcsolat rendben van. Amennyiben valamelyikünk olyat tesz, amivel megsérti (akarva vagy akaratlanul) a másik határait, abban az esetben el kell gondolkozni: tudjuk és akarjuk-e ezeket a határokat egymással harmóniába hozni. Azaz: hajlandó-e egyikünk a tettein, másikunk a határain változtatni a kapcsolat kedvéért. Amennyiben igen, úgy vásár után megintcsak nincs alku: aki bevállalta a változtatást, az meghozott egy döntést, és ezzel vállalta, hogy a későbbiekben annak megfelelően él. Létrejött egyfajta íratlan szerződés a felek között.
Namármost: az adott kapcsolatba mindenki egy adott készletnyi vággyal, igénnyel, preferenciával lépett be. Az első percben egyik fél sem látja tisztán, hogy a másiknak mik ezek az igényei. Idő kell, gyakran hosszú évek, míg ez az igény-profil kirajzolódik. És ennek során a legtöbbször vannak ütközési pontok a felek igényei között. Ezekben az esetekben pedig a fenti működésmód lép érvénybe.
Viszont: én csak azt dönthetem el, hogy kell-e nekem a másik úgy, ahogy van, anélkül, hogy egy szemernyit is megváltozna. Maximum arról dönthetek, hogy én szeretnék-e változni annak érdekében, hogy el tudjam fogadni őt. És ő is pont ugyanerről dönthet, csak fordítva.

Tehát: a féltékenység alapvetően határszabás. Nekem alapkövetelménye egy kapcsolatnak a totális őszinteség. Ha ez nincs, alapból bukta. Ha van őszinteség, akkor ha van elég bizalmam, akkor elhiszem, amit a másik mond. Ha nincs, akkor ezen nekem kell változtatni. Ha van őszinteség és bizalom is, akkor a dolgok kiderülnek. És innentől pedig mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy szeretné-e elfogadni a másikat olyannak, amilyen.

És ha Zsolti felállt volna szombat este, és azt mondja: Sajnálom, Kicsim, nekem nem fér bele, hogy egy sráccal mély szexuál-lélektani elemzésekbe bocsátkozol heti szinten, ez nekem sok, úgyhogy szedem a sátorfámat!, akkor valószínűleg baromira sajnáltam volna, de megértem és elfogadom a döntését. És nem haragudtam volna rá.

Mindenkinek a saját határait kell kijelölni, és tisztában kell lennie azzal, hogy csakis azok szerint élhet. Azokért pedig csakis saját magát okolhatja, vagy saját magán dolgozhat velük szemben.