Valahogy így volt.
Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen leszek. Túlságos arroganciával képviselem magamat, túlságosan magamutogató és sikerélmény-centrikus vagyok ehhez.
Ma, egy a főnökömmel folytatott feszültebb beszélgetés után szembesültem vele, hogy a következő a helyzet:
Amíg itt dolgozom, addig általában csak kritika és korrekció éri a munkámat, de nagyon dühösek rám, amiért elmegyek.
Másképp:
Ahol jelen vagyok, ott nem veszik észre a munkám hasznát és értékét, de nagy fejtörést fog okozni, amikor ez a munka kiesik.
Még mindig nehezen hiszem, hogy a fenti bölcsesség valaha reálisan vonatkoztatható volna rám. A párhuzam meg persze adott. Tényleg nem értem. Hol a logikai bakugrás?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése