Felújítási napló

Amikor 2013. őszén, az esküvőnk után megvettem a gyönyörű zöld járólapot, meg a bambuszos csempét, nem gondoltam, hogy majd' két évet kell majd várnom, mire a napi gyakorlatban is élvezhetem a szépségüket, gyönyörködhetek bennük.
Ami most, 2 év után történt, arra viszont érdemes volt várni.
Felújítás - egyszerre csiga-lassan és villám-gyorsan. 2 évnyi erőgyűjtés kirobbanó koncentrációja egy hétben. Hihetetlen tempó, hihetetlen eredmény.
Azért írok blogbejegzést róla, mert még mindig nehezen hiszem el, amit látok, amikor kimegyek a fürdőbe...

2015. június 22., hétfő:
7:30: Az ismerős burkoló kijön a megbeszélt időpontban, és konstatálja, hogy a fürdőszobában még fent van a régi csempe. Megegyeznek a Férjemmel: a burkoló dolgozik addig máshol, a Férjem meg leveri a csempét egy nap alatt. Holnap újra kezdjük az egészet. Remek. Egy napot csúszunk. Mi lesz ebből?!
21:00: Csempe leverve, a Férjem levert. Annyira sincs ereje, hogy a felhalmozódott sittet és törmeléket levigye a pincébe. Kimerült, éhes, és az egész olyan kilátástalan. A lakásban porfelhők szállnak. A hálóban még le tudok ülni, feküdni. Kész csoda. Sose lesz ebből semmi.

2015. június 23., kedd:
7:30: A Férjem munkában indulva betessékeli a már a ház előtt várakozó burkoló-segédet. A srác visszafogott, tisztelettudó, a maga módján humoros. Kínálom étellel, itallal, de (egyelőre) nem kér semmit. Csak a pincekulcsot, ahová nekiáll lehordani a tegnapi bontás romjait. Dolgozik, mint a gép egy órán át: addigra lehord mindent (amit tegnap a Férjemnek már nem volt ereje, pedig az ő reszortja volt), feltépi a régi műpadlót, átrendezi az anyagokat, eszközöket, a lehetőségekhez mérten feltakarít.
8:30-kor rá tudom venni egy kis reggelire, amit éppen elkölt, mikor megérkezik a Mester. Azonnal munkához látnak: a fürdőt egy az egyben vakolni is kell...
11:00: Meg merem végre kérdezni, hogy mi a mai terv. A Mester elmondja, hogy leburkolja a fél előszobát, majd bepallózza, hogy tudjuk használni a fürdőt, wc-t. Aztán továbbmennek: ha az egészet meg akarná csinálni, akkor nem tudnánk mászkálni a lakásban másnapig. Nekem mázlim van: nálam a Szomszéd kulcsa, aki nyaral, és előzékenyen felajánlotta a fürdőjét és a kanapéját erre az esetre. Kérdem, csomagoljak-e. A Mester rábólint. Délre átköltözöm.
12:00: A Mester megkezdi a fürdőszoba padló és az előszoba burkolását.
17:00-kor átkopog: végeztek. Holnap reggel jönnek, folytatják. Benézek, és tényleg le van rakva a járólap, végig. Rend, tisztaság. A lépcsőházban is. Kezdek megnyugodni. Mégiscsak lesz itt valami. Megegyezünk: csütörtökre küldi a festőt: néhány helyen be kell javítani a falat, mert 2-3 milliméteres rétegben jön le róla az ősrégi festék. Ha már csináljuk, csináljuk jól, ugye...
23:00: Végzek a másnapi teendő-listával, lefekszem. Muszáj komoly logisztikát követnem, különben nem végzünk péntekig...Szóval inkább leírom. Ha kell, hát éjjel.

2015. június 24., szerda:
8:00: A Mester megérkezik 2 segéddel és vagy 6 burkoló-tanulóval. Kicsit toporognak, kicsit esetlenek, de azonnal nekilátnak a munka előkészítésének. 6 pár erős váll, 6 pár munkát váró kéz. Gyorsan egyeztetjük a főbb pontokat a Mesterrel, hogy tudjanak haladni, amíg nem leszek itthon, délig.
9:00: Elintézem, amit a jövő heti tábor miatt el kell.
10:00: Megreggelizem az IKEÁ-ban, majd nekilátok a beszerzésnek. Listám van, mégsem haladok gyorsan. Sok mindent nehéz volt előre elképzelni. Sok mindent nem tudok már megemelni egyedül. Közben vagy 4-szer felhívom a Mestert: mérje meg nekem ezt, számolja ki nekem amazt. Türelmesen tűri szegény. Végül 11:30 körül indulok el hazafelé.
12:30: Bemegyek az OBI-ba fugázóért. Felhívom a Mestert, kell-e még járólap az erkélyre. Azt mondja, elég lesz. Hát jó.
13:00: Hazaérek. Fürdőszoba végigcsempézve, gyönyörű; előszoba kifugázva, a kamra már mindjárt kész. A lépcsőházban őskáosz, de tudom, hogy a nap végére eltűnik. A 6 tanuló felhordja a bevásárlásomat a kocsiból egy szó nélkül.
14:30: Mégiscsak kellene burkolólap. Irány az OBI. Útközben próbálom elérni a Férjem: nem veszi fel, bár pár perce még beszéltünk. Totál bosszantó. Mikor végre felszedem, baromira összeveszünk, már mindkettőnk feszült. Végül lesz burkolólap, irány haza.
17:00: A Férjem átveszi a napi munkát a brigádtól. A Mester bevallja: elszúrta; csak péntekre hívta a festőt. Basszus. Basszus-basszus-basszus. Nem végzünk péntekig. Mikor megtudom, átballagok boci szemekkel, és megkérem, hogy legalább a fürdőszobát oldjuk meg, hogy másnap nekiállhassak festeni. Hümmög. Rosszat sejtek.
22:00: A feszültség a Férjemmel fokozódik. Kivagyunk mindketten. Kényelmetlen az ágy a szomszédban. Hontalanok vagyunk az otthonunktól egy lépésre. Nem végzünk a héten, a jövő héten meg már nem tudjuk csinálni. Csapdahelyzet. Nem tudjuk a megoldást.

2015. június 25., csütörtök:
7:30: Megérkezik a tegnapi brigád. A segéd bőszen fugáz, míg a Mester (!!!) elkezdi bejavítani a falakat, amik a festő feladatai lettek volna. Mikor rákérdezek, szerényen meséli el, hogy tulajdonképpen 4 szakmája van, köztük szobafestő-mázoló is, csak inkább a burkolásban van évtizedes rutinja, ezért azzal foglalkozik inkább.
Közben lefestem a konyhát, oda csak 1-1 tisztasági réteget kell húzni mindkét színből. A Mester csodálkozik, hogy a 7 hónapnyi nagy pocak ellenére a létrán talál fél nyolckor, de aztán hamar belátja, hogy a munka tényleg nem halad magától, nélkülem...
11:00: Minden - tényleg MINDEN - leburkolva, kifugázva, kijavítva, beglettelve. Kész. Mikor félrehívom a Mestert, hogy elszámoljunk, fejből felsorol minden tételt; benne anyagárakat is, amiket hoztak, majd együtt kiszámoljuk a négyzetmétert, és a végeredmény szinte pontosan annyi, amennyit előre megbeszéltünk. Közben a brigád minden felesleges vagy maradék anyagot és eszközt levitt a pincébe, feltakarított: a terep üres, és a lehetőségekhez mérten tiszta. Kezdhetjük újra belakni. Nem találok szavakat.
11:30: Folytatom a festést. Szeretném ma befejezni. Nagyon szeretném. És nagyon sok.
14:00: Becsenget Édesapám: jött megcsodálni a változásokat. Megbeszéljük, hogy 6-ra visszajön, beköti a csaptelepet, mosógépet, bojlert.
16:30: Elindulunk a Férjemmel csaptelepet venni. Az első helyen konstatáljuk, hogy méregdrágák, és nem is nagyon szépek. A második helyen konstatáljuk, hogy minden helyen ez a helyzet velük. Már csak a nagyáruházak vannak nyitva. Akkor ma nem lesz csaptelep. Mégegy nap fürdőszoba nélkül. Remek.
18:00: Megérkezik Édesapám szerelni. Hamar óriási szerelési káosz kerekedik a lakásban. Próbálok festeni, a Férjem szerel, egymást kerülgetjük hárman. A két pasinak más a munkamódszere, feszültség van a levegőben, amire én is ráteszek, amikor a Férjem azt mondja: ma már nem fúrja fel a szekrényt.
19:30: Kilazult egy járólap. A Férjem hívja a Mestert, aki megígéri, hogy holnap jön, és javítja. Remek.
21:00: Apu hazamegy, holnap folytatjuk. Már látszik, hogy nagyon szép lesz az egész. Mi meg ittmaradunk a félkész káosszal, és a feszültséggel. Befejezem a festést, de közben nem jutunk dűlőre. Most egymást utáljuk így, vagy csak a helyzetet? Minek ide szép lakás, ha nem tudunk szeretettel fordulni egymás felé?

2015. június 26., péntek:
5:30: Csörög a vekker, ma nem jön már brigád; ma magunk vagyunk: a feladat, és én.
6:30: Összeszedem magam, nekiállok festeni. Óriásinak tűnnek az előszoba-falak. Ha végzek is ma: hogy pakolunk vissza, hogy takarítunk ki? Basszus. Inkább nem gondolkozom, csinálom.
7:30: Megjön a Mester és a segéd javítani. Megint rámcsodálkoznak, hogy mit kepesztek a létrán. 7:35-re kábé végeznek is. Hívom Aput, jöhet segíteni.
11:00: A festés KÉSZ. Teljesen. Két rétegben. Minden helyiség. El sem hiszem. Lezuhanyzok, aztán elmegyünk beszerezni, ami még kell. Bekötő-cső, kémény-toldalék, csaptelep. Vagy 8 helyet végigjárunk, ahol nincs dolgom, már ki se szállok a kocsiból. Iszonyatosan fáradt vagyok, nagyon fáj a lábam. Végül találunk megfelelő csaptelepet. Hurrá!
14:00: Megérkezik a Férjem, és Anyu. Utóbbi hoz kaját is. Megebédelünk. A fiúk szerelnek, és elkezdem kirámolni a nappalit. Azaz: visszarámolni az előszobába, kamrába az odavaló dolgokat. Meglepően gyorsan és hatékonyan megy, meglepően jól elfér minden. A Férjem úgy segít, mint egy kisangyal, mindent elcipel, megemel; nem vitázik, nem hagy egyedül. Hurrá!
17:30: Apu végez, minden bekötve! Összepakol, aztán hazamegy. Van csaptelep, van melegvíz, van mosógép. Van boldogság is. Nem is kicsi!
18:15: Már épp csak ki kéne takarítani, mikor megérkezik Csaba, akit 19:00-ra vártunk. Én néha leülök, de azért végig pörgök, takarítok, amíg beszélgetnek a Férjemmel: ez a célegyenes, mostmár befejezzük, addig nem fekszem le.
20:15: Csaba hazaindul. Míg felmosok, port törlök mindenhol, addig a Férjem kiköltözik a szomszédból, rendet vág ott is.
22:00: Mindennel végeztük. Az új élettér gyönyörű, imádjuk mindketten. Már nem morgunk egymásra sem. Gyertyát gyújtunk, belefekszem egy nagy kád gyógyteás vízbe. Sikerült. Vége van! Megcsináltuk!

2015. június 27., szombat: 
A vekker 6:00-kor cseng, de a mai nap már nem haragszom rá annyira. Ma edzést tartunk, esküvőre megyünk. Program, persze, de az elmúlt hét után már pihentető lesz. Boldog vagyok. Már megint azt érzem, hogy mindenem megvan, amire csak vágyom!

Apák napjára

Látod, mindig csalódom, amikor elfelejtesz egy ünnepnapot - vagy nem felejted el, csak nincs kedved faksznit csinálni belőle - most meg én késem le az Apák Napját.
Pedig nekem fontos. Ahogy az idei Anyák Napja is az volt.

Apának lenni - már most, látom - baromi nehéz. Én megéreztem - velem megéreztette a természet - pár hónapja, hogy valami készül. Hogy anyuka leszek. Hogy anyuka vagyok.
Te csak két kék csíkot láttál, meg a váltakozó érzelmi szivárványt az arcomon, és ebből kellett (volna) megérezned, hogy apuka leszel. Hogy tulajdonképpen már apuka vagy.

Azóta persze velem figyelmes mindenki. Ha lemegyek a boltba, tőlem kérdezik meg, hogy mikorra várjuk; hogy tudjuk-e már, kisfiú, vagy kislány. Tőled maximum a barátok kérdezik meg, hogy hogy vagyok. Nem a Kisfiad. Én hogy vagyok. Tehát nem is apuka vagy, inkább egy anyuka férje? Akkor most hogy is van ez?

Aztán persze ott vannak a haverok is. Akik végre őszintén éreznek együtt Veled, és egy sör mellett végre valóban megkérdezik, hogy hogy bírod az érzelmi ingadozásaimat, az indulati kitöréseimet; azt, hogy kevesebbet bírok, hogy többet eszem, hogy nyűgös vagyok sokszor. Te pedig végre tényleg röhöghetsz rajtam, meg magadon: hogy tényleg ezek vannak velünk. De persze ez a mi meccsünk. Erről a Kisfiad nem tehet, ehhez neki vajmi kevés köze van. Most sem Apuka vagy, inkább mártír, vagy Hős, aki ezt a vihart is kibírja, ezen is bölcs türelemmel keresztülkormányozza a családi hajót.

És hazajössz, és itt találsz az arcomon valami földöntúli varázslattal; a kezem a hasamon: Gyere gyorsan, éppen mocorog! Te jössz; ezredszer is jössz; és ami nekem egy 9-es erősségű földrengés, abból te - kívülről, a kezeddel - csak lepkeszárny-verdesést érzel. Én meg kérdem, szinte követelem: érezted? Ugye milyen aranyos? Ugye milyen erős?

És bólogatsz: vegyünk még egy kismama-nadrágot. Mosható pelenkát. Függőágyat, hogy kényelmesen tudjak pihenni a nyáron. Hordozókendőt. Járjunk tanfolyamra. Olvassuk el a könyveket. Hiszen ez mind-mind annyira fontos...De kinek is?

Szerintem szeretnéd már végre megsimogatni. Elgitározni neki azt a 3 számot, amit még dúdolni se mersz, mikor tanulod (mert szentimentális, és ezáltal tutira férfiatlan), én meg hallom a lakás másik végéből, hogy már Neki gyakorlod. Szeretnél elaludni Vele a mellkasodon egy pokrócon a szigetközi napsütésben. Szeretnéd megmutatni Neki a világot; megtanítani evezni, gyalulni, gitározni, internetezni, tésztalevest főzni. Szeretnéd megmutatni a világnak, milyen tökéletes. Hiszen a Te Fiad.

Te pedig már most az apukája vagy, bármennyire megfoghatatlan még az egész.

Boldog Apák Napját, Kedves!

Félgőzzel...

képtelen vagyok működni. És most bajban vagyok ezzel.

Csodálatos nyarunk van. Rengeteg tábort, programot szervezek, szervezünk; ezerféle logisztika, telefon, marketing-feladat vár. Ez a varázslat akkor működik, ha belevetem magamat: kitölti az elmém, életem; nem foglalkozom mással, csak már-már megszállottan pörög az agyamban, hogy hogy lesz a legjobb a programunk.

Csodálatos nyarunk van. A Kisfiunkat várjuk. Nyár végére megszületik; én pedig szükségét érzem, hogy végre Anyuka kezdjek lenni: beszélgessek Vele, gondolkodjam Róla, hangolódjak Rá. Megengedjem magamnak a pihenést. Rászánjam az időt a lelkemre, a lelkünkre. Megéljem a közös napokat. És ez teljes embert kíván.

Bajban vagyok, mert hol sekélyes anyának, hol hanyag egyesület-vezetőnek érzem magamat. Szörfözök a kettő között, lyukakat foltozok be egyik vagy másik oldalon; de közben vergődöm: képes vagyok mindezt együtt jól csinálni? Jut belőlem elég ide is, oda is? Nekem hiányzik a teljes belefeledkezés - mindkét oldalról.

Mert imádom mindkettőt. Életem hosszú távú meghatározói, megszállottságom pillérei. 

Kezdem megérteni, miért nem elég az Anyukáknak, hogy "elég jó anyák". Kezdem megérteni, miféle maximalizmus hajtja ilyenkor az embert.

Én nem a maximális teljesítményre vágyom - egyikben sem. Sokkal inkább arra, hogy azt érezzem: megtettem a lehető legtöbbet. Ebben is, abban is. Egymás mellett, harmóniában.

Mátéval az élet

Épp abban a fázisban vagyok, amikor sehová sem megyek egyedül.
Tudom, ez még évekig így is marad; de most tényleg minden történés közös: közösen csikar a hasunk a túladagolt gyümölcs után; közösen fáradunk el a kürtőskalács-sütésben; közösen alszunk jót, amikor lehűl kicsit a levegő. Ez most nem a királyi többes. Abszolút józan, paraszti többesben van így.

Tudom, bizonyára lesznek ebben még hullámvölgyek (Bár most elgondolkodom: muszáj, hogy legyenek? Csak az a hullámvölgy, amit annak élek meg, nem!?), de Mátéval az élet pillanatnyilag roppant nyugodt és egyszerű. Kicsit lassabbak és kicsit megfontoltabbak vagyunk így együtt; olyanok, amit ha nem tudnám, hogy az ő keze van a dologban, még "lustá"-nak is titulálhatnék.
Ugyanakkor minden eddigi elképzelésemnél flottabbul tudom menedzselni az életünket: mennek a táborok, rend van itthon, nincs semmiben elmaradás.

Én pedig a messzemenőkig hálás vagyok ennek az égből-pottyant kiskrapeknak; a Kisfiunknak, amiért ennyire békésen, elfogadóan éli az amúgy, külső szemlélők számára őrültnek és sokszor feje tetejére fordultnak mondott életünket. (Talán az lehet a dolog kulcsa, hogy Máté nem "külső szemlélő", ő ebbe érkezett, talán ebbe akart megérkezni...) Hálás vagyok, amiért egyértelműen a tudtomra adja, amikor valami éppen sok vagy kevés Neki; így elég, ha figyelek és reagálok, nem kell még találgatnom is.
És elképesztően hálás vagyok, amiért engedi, hogy tegyem, amit szeretek, amiért élek, amitől én vagyok én.

Máté Kincsem! Ha megnősz, és máshoz lesz kedved: hát nem leszel túravezető, mint Anyu és Apu! (Persze, ha lesz kedved hozzá, mindenre megtanítunk, amit csak tudunk! És ebben biztosan többen is besegítenek majd!)
De KÖSZÖNJÜK, hogy segítesz benne, hogy mi azok legyünk (maradjunk?), akik.

Családi idill

A Férjem leparkol az Anyósomék háza előtt. Kikapcsolom a biztonsági övemet, majd jelentőségteljesen ránézek.
- Csak előre szeretném jelezni, hogy a.) Igen, otthon szülünk, még akkor is, ha ezzel veszélyeztetjük a család pozícióját a fajfenntartási rendszerben édesanyád szerint, és b.) Most ettem meg egy akkora hamburgert, mint a fejem, tehát képtelen vagyok további vacsorázásra, viszont holnapra szívesen viszek magammal kaját, mondjuk ebédre.

A Férjem türelmesen végighallgat, együttérzően bólint, majd így szól:
- Oké, én meg már feltöltöttem a ház előtt álló mindkét autómat a használtautó.hu-ra, csak még nem volt rá komoly érdeklődő.

Bólintok, a helyzet több szót nem érdemel.
Aztán bemegyünk.

Ultratanulságos

Csak olyan csoportot lehet vezetni, ahol a tagok konszenzusosan elfogadják a vezetőt kinevezett vezetőnek; vagy olyat, ahol a vezető személye valamilyen hierarchikus szerveződés okán alapértelmezett.
Minden más esetben a vezetés erőltetett és feszültségekkel teli lesz, még abban az esetben is, ha a vezető-szerep senki által nem vágyott vagy irigyelt.

Nem tudom, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni. 10 fő mellé már igenis kell egy koordinátor: aki átlátja, megszervezi, lekommunikálja, összeilleszti; ugyanakkor meg 10 felnőtt ember demokratikus jogai ezáltal sok ponton eshetnek át vélt vagy valós sérelmeken.
Szerintem a fenti sérelmek a közösség szempontjának oltárán meghozott kompromisszumok; ugyanakkor a közösségnek nincs hangja, neve, arca; nem tud kiállni az érdekeiért; ha szószóló útján nyilatkozik meg, akkor pedig a hang már könnyen tűnhet a szószóló, és nem a közösség hangjának...

Azt hiszem, hogy az egész fenti gordiuszi dilemmát átvágó kard a bizalom a koordinátorban; annak a sziklaszilárd hite, hogy amit tesz - a vállalásai, a kérései, az általa megszabott határidők, a stresszelése, a peremfeltételei - azt a közösség egészéért, a legnagyobb nettó össz-haszonért teszi mindezt reálisan átlátva, személyes érdekektől vagy részlehajlástól mentesen. Az a bizalom, ami fentieket akkor is feltételezi, amikor az egyes döntés nem a legnagyobb egyéni haszon irányába mutat - tehát az egyéntől kompromisszumot vár el a közösség oltárán.

Persze így megbízni valakiben ultranehéz.
Máshogy koordinálni meg ultrabrutál.