Így neveld a sárkányodat

Az napokban abszolút, a szó szoros értelmében testközelből szemlélhetem a nagybetűs Gyermeknevelést. Úgy hozta a sors, hogy több család életébe is betekintést nyerhettem – olyan családokéba, ahol még óvodás korú, tehát az igazi, intézményes oktatás romboló hatásaiból eddig még kimaradt lurkók cseperednek.

 Sok érdekes, és rendkívül markáns tapasztalattal szolgált a sok együtt töltött óra. Például ezidő alatt egyértelművé vált számomra, hogy minden látszattal ellentétben a kismanók türelme sokkal nagyobb és tiszteletreméltóbb, mint amilyennek gondoljuk, érzékeljük – vagy mint amilyennel nagy átlagban mi magunk rendelkezünk.

Ők ugyanis – legyen szó bármilyen liberális családról is – végső soron függő pozícióban vannak, tehát hosszú távon üzembiztosan az történik velük, amit a felnőttek szeretnének. Persze, hogy odáig mennyi hisztin vagy vitán át vezet az út, azt tudják befolyásolni; ugyanakkor sok családban ez egyértelműen szélmalomharc, megnyerhetetlen csata. Így hát a kölykök kénytelenek elviselni a felnőttek véleményét, elgondolását, reakcióidejét – mert ha lázadnak is ellene, ugyanaz lesz a vége. Persze sokszor lázadnak. De ha belegondolunk: még többször nem. És végigvárják, amíg (szerintük teljesen feleslegesen) feltűrjük a ruha ujját; amíg befejezzük azt a (teljesen érdektelen) mondatot, amit valamelyik felnőtt társunknak céloztunk; amíg (dögunalmasan) pihenünk még egy kicsit; amíg (teljes testünkkel, lelkünkkel és szellemünkkel) odafigyelünk rájuk.

Nehéz ebben a dologban jó, élhető kompromisszumot találni; úgy kijelölni mindannyiunk határait, hogy a lehető legkevésbé sértsük egymáséit. Mindemellett nagyon fontosnak tartom, hogy néha mi, nagy, okos felnőttek is elgondolkodjunk rajta, hogy vajon mennyi belenyugvásba kényszerítjük bele a körülöttünk élő gyerekeket; az elvárásaink, szabályaink közül mennyi szolgálja a kismanók biztonságát, és mennyi a mi kényelmünket, félénkségünket, gyanakvásunkat, előítéleteinket.

Nem gondolom, hogy utóbbiak nem fontosak. Főképp azért nagyon lényegesek, mert pont ezek kapcsán tanul meg egy gyerek alkalmazkodni, tiszteletben tartani a másikat, együtt működni a másik fél gyengeségeivel és korlátaival.

Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ezeknek a korlátainknak mi magunk legyünk tudatában; s mi magunk hívjuk fel a gyerekek figyelmét: a felnőtt sem tökéletes, nem isten – s mint ilyen, néha megértésre, hozzá való idomulásra szorul.

Sokkal rosszabb, ha erre egy kölyök magától jön, magától érez rá. Elvész benne a hitelességünk, hiszen jogosan érezheti úgy, több hibánkat, több „titkunkat” ismeri, mint mi magunk.

Hullámhegy

Komolyan mondom, ez az egyesületesdi a legjobb dolog ami történhetett velem!

Azaz a francokat "történhetett". Mi magunk csináltuk, nem csak úgy magától történt. Pontosabban csináljuk nap mint nap.
Sokszor úgy érzem, minden, amit eddig láttam-hallottam, tanultam, tapasztaltam, mind-mind erre a feladatra készített fel, adott hozzá eszközöket, gyakorlatot, türelmet, fegyelmet, figyelmet, kapcsolatokat. Ugyanakkor az Egyesületünk építése, bővítése, gondozása is egy konstans fejlődési folyamat; tudom, hogy egyik pontja sem végső állapot, csupán egy állomás.
Végtelen megszállottság hajt; olyan erő, ami átsegít még a kibogozhatatlannak tűnő pénzügyi szálakon, megoldhatatlan határidőkön, logisztikai triplaszaltókon és a megszámlálhatatlan excel táblázaton is. Ezt szeretem, ezt TUDOM csinálni. Ebben hiszek. Ez éltet.

Miközben persze csakis a változás állandó. Örökös mozgás, örökös alkalmazkodás, idomulás, elsímulás, hozzáfeszülés. Akárcsak egy igazi hullám hátán.
A névválasztás - úgy érzem - tökéletes. Számomra ez a feladat maga a hullámhegy. :)

Körülpisilősdi

Van A Férfi. Nem egy férfi. A Férfi. A Férjem.
És van az íróasztal. Nem egy íróasztal. Az íróasztal. Az íróasztalunk. Úgy értem, nincs belőle több a háztartásban, vagy ilyesmi.

Minden csütörtök este, amikor már kellőképpen leszedáltam a személyiségemet (amivel ugyebár 8-tól 4-ig dolgozom), szép katonás rendet teszek az íróasztalon. (Ahogy a lakás többi részében is, a takarítás keretei között.) A papírok a szomszédos polcos elemre kerülnek, néha még a hangfalakról is lehull a többhetes por...Egyszóval: az íróasztal a nappali dekoratív - de legalábbis nem atomkupis - részévé válik.

Aztán valahol a következő hét elején elvesztem a fonalat. Arról már letettem, hogy a varrógépet a polc tetejéről levéve az íróasztalra próbáljam helyezni. Úgyis el van törve benne a tű...Meg aztán hová is raknám? Erre a kábelkupacra? Neeem, erre nem lehet, ez fontos, ez szabályozza a hangfalakat. Akkor ide a monitor elé? Neeeem, akkor nem lehet normálisan látni a tervezendő bútort, csak a laptop-monitoron, ami meg ugye kicsi az ilyen összetett munkához. Megvan! Ennek a papírkupacnak a helyére? Ajajjj! Ehhez inkább nem is nyúlok, még a végén tényleg elkeverem a gardrób méreteit, aztán mérheti fel a Férjem szégyenszemre újból...Úgyis el van törve a tű. És fogalmam sincs, hogyan kell kicserélni!

Aztán persze újra eljön a csütörtök este. Amikor nem akarok varrni. Igazából takarítani sem akarok. És tényleg nagy örömmel konstatálom, hogy a Férjem férfi a javából. És mint ilyen - ha nem is szó szerint, de - körülpisili a területét...:)

Nyílt levél

Kedves IKEA!

Gyakorló pszichológusként a vállamon érzem a felbomló házasságok, csonka családok társadalmi problémájának súlyát. (Többek között) Emiatt szeretném kifejezni Önöknek mély hálámat és köszönetemet a két személyre méretezett paplan- és paplanhuzat kollekciójukért.

Ami zseniális. Ötletnek is. Meg terméknek is.
Én nem gondoltam, hogy az egy paplan alatt alvásnak ekkora óriási életminőségbeli jelentősége van. Pedig van!

Üdvözlettel:

egy Megtért Hívő
(mármint a dupla paplané.)

STOP az előítéleteknek!

Az út szélén mogorva arcú, borostás fickó, gitárral. Mellette mosolygós lány, aktatáskával. A kezükben tábla hirdeti: Budapestre tartanak. Székesfehérvár közigazgatási határa, szerda reggel 7.

Amikor az RS4-es Audi feltűnik a kanyarban, a pasas lemondóan felszisszen:
- Nnnnna, ez tuti fog felvenni minket!

Pár perc múlva - valahol Pákozd és Sukoró között a lány elmélyülten magyarázza a hátsó ülés két szélén ülő két kiskrapeknak, hogy miért autóstoppal indultak ma útnak. A srácok cserébe ellelkendezik, hogy hová járnak iskolába. Aztán nemsoká kiszállnak, és az úton való átkelés után elsprintelnek a suli felé - a lány pedig egy kicsit kényelmesebben utazik a hátsó ülésen,  a következő 20 percben, Pestig. Ez az autó ennyit tud.

Útközben - két telefon között - szó esik sportról, táborokról. A közös út végül egy piros lámpánál ér gyors véget. A sofőr maga ígéri: megkeres minket, még találkozunk.

És újfent kiderül, hogy nem mindenki tapló újgazdag, akinek sportautója van; nem mindenki hordja fenn az orrát, aki vezető beosztásban van; és nem mindenki számára az a helyes lecke egy kiskölyök részére, hogy ha egy idegen segítséget kér tőle, akkor azt messzire kerülje el.
Cserébe nem minden borostás gitáros stoppos a.) gondozatlan b.) rossz szándékú c.) rossz modorú. A Férjem például egyik sem...;)

Szeretek stoppozni. Nagyon jó energiája van. :)