vs.
Hát bizonyítást nyert végre.
Nem mondhatom, hogy kellemesen érintett, de valamilyen módon valójában már rég vártam, hogy sor kerüljön rá. Nem mondom, hogy kutattam utána, bár bizony előfordult az is. Most mégis "értesültem" arról, amiről a legbensőm másfél éve tudott - és tiltakozott azellen, hogy elfogadjam a valótlant.
Sokáig - talán mindmáig - tudtam azt állítani tiszta szívvel, teljes hittel, hogy engem soha senki nem csalt meg. Bíztam mindenkiben, akivel megosztottam az életem; amikor elmúlt a bizalom, múlt a kapcsolat is - vagy elmúlt a kapcsolat és a bizalom még mindig maradt.
Tévedni emberi dolog...De ez csak a véletlen tévedésekre vonatkozik. A gerinctelenségre sosem.
Belegondolok (az elmúlt fél órában nem először, nem is másodszor), hogy mi visz arra egy értelmes (ezek után: ???), kultúrált (ezek után esélytelen!), felnőtt embert, hogy egy másik, ezekkel a tulajdonságokkal rendelkező elől szisztematikusan elhallgassa a valót, csupán azért, mert annak a teljes és korlátlan ismerete a.) pillanatnyi egzisztenciális nehézségeket vetne fel; b.) magára vonná a másik haragját ahelyett, hogy az csak idővel szomorúan elfogadja azt a tényt, ami valójában csupán a folyomány folyománya; c.) maga után vonná önnön gyarlóságunk és rossz döntéseink nyílt plénum előtt való beismerését.
Kérdem én, tisztelettel: ezen indokok bármelyike miatt átcsesz gerinces ember KÉT másik embertársat (akiket elvben szeret, vagy legalábbis szeretett még hetekkel korábban)?
Mi lehet indoka, ha nem is mentsége ilyesminek, ha nem a nagybetűs, csöpögő, önsajnáló, elemésztő, hitvány gyávaság?
Az ember - ahogy él, mozog, cselekszik, érez, szeret, vállal, összeköt azután elold - akarva-akaratlanul is okoz fájdalmat, sebeket; hagy maga után kérdőjeleket, könnyeket és miérteket.
A szememben nem ez a hiba, nem ez a bűn; ilyet mindenki tesz, hiszen nem vagyunk tökéletesek.
Azt azonban nem tudom, és soha nem is leszek képes elfogadni, amikor valaki szánt szándékkal, puszta gyávaságból cselekszik, majd azután nem akarja, nem hajlandó vállalni a felelősséget önnön gerinctelenségéért.
Érvelhetünk azzal, hogy amiről nem tudsz, az nem fáj; de bizton, saját példámon állíthatom: ez badarság.
Amit nem tudsz, azt is érzed, valahol mélyen legbelül - és ha igazán fontos, akkor úgysem hagy nyugodni, amíg egyszer csak kristálytisztán, feketén-fehéren eléd nem kerül az IGAZSÁG.
Az az igazság, ami nem ismer sem gyávaságot, sem kényelmet, sem kíméletet, sem mentséget.
A megtisztító, vért agyba szökkentő, kezet ökölbe szorító, fiókokra reteszt toló, szégyenletes és ugyanakkor felszabadító igazság, hogy bár egy utolsó senkire bíztad a lényed legbensőbb titkait, hogy kígyót melengettél (szó szerint) a kebleden, és hogy a számodra egykor legbecsesebb lény minden egyes közösen átélt, felhőtlen pillanatot titkon megmérgezett. Te mégis igaz maradtál, és a mai napig TUDTAD, hitted, hogy bár a tanúk ellene vallanak és a körülmény is mást mutat, ő mégis igaz maradt. Most azonban már minden kétely és önmarcangolás nélkül TUDHATOD, hogy van miért örökre haragudnod rá - aki egykor mindennél becsesebb volt; hogy ez a seb mérgezett, soha nem fog begyógyulni; és már nem kell többé hibáztatnod magadat, amiért keresed a választ egy fel nem tett kérdésre: mert a válasz megkeresett téged: csak Te voltál igaz, s a másik méltatlan volt erre az igaz-ságra.
Gyűlölök ilyen mondani, ritkán is teszem: de valami véglegesen véget ért bennem.
És nem azért, mert már nem fogok vele soha többé álmodni, és nem is azért, mert nem jut még ezerszer az eszembe.
Azért, mert vége van, vége végleg. Egy valaha nagybetűs embernek, bennem.
És nem kérem, hogy bárki, bárhol kegyelmezzen neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése