Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2010. május 22., szombat

Családom, és egyéb állatfajták



Ismerjük őket mindnyájan. Életünk első 14-18-20-25 évét (kinek hogy) velük "húzzuk le".
Kezdetben etetnek és mosdatnak; idővel terelgetnek és nevelnek; később morált és célokat adnak; aztán jó esetben szárnyakat is (már ha nekik jutott belőle); megint később a kedvencünket főzik, amikor hazamegyünk végre; és előre gyúrnak a boldog szép napokra a majdani kényeztethető unokákkal.

Amikor végre külön költözöl tőlük, úgy futsz, mint aki soha nem néz majd vissza; elhatározod, hogy mindent máshogy, mindent jobban, mindent ésszerűbben és lazábban teszel majd; az első lakodat azonnal otthonodnak érzed, csupán azért, mert úgy hagysz kuplerájt benne, ahogy Neked jól esik; és csakazértis pirosra festeted a hajad.

Azután idővel (és némi kevésbé kellemes és lelkesítő tapasztalattal) felismered annak a hátrányát, hogy már csak akkor van rend és tisztaság, ha Te ráveszed MAGADAT, hogy kitakaríts, vagy elpakolj. Észreveszed, hogy ha esik, ha fúj, naponta (időnként többször is) beszéltek; hogy a recepteket ha kívülről tudod is, Velük pontosítod, hogy ugyanolyan íze legyen, mint anno, "otthon" (amit már rég nem akarsz így hívni, mégis mindig ez csúszik ki a szádon, ha az ő lakhelyükről beszélsz); és hogy ha elutaznak, már a második napon feltűnik az űr a helyükön: hogy nincs kire ráemelni a telefont, amíg zötyögtet a HÉV, és hogy nincs kin felidegesítsd magad, ha esetleg olyat mond, amit önmagadtól is nehezen emésztettél meg.

És gondolkodsz, hogy hogyan mutathatnád ki Feléjük mindezt. Bújni már túl nagy vagy, nem is szeretsz; a virág elhervad, a csoki hamar elfogy és hízlal is; az érkezésük tiszteletére főzött menü néha odaég. A szemed csillogásán persze észreveszik, hogy mennyire vártad Őket - ahogy azon is, hogy virrasztasz, amíg nem hallod meg a kulcsuk zörgését a zárban.
Aztán jól a füledre húzod a paplant, hogy amikor belépnek, úgy tűnjön, alszol; hogy a találkozás nem is olyan fontos; és persze, ha "felébresztenek" (ismernek, no) durcásan morogsz, hogy "Ebben a házban már aludni sem hagyják az embert...!"
Ilyenek vagytok: Ők sem, Te sem vagy tökéletes. De bármilyen nehéz is bevallani: Ti már csak így szeretitek egymást.

2 megjegyzés:

  1. Párhuzam

    Mi meg ŐKET ismerjük.
    Amikor várjuk őket, teli vagyunk bizonytalansággal és reménnyel. Aztán megérkeznek gyűrötten és vörösen, ronda grízekkel a borsónyi orrukon, és azonnal az életünk középpontjává válnak.
    Bömbölnek és totyognak, pötyögnek és aztán éjszaka - maguk után húzva cicás takarójukat - beállítanak, hogy: "odabújhatok?"
    Szavalnak az óvodai évzárón, jól tanulnak az iskolában, versenyeket nyernek, és ők a legszebbek a szalagavatón. Egészségesek, szemtelenek, életvidámak, rendetlenek, ügyesek és bolondok. Elviselhetetlenek és nélkülözhetetlenek. Ha elmennek a táborba, fellélegzünk: na végre, egy hétig senki se csinál rendetlenséget, és mi is szóhoz juthatunk. Aztán szerdán már leugrunk meglátogatni, mert annyira hiányzik.
    Aztán leérettségiznek, felveszik őket, jogosítványt szereznek, és mi - alig titkoltan - mérhetetlenül büszkék vagyunk rájuk.
    Pedig Ők már oldozkodnak.
    Elhurcolkodnak. Augusztusban elviszik a sífelszerelést is, mintha a tél beálltáig már haza se jönnének. Mindent tagadnak, amit otthon mondtunk és tettünk. Megjegyzéseket tesznek, amitől meginog a hitünk, hogy jó szüleik voltunk. Aggódunk, feszengünk, néha sírunk is, és reméljük, hogy egyszercsak benő a fejük lágya, addig meg nem éri őket jóvátehetetlen baj, és bizakodunk, hogy majdcsak visszaszelídülnek. Visszatalálnak hozzánk.
    Aztán egyszercsak beállítanak, és már nincsenek boszorkánynak maszkírozva. Bemutatnak egy olyan srácot, akit elfogadnánk fiúnknak. Meghívnak, és már nem esünk át semmin az előszobában, amikor belépünk. Olyanokat főznek, amiket még mi sem próbáltunk, és ami a legmeglepőbb - de persze, tudtuk mi, hogy így lesz ez! - megállnak a saját lábukon. Nem is akárhogy!
    És abbahagyják a bosszantásunkat - amit egyébként eddig is pusztán a sport kedvéért űztek -,újra együtt énekelnek velünk három szólamban (ez eddig nagyon hiányzott), elmennek a barátaikkal olyan helyekre, ahol együtt éreztük jól magunkat kiskorukban, és blogot írnak, amitől titokban - hogy észre ne vegyék, mert akkor megint mérgesek lesznek - könny szökik a szemünkbe.
    Ezek ŐK. Az ivadékaink, túszaink a Sorsnak, büszkeségeink, folytatásunk, és vigaszunk, bármilyen vész fenyeget.
    Imádnivalók.

    VálaszTörlés