Nos, a kanapé stimmel. Csakhogy nem a klientúra ül rajta hosszú tömött sorokban - hanem én koptatom immáron 2 hónapja. Természetesen itthon. Állást keresve.
A hozzám hasonlóan alkotó és tevékeny ember begolyózik a tétlenségtől. A bezártságtól. A monotóniától. Komolyan mondom, szívesebben végeznék kemény fizikai munkát, és ásnék mondjuk árkot, mintsem hogy még egy hetet itt töltsek, ölbe (klaviatúrára) tett kézzel. Mert ez aztán igazán kiábrándító és elkeserítő - néha meg egyenesen vérlázító és kiborító - száz szónak is egy a vége: határozottan azt érzem, hogy már nem tudom sokáig csinálni, mert megőrülök!
Természetesen ez nem így megy. A munkaerőpiac keresletének és kínálatának hullámai hánynak-vetnek a hátukon. És bármennyire tudom, hogy kreatív vagyok, értelmes, talpraesett és rátermett - nomeg van egy piacképes diplomám, idegennyelv ismeretem, és 4 év szakmai tapasztalatom; ezek még mindig nem segítenek ki a kátyúból, a dühvel vegyes elkeseredettségből, amit afelett érzek, hogy pillanatnyilag a társadalom felesleges tagja vagyok. Épphogy megkeresem a megélhetésem, és a napjaim kétharmada olyasmivel telik, ami nem gördíti előre a világ szekerét.
Pedig ha valaki - hiszen tudjátok - én tényleg tenni akarok mindezért. A Földért. A békéért. A gyerekekért.
Vagy lehet, hogy ezek az értékek manapság nem rentábilisak?
Vagy csak nekem nem jó a PR-om?
"Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Adj hitet a magas falak előtt! "
:)
VálaszTörlés