Korlátok

Nagyon sok esetben érezheti úgy az ember lánya (biztos a fia is, de olyan még nem voltam), hogy külső normák, rendelkezések, konvenciók megkötik a kezét, megszabják, mit és hogyan szabad tennie. Kit kell magázni, és kit tegezni; milyen alkalomra milyen ruhát kell felvenni; mit illik olvasni a tömegközlekedési eszközön és mit nem; miről szabad nyíltan társalogni, és mi tabu; milyen módon érhetsz egy másik emberhez, és milyen érintések tilosak...mind-mind valamiféle szubjektíve formált, mégis objektíve elrendelt globális szabályrendszer részei.
Mondják, hogy az én horoszkópommal (Oroszlán vagyok, kínai szerint pedig Tigris) nehéz pórázon élni - ha egyáltalán lehetséges. Kiegészíteném mindezt azzal, hogy én nem is szeretnék.
Felelős embernek érzem magamat - elég érettnek és felnőttnek ahhoz, hogy képes legyek meghatározni, mi az, amit megtehetek másokkal, önmagammal, a világgal; és mi az, ami nem volna morálisan helyes, emberileg előrevivő. Éppen ezért - bár teszek a társadalmilag meghatározott korlátokra - nagyon is jól körülírt és tudatosan kezelt, vállalt határok között élek, beszélek és cselekszem. A különbség pedig csupán abban rejlik, hogy ezeket a szabályokat én állítom fel saját magam számára. Így aztán a hitelesen, kihúzott háttal tudom betartani is őket.

És az engem letegező pincért helyből visszamagázom - de volt már olyan 60 körüli úr, akit én kértem meg, hadd tegezzem, mert olyan kisugárzása volt, hogy képtelen voltam vele a távolságtartó magázódásra.
És ha jó könyvet vagy cikket olvasok, akkor nem érdekel, hogy a HÉV-en a szembenülő néni szeme kigúvad - mondjuk a nyomtatásban látott női mellekre. Lehet, hogy leközelebb már ő sem csak otthon, zugban olvassa majd azt, ami érdekli...
A színházba pedig nem azért öltözök ki, mert kötelező. Hanem azért, mert testemet-lelkemet ünneplőbe öltöztetem egy-egy ilyen alkalommal. Nekem így esik jól.
Beszélgetni pedig mindenkivel, mindenről, bárhol hajlandó vagyok. A villamoson is szívesen elmagyarázom a 4 évesnek, hogy hogyan születik a kisbaba - persze a saját szókincsével, az ő kérdéseit megválaszolva; ugyanakkor a szüleim előtt is beszélek szexualitásról, számukra kényes témákról, ha úgy adódik. Ez nem mindig kényelmes - mert a villamoson megbámulnak, a szüleim meg volt már, hogy felszólítottak, hogy hagyjam abba - mindemellett hitelesen mondom általa a tanítványaimnak, vagy épp a barátoknak, hogy mindig pontosan azt, és akkor fogom elmondani nekik, ami van. Azonnal szólni fogok, ha valami nincs rendben, bánt, zavar - tehát addig nem kell tartani attól, hogy vajon mit gondolok, inkább el kell hinni a dicséreteimet. Mert azok is aktuálisak, és őszinték.
Az érintések, közvetlenség témája persze már inkább probléma. Számomra egy ölelés, egy megszorított váll, egy simogatás természetes, szeretetteli gesztus, nem hordoz feltétlenül szexuális tartalmakat. Aki ismer, tudja ezt. Mégis - elhiszem - néha nehéz ezeket a gesztusaimat a helyükön kezelni, és nem a látszatnak, hanem nekem, a lényemnek hinni, elfogadni indítéknak, motivációnak mindazt, ami vagyok, amit képviselek.

Ha kell, akár holtomig fogom magyarázni ezeket azoknak, akik fontosak. De nem fogok máshogy élni.
Lehet, hogy tudnék.
De nem akarok.