"Ne utálj nagyon!"

Széljegyzet egy levél margójára. Nem csak Neked, nem csak Rólad; ami személyes volt, úgyis megválaszoltam. Csak elgondolkodtattál.

Azt gondolom, nem lehet embereket maradéktalanul utálni, gyűlölni - ahogy imádni, bálványozni sem. Gondolkodó emberek, emellett pedig egymástól különböző, független lények vagyunk (már aki). Más tapasztalatokkal, meggyőződésekkel rendelkezünk, ugyanakkor nagyjából azonos morális és társadalmi elveket követünk (ideális esetben). Ebből következik, hogy egy-egy emberi döntés alkalmával kívülállóként esetleg úgy ítélhetjük meg, hogy az adott döntés nem felelt meg a közösen vallott elveknek, törvényeknek. Holott a másik ember az adott szabályok ismeretében, és azoknak - véleménye szerint - megfelelve hozta az adott döntést; az egyetlen különbség a két ember tapasztalataiban, így szubjektív megítélésében van.

Ilyenkor szokott kevésbé-belátóéknál bekövetkezni a "haragszom rád" állapota. Az ilyesfajta nézet-ütközések következtében állítják sokan, hogy gyűlölik a másik embert.

Holott hiszem, hogy nem a másik embert gyűlölik. Csupán bizonyos döntéseivel, szubjektív ítéleteivel nem tudnak azonosulni, és ha ezekből elég sok halmozódik fel, azt utálatként élik meg. Ami persze már - a tettek helyett - az adott személyre irányul.

Úgy gondolom, embereket - akár pro, akár kontra - nem nagyon van jogunk és rátermettségünk megítélni. Egy emberélet annyi kusza szálból, annyi rejtett traumából, annyi ki-nem-mondható örömből áll össze, hogy lehetetlen egy embert teljes mértékben átlátni, kiszámítani, megérteni. Megismerni lehetséges - természetesen a teljesség igényével; de mindig a lehetőség határainak ismeretében. Szükséges is azok esetében, akik valamilyen szempontból az életünk mindennapos résztvevői. Azt azonban sosem állíthatjuk, hogy minden ízében ki tudjuk számítani a másik ember tetteit, gondolatait, és a mögöttük rejlő indítékokat.

Ennek hiányában pedig kutya kötelességünk az adott, aktuális cselekvést véleményezni, megítélni (ha már muszáj); és nem az adott emberről formálni változtathatatlan véleményt.

Az emberek ugyanis változnak - ahogy az őket érő ingerek, impulzusok; és ezek folyományaként a tetteik is. Így ha valakit ma elítélek egy cselekedetéért, az holnap ettől még nyugodtan "fölém emelkedhet" emberségben, jóhiszeműségben, vagy bármilyen más erényben.

Nem utállak nagyon. Ha akarnálak, akkor se utálhatnálak. Utálom a korábbi tapasztalataidat, amik letörik a szárnyakat, amik görcsöket okoznak a lényedben, amik csomót kötnek a boldogságodra. Utálom a Téged körülvevő világot, ami azt tanítja, azt sugallja Neked, azt írja az agyad hátsó zugába, hogy minden-minden változik, hogy csak az új lehet szép, izgalmas, varázslatos. Utálom a helyzetet, amiben rossz és rosszabb, önmagad és egy másik ember között kell döntened. És utálom a kérdést, hogy utállak-e.

Nem utállak. Adjon Neked a Sors szebbet, jobbat, boldogabbat, hogy megtanuld: Magadat sem kell, nem lehet utálnod!