Elengedős

Azt már megtanultam - egyetemen innen és túl -, hogy néhány helyzetben azzal segítek a legtöbbet, ha nem segítek. Azzal is sokszor szembesültem már, hogy a dolgok mély, rejtett dinamikája mennyire eltér a felszíntől; és mennyire kusza, illogikus és igazságtalan tud lenni.
Mindemellett tagadhatatlanul és megmásíthatatlanul létezik. Lázadni ellene: időpocsékolás.

Első nekifutásra kicsit bosszant, kicsit fáj, amikor a felszínen tündöklőnek tűnő, ragyogóan működő emberi kapcsolatban kell kisebb fokozatra kapcsolnom; lazábbra, felszínesebbre vennem a figurát ezek miatt a rejtett és szinte befolyásolhatatlan mechanizmusok miatt. Fáj, hogy a mélyben más van, mint ami egyszerű és örömteli. És nehéz, amikor valaki másban kell felismerjem ezt az érzést.

Ugyanakkor nagyon mély jóleső érzéssel tölt el, hogy mindezt képes vagyok megélni, a helyén kezelni, rossz szájíz, vagy ítélkezés nélkül. Képes vagytok helyes döntést hozni, és nem kapaszkodni valakibe - akit esetleg ezzel a tudatosság híján, de rossz irányba térítenék ki a saját útjából. Képes vagyok szeretni, tisztelni, elfogadni és érdeklődni egy ilyen döntés után is.

"Kit, mit elengedni nem tudsz, azt csupán használod."

Akkorhát, folyjon át rajtam egy újabb tapasztalás, egy újabb élmény, egy újabb helyzet, ami hiszem, hogy egy jó irányba vezet! :)

Nő.

Nőként rengeteg elvárással szembesülök - ahogy nőtársaim nagy része. Alapvető, hogy dolgozom; emellett én vagyok a családi tűzhely őrzője, otthoni rendtartás ismerője, a konyha avatott tündére. Közben persze ügyelek arra, hogy csinos, ápolt, rendezett legyek; óvom magam és környezetem testi és lelki egészségét. Ápolom a kapcsolatot a barátokkal és a családdal.
Erre jön rá az, amit saját magam vállalok be - és már korántsem elvárás; én mégis nekiugrom. Autót vezetek, tankolok, mosok; kenut, dobozokat, ajtókat, miegymást emelgetek; számlákról vitatkozom; pincét takarítok; villanyt, széket, polcot szerelek; fúrok, faragok, csavarozok.

És emiatt aztán úgy is érzem néha magam, mint aki valamilyen köztes nemi identitást képvisel. Nehezen engedem bele magam a női szerepbe, nem leszek egykönnyen nyugodt, tündöklő és alkalmazkodó hercegnő; inkább káromkodom, mint a kocsis, és ha nem kapok azonnal segítséget, megoldom a felmerülő problémákat magam.

Néhány napja kaptam egy kis támogatást - számbarágós, direkt tanítást, amilyet nem szoktam szeretni, most mégis megérintett, és képes voltam befogadni. Hatott.
Bármit is várnak el tőlem, vagy bármit is vállalok, én igenis NŐ VAGYOK.
Békés, befogadó, alkalmazkodó, empatikus, biztonságot nyújtó, elfogadó, oltalmat kereső, ragaszkodó.
Nem gyenge - de a Férfinél fizikailag gyengébb. Nem fantáziátlan - de a Férfi kezdeményezésében megbízó. Nem belenyugvó - de türelmes.
Jobb, ha mielőbb hozzászokom.

Nem könnyű. Gyakorlom. Tudom, megéri.

Rilex Béjbi

"Nem én vagyok az, aki ellenáll, mikor az ördög megkísért." - állt valami dalszövegben időszámításunk előtt, úgy a '90-es évek derekán. Ez jutott eszembe, miközben a felelősségről elmélkedtem.
Amint feladat van, én ellenállhatatlanul felveszem az "IDELŐJJETEK!!!" testhelyzetet. És viszem az ügyet a vállamon. Meg a prímet. És persze a balhét is. Mert szeretem, ó, mitöbb, imádom ezt csinálni. Engem a sikerélmény hajt (a Milli Jegeskávé mellett, szigorúan), elismeréssel működöm. És néha a kudarc is sikerélmény, ha onnan nézzük, hogy "én legalább megpróbáltam". És honnan is néznénk máshonnan? :P

Aztán eljön a totális kinyiffanás. Rossz közérzet, rossz szájíz, depresszív illetve passzív-agresszív megnyilvánulás akár ártatlan emberi kapcsolatokban is, meredeken zuhanó tolerancia-szint, morgás, önmarcang, hibakeresés, amúgy meg kövér is vagyok hééé, nem veszitek észre?! Rúgjon már belém mégegyet valaki, nekem már úúúúgyis mindegy.

Persze a nagy lófaszt. Dehogyis mindegy. Csupán annyi történt, hogy kicsit megint túlvállaltam magamat, aztán (ki hitte volna), mivel én is ember vagyok és nem isten vagy robot, nem tudtam tökéletesen megoldani az n+213 bevállalt szarságot; nem megy csont nélkül a kommunikáció, elfelejtettem néhány apró momentumot, kifáradtam a végére, urambocsá' valaki felhívta a figyelmemet néhány alig lényeges változtatási opcióra...Én pedig kitörök, mint a Vezúv Pompeii-re, és meneküljön, aki a közelemben van.

Mostaztán, ha nem lenne elég humorérzékem, még amiatt is marcangolhatnám magam, mert látom, hogy milyen szarul csinálom ezt is, de ollllyan nagyon nehéz ezen változtatni, mikor tökjó tocsogni az önsajnáló önkívületben.

Node van. Mármint érzékem a humorhoz, és nem csak a drámához.
Megálltam.
Király vagyok. Meg egyben királylány. A hibáim is királyok. Vagy királylányok. És nem sajnálom magam, mert minden klassz. És azokat se sajnálom, akik valamilyen formában találkoztak a hibáimmal, mert tök fölösleges. Nem haltak bele. Egyszer sem.
Lenyugszom. Lejjebb lassulok. Mosolygok. Szeretem a világomat. Szeretek mindenkit. Azt is, aki nem őrül meg csak azért, hogy 1 perccel hamarabb legyen az asztalon a házi Gundel-menü; vagy fél órával kevesebbet kelljen agyalni egy tábor logisztikán; vagy 3000 Ft-tal többet költhessünk el túra után. Leszarom ezeket.
Lelazulok. És élek, lassan, élvezettel. Ígérem. Mindenkinek. :)