Viharos

Tudom, hogy néha nagyon rájátszom a mindenható szerepre; és értem én, hogy a lehetetlent általában azonnal teljesítem, és a csodára sem kell sokat várni, node - minden ellenkező híreszteléssel szemben:
AZ IDŐJÁRÁST MÉG NEM ÉN INTÉZEM.

Se megváltoztatni, se megrendelni nem tudom. Ezen kívül a teret és az időt sem tudom görbíteni, ezt a hétvégét máskorra átcsoportosítani, vagy ilyesmi.
Tudom, tudom, mindenki verőfényben akar vízitúrázni. Én is akkor szeretek.
Az élet viszont nem kizárólag verőfényből áll.

Ennyi voltam.

Alattomos fejlődés

Többször is hallottam már a bölcsességet: Úgy élj, hogy ahol jelen vagy, ott ne vegyenek észre, viszont nagyon hiányozz, ha elmész.

Valahogy így volt.

Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen leszek. Túlságos arroganciával képviselem magamat, túlságosan magamutogató és sikerélmény-centrikus vagyok ehhez.

Ma, egy a főnökömmel folytatott feszültebb beszélgetés után szembesültem vele, hogy a következő a helyzet: 

Amíg itt dolgozom, addig általában csak kritika és korrekció éri a munkámat, de nagyon dühösek rám, amiért elmegyek.

Másképp:

Ahol jelen vagyok, ott nem veszik észre a munkám hasznát és értékét, de nagy fejtörést fog okozni, amikor ez a munka kiesik.

Még mindig nehezen hiszem, hogy a fenti bölcsesség valaha reálisan vonatkoztatható volna rám. A párhuzam meg persze adott. Tényleg nem értem. Hol a logikai bakugrás?

Olyan a világod...

...amilyennek megteremted.
Az utóbbi időben egyre jobban hiszem.

Az elmúlt hetekben, hónapokban rengetegszer ütköztem, ütközöm olyan - vélt vagy valós - falakba, határokba, amik igencsak bevettnek, indokoltnak számítanak. Legyen szó babavárásról, sportról, munkáról, életmódról vagy logisztikáról: csomószor találtam szembe magamat olyan helyzettel, amiben az első reakció(m), hogy ezt nem lehet megcsinálni.
Zárójelben írom, hogy az én reakcióm, mert sokszor ez nem is helytálló, inkább a környezet válaszol így az adott helyzetekre; vagy válaszolna így, ha kikérném a véleményét. Sokszor csak pillanatokra ötlik fel bennem, hogy az adott helyzet simán súrolja a "nonszensz" vagy a "lehetetlen" határát, aztán tovább is lépek.

A határok - én legalábbis én így látom - abszolúte máshol vannak, mint ahová a megszokás, a szájhagyomány pozicionálja őket.
Tapasztalatom szerint a határok, a "lehetetlen" pontosan ott van, ahová képzeljük, ahol hisszük őket. Egy centivel sem arrébb.

Nem ott, ahová hinni szeretnénk őket, vagy nem ott, ahol vágyjuk, hogy legyenek.
Ott vannak, ahol erős hittel, teljes bizalommal hisszük, hogy vannak.
Amiről tudom, hogy sikerülni fog, az gond nélkül megy is. Amitől nem esem pánikba, nem kezdek el félni, az nem tud gátat szabni nekem.
Amitől viszont tartok, szorongok, ami felől kétségeim vannak, az elemi erővel húz le, és húzza meg a határomat könyörtelenül.

Nincs nagy csoda. Olyan a világom, amilyennek megteremtem magam köré.

Hangyás vagyok. (?)

Úgy február óta laknak nálunk a hangyák.
Nekem semmi bajom velük. Kedves, cuki lénynek tartom őket.
Éjszaka mondjuk nem szeretem, amikor a sötétben a teámba kortyolva latolgatnom kell, hogy megiszom-e őket, dehát hiába: odaszoktak az éjjeliszekrényre is.

Meg a mosdókagylóra. Sokszor ragadnak bele a szappanba például. És előfordult már jópárszor az is, hogy csak későn vettem észre őket, és véletlenül ráfröccsentettem egyikre-másikra a vizet mosakodás közben. Ilyenkor mindig megpróbálom kimenteni szegény kis áldozatot, de ahogy láttam, eddig még nem nagyon sikerült...

Kitehetnék hangyacsapdát. Vagy kiszórhatnék sütőport.
De tudom, hogy nyaranta mi is rengetegszer bitoroljuk az ő területüket.
Szóval inkább szeretettel fogadom őket, és néha persze bosszankodom miattuk, de alapvetően elfogadom ezt a kölcsönös, couch-surfing jellegű be- és elfogadását egymásnak.

Mert sokkal kevésbé zavarnak engem, mint amennyire nekik sokat jelent a pöttöm kis életük.
Mert szinte pontosan annyi erőfeszítést vagy kellemetlenséget jelent kímélnem őket, mint bántanom.
Nem érzem ezt hőstettnek. Alapvetőnek érzem.

Biztos naiv vagyok; de nagyban is, felnőttben is: nem így kéne?

Ki nevel a végén?

Sztori: Szerdán nálam járt a védőnő. Bár a míting több szempontból is aggályos volt (korábbi érkezés vs. épp a fürdőkádban ücsörgés; elromlott vércukormérő vs. kismama-paráztatás), szeretném kiemelni a már az ajtóban, elfelé megejtett beszélgetés-részletet.
Védőnő: - És, már vettetek valami a babának?
Én: - Még nem, gondolom az után lenne praktikus, hogy már kialakítottuk a szobáját, és megvan az új gardrób-szekrény, amibe beférnek ezek a dolgok. (22 hetes kismama vagyok ekkor, még pont 4 hónap van vissza a szülés kiírt időpontjáig.)
Védőnő: - Azért egy hónappal a baba születése előtt már legyenek meg az alap-dolgok! Legalább a kiságy, első ruhák, ilyesmi. Annak addigra már meg kell lennie.
Én: (némileg már szórakozva a helyzeten) - 1 hónappal Máté születése előtt még tábort fogunk vezetni a Szigetközben, tehát jó eséllyel csak mondjuk 3 héttel a kiírt időpont előtt fogunk mindezzel végezni. De azt hiszem, az sincs későn...
Védőnő: - Hááát, azért 1 hónappal a születés előtt már azt szoktuk mondani, hogy ezek legyenek meg.

A történetből számomra most nem a paráztatás-faktor (Mi lesz, ha nem készülünk el időre? Basszus, mi lenne? Majd alszik Máté a mi ágyunkban 2 napig, aztán kerítünk neki azalatt sajátot.), és nem is az elvi kérdések (Kiságy? Máténak kismatraca lesz a miénk mellett...) a lényegesek.

Sokkal inkább megrázott az a felismerés, hogy mennyire nem tanítja meg, majd a későbbiekben mennyire nem hagyja a "rendszer" önállóan gondolkodni az embereket.
Az alap, hogy ha egy gyerkőc elrikkantja magát, hogy "Éhes vagyok!", akkor a legtöbb felnőtt kisvártatva a kezébe ad valami kaját. Akkor is, ha épp totál mást csináltunk; és akkor is, ha az étel amúgy a saját erőforrásaiból is elérhető lett volna. Az is alap, hogy a legtöbben rengeteg dolgot azért csinálnak meg a gyerek helyett, mert azzal időt, energiát, macerát spórolnak.
És ezek közé vastagon beleértem a gondolkodást is.
Ha a kölyök feltesz egy kérdést, sokszor akkor is kész választ kap rá, ha a felvetett problémát saját szellemi erőforrásaiból is meg tudná oldani, kis erőlködéssel, segítséggel.
Nem halászni tanítjuk, halat adunk neki. Így aztán hogy is tanulna meg halászni? Pár évvel később pedig ostorozzuk érte, hogy nem önálló, kezdeményező, magabiztos. Öngól.

Megráz, hogy ugyanez történik nagyban, felnőttek vendégszereplésével is, például a terhesség, szülés, születés körül.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy olyan szakemberek, segítők vesznek körül, akikhez bizalommal fordulhatok a számomra ismeretlen vagy vitás helyzetekben; akiknek több tapasztalatuk van a témában, mint nekem, és akik rendelkezésre is állnak, hogy a segítségüket igénybe vehessem.
Ugyanakkor abszolút túlzásnak érzem, hogy gyakran - nyilván megszokásból, rutinból, "futószalagból", és maximális jószándékkal - megpróbálnak helyettem, helyettünk dönteni, gondolkodni, előre látni.
Nem azért, mert arrogáns módon kötném magamat a saját elgondolásomhoz. Ismét mondom: nagyon jól esnek a gondoskodó ötletek, saját tapasztalatok, amik utat mutatnak ebben a számomra még merőben új helyzetben.
Sokkal inkább azért, mert - bár én magam nem fogok ebbe a hibába esni öntörvényű természetemnél fogva - nagyon sok felnőtt-társamat, leendő-anya-társamat, leendő-szülő-társamat véleményem szerint ezzel a viselkedéssel, ezzel a fajta "gondoskodással" teljes mértékben leszoktatják az önálló gondolkodásról, előrelátásról, tetteikért való felelősségvállalásról.
Gyerekként kezelik őket egy vastagon felnőtt helyzetben. Rengeteg esetben - vizsgálatokkal, módszerekkel, beavatkozásokkal kapcsolatban - fel sem merül, fel sem vetik, hogy a felnőttnek döntési lehetősége, joga, felelőssége lenne.
Helyettük gondolkodnak - holott végül egyedül fognak maradni egy párnapos csecsemővel, és már az lesz az elvárás feléjük, hogy mostantól ők hozzanak döntést, ők irányítsák egy új élet kibontakozását, alakulását..

Szerintem van szükség a saját tapasztalatokra. Van szükség a saját hibákra, felismerésekre, fejlődésre ahhoz, hogy az ember felnőjön az előtte álló feladathoz.
Ahogy szükség van bölcs segítőkre, tapasztalt tanácsadókra is. Akik támogatnak. De nem vállalják át - még névleg sem - a döntéseket. Ugyanis azokat úgyis csak névleg lehet átvállalni. A végeredmény mindig a szülő felelőssége lesz...
És ennek a megélésére véleményem szerint nagy szükség van. Akár úgy, hogy még nem vett az ember lánya egyetlen rugdalózót sem, amikor beindul a szülés.

Mert a szülőség - szerintem - felnőtteket; felelős, döntés- és akció-kész, tetteikért felelősséget vállaló embereket kíván.