Úgy február óta laknak nálunk a hangyák.
Nekem semmi bajom velük. Kedves, cuki lénynek tartom őket.
Éjszaka mondjuk nem szeretem, amikor a sötétben a teámba kortyolva latolgatnom kell, hogy megiszom-e őket, dehát hiába: odaszoktak az éjjeliszekrényre is.
Meg a mosdókagylóra. Sokszor ragadnak bele a szappanba például. És előfordult már jópárszor az is, hogy csak későn vettem észre őket, és véletlenül ráfröccsentettem egyikre-másikra a vizet mosakodás közben. Ilyenkor mindig megpróbálom kimenteni szegény kis áldozatot, de ahogy láttam, eddig még nem nagyon sikerült...
Kitehetnék hangyacsapdát. Vagy kiszórhatnék sütőport.
De tudom, hogy nyaranta mi is rengetegszer bitoroljuk az ő területüket.
Szóval inkább szeretettel fogadom őket, és néha persze bosszankodom miattuk, de alapvetően elfogadom ezt a kölcsönös, couch-surfing jellegű be- és elfogadását egymásnak.
Mert sokkal kevésbé zavarnak engem, mint amennyire nekik sokat jelent a pöttöm kis életük.
Mert szinte pontosan annyi erőfeszítést vagy kellemetlenséget jelent kímélnem őket, mint bántanom.
Nem érzem ezt hőstettnek. Alapvetőnek érzem.
Biztos naiv vagyok; de nagyban is, felnőttben is: nem így kéne?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése