Sakkozom

Sakkozom. Először, hogy melyik 4 gyerek legyen. Mind a 18 ijesztő. No jó, vannak úgy 5-en, akik nem annyira. De a feladatom nyilván nem a könnyen kezelhetőekkel égető.
Sakkozom, hogy hová üljünk, mit csináljunk. Hogy felvegyem-e a gúnyolódást (nem veszem); hogy szabjak-e határt a visítozásnak, őrültködésnek (nem szabok, elfér); hogy hagyjam-e, hogy úgy beszéljenek velem, ahogy egymással (nem hagyom, a kölcsönös tisztelet nekem is kijár); hogy milyen feladatot végezzünk, ami nem is túl bonyolult, de nem is túl blőd (nagy, űrbéli kép lesz űrhajókkal, 3D csillagokkal, meg minden).
Aztán a legvásottabb előszedte a sakkot. Gyerekkoromban versenyeztem. Rég volt. De nem eléggé.
Az addig vinnyogó diliházra néma csend telepedett, a rendbontók kérés nélkül rendet raktak, aztán beültek szó nélkül kibicelni. A falkavezér meg sakkozott. Velem.
Már bejött az osztály, mikor abbahagytuk. Nyerésre álltam, tudta ő is. Azt mondtam, kicsengettek, majd jövő héten folytatjuk - ahogy ő ajánlotta, új meccsel. Rábólintottam. Értette.
Átvette a partit, és lejátszotta az én oldalamról egy osztálytárssal. Nem tudom, milyen eredménnyel - az ajtóból még visszaszóltam, hogy mire figyeljen.
A falkavezér pedig sakkozik. Velem.
Remélhetőleg többet nem kell sakkoznom miatta. :)

Görbe tükörben

Az egyik jól kipróbált szett ruhámat veszem fel. A mellényúlás esélytelen. Ezzel esélytelen. Ismerem a hatást.
A tükörből magabiztos nő köszön vissza, ahogy szempillát festek, arcot pirosítok. Picsa álmos vagyok. És csalódott. Nem is. Inkább félek. Nem attól, ami jön. Attól, ami volt. De ez a ruha, ez a smink megvéd. Magamtól is. Mindentől. Amíg le nem veszem, nem is félek igazán.
Tudok bánni a testemmel. A szavaimmal. Ha bakizok, tudom, mikor, mivel árulom el magam; ha nyílok, engedem, hogy nyíljak, ha zárok, kőkemény a fal. Úgy válogatom a szavaimat, hogy hassanak; úgy válogatom a csendeket is. Tudom mit csinálok, vagy legalábbis ezt hiszem.
Nem akarok hazudni. Vetíteni sem. Magyarázkodni, elkendőzni a gyengeséget tudatosan, szavakkal, kényszeredetten - szintén nem érzem szükségét. Egyszerűen nem jövök ki a falak, az arculatom mögül. Aki érzi, hogy valami fals, nem stimmel, maximum ezt érzi. Hogy nem tudhatja, mit érez. Hogy nem tudja, érez-e valamit.
Belül félelmek, kételyek, bizonytalanságok gomolyognak. Azt gondolom, ez a természetes. Minden gondolkodó lény így működik. De itt mégsem, még ennyire sem lehetek gyenge.
Van az a 3-4 ember, aki előtt lehetek. Akikről TUDOM, hogy elbírják. Hogy el akarják bírni. De most más a helyzet. Önkéntelenül a segítő-hivatás életformájának bástyája mögé bújok
Belül pedig erősen ölelem, dédelgetem magam. Azért, hogy szép vagyok. Tudatos. Magabiztos. Legalábbis mindenki ezt látja. Működik a trükk.
Hívhatnám varázslatnak is.
Szubjektív realitás. Részint az enyém is.
Görbe tükör. Mégsem gondolom falsnak, hazugnak.
Az igazság, belül, ÉL.
És pontosan tudom, mikor jó hallgatni.

Szupervumen

Érezhetném úgy, hogy a mai nap én vagyok a tutikirály-megagiga-alfanőstény (vagy hogy is volt, Luca? :P), mert frissen sült bagettet tettem reggel a párom tányérjára; mert kimostam, kivasaltam az összes függönyt, amik most betöltik selymes illatukkal a lakást; kitakarítottam és rendet tettem újfent tokától bokáig; elmosogattam; kimostam a retkes talpú papucsokat - hogy a tisztaság tovább tartson; ezen kívül még 2 adag ruhát juttattam a szennyesből a szárítóra; mindeközben lélektani töprengésekbe bonyolódtam arról, hogy hogyan segíthetem a megfelelő irányba egynémely (fele)barátom lelki fejlődését;
majd nemsokára lemegyek az edzőterembe, ahol kihozom a maximumot a testemből, aztán pedig édesanyámnak segítek a bevásárlással, hogy ne kelljen kimozdulnia a fájós ízületeivel a hóesésbe.
Mindez persze gyönyörűen hangzana. De nem ettől érzem magam szuperhősnek.

Hanem attól, hogy ATOMJÓL ÉRZEM MAGAM. Csak úgy. Lajstrom nélkül! Kiugrom a bőrömből! Jeee! :)

Álmomban

Álmomban egy sötét zegzugos házban, kertben jártam Veled. Én talán kicsit jobban ismertem a helyet nálad; de Te sosem tájékozódtál jól...:-) Lépcsősorok, csigalépcsők vezettek emeletről emeletre, és ahogy felfelé haladtunk, úgy mesélted azt a képtelen történetet, amit nehezen hittem, bár tudtam, hogy igaz, ilyet nem találnál ki csak úgy. Azt mesélted , egy lerobbant furgonban ültél, amikor jött az a fickó, szabályosan megmondta, mit akar Veled, Tőled, Te még valamiért nem tudtál,talán nem is akartál nemet mondani neki. Nem erőszakkal kényszerített, mégsem volt választásod. Aztán persze rossz sem volt, mesélted , sőt; de a határaidat mindenesetre megfeszegette, és ennek Te magad is örültél. Felértünk a toronyba, elővettem a pólókat, amiket por-rongynak vettem. Együtteses pólók voltak, amilyeneket a közös időkben hordtunk. Nagyok voltak, csak Rád lehettek jók, senki másra. Ezen nevettünk. Aztán felcsimpaszkodtam az egyik gerendára, lógtam lefelé, Te aggodalmasan azt kérted: jöjjek le, nagyon magasan vagyunk. Én nevettem, nem jöttem, magyaráztam: nincs veszély. Akkor kitörött az egyik tartógerenda, egy pillanatig a semmi fölött lebegtem, és tudtam, hogy meghalok. Aztán elkaptál, megtartottál, én meg felébredtem.
Másfél óra múlva szembejöttél az utcán - egy másik városban: mint ahol élsz.
Süt rám a nap.

Sorsról

Világ életemben irigykedtem azokra, akik hisznek. (Nem elirigyeltem, persze; ugyanakkor magamnak is hasonlót kívántam.) Istenben, Sorsban, Karmában, bármiben, ami magyarázatot ad a megmagyarázhatatlanra, a megváltoztathatatlanra. Ami indoklásul szolgál, feloldozást ad a helyzetekben, amikor úgy érezzük, mindent megtettünk, nem rajtunk múlott. Akiben bízni lehet: okkal történnek úgy a dolgok, ahogy; még ha a csekély kis elménkkel ezt nem is érjük fel, értjük meg igazán…

Mert vannak dolgok, amiket erőből vagy észből nem lehet. Amikkel pontosan azzal tesszük a legrosszabbat, ha meg akarjuk oldani őket. A test-tudattal kapcsolatban tanultam valakitől, de általánosságban is igaz: a fájdalmat leghatásosabban az gerjeszti, hogy félünk tőle. A görcs azért nem múlik, mert rágörcsölünk. Így van ez nem csak a testi, de a lelki fájdalmakkal is (pláne, amikor a kettő összefügg…).

Kerültem már olyan élethelyzetbe, amikor erőből dolgoztam az elengedésen. Sokan humorosnak is találták, megkérdőjelezték a módszer helyességét, ugyanakkor – bármilyen paradox módon is hangzik – időnként rá kell kényszerítsük magunkat a lazaságra. :) A stressz-mentességre. A következményekkel való teljes körű megbékélésre. És ezek után a helyzet megélésére, a feloldódásra.

Úgy gondolom, ezekben a folyamatokban segít, ha az embernek egy természetfeletti entitás "fogja a kezét", és igazolja a helyzeteket, ezáltal türelemre, nyugalomra, biztonság-érzetre intve. Legyen az bármilyen felső erő, jó tudni, jó úgy tudni, hogy valaki mégis kontrollálja ezt az egyensúlyt, hogy az erőfeszítéseknek igenis gyümölcse érik, a tudatos elfogadásnak, megnyugvásnak, belső békének végül eredménye van.

Ugyanakkor – ha egy kicsit elengedjük az eredeti célt, és távolabbról tekintünk a helyzetre – tudom, hogy ez a békés, elfogadó nyugalom akár céltól függetlenül is hatásos – még ha célok érdekében is vágunk bele. Mert önmagamhoz vezet el, valós értékeket és bizonytalanságokat fed fel, valós igényeket mondat ki és valós megoldásokat kínál. Tisztán, egyszerűen, békében önmagammal és mindenki mással is.

Minden külön értesítés helyett

Gábor szerint úgy válaszolok már a kérdésekre, mint a Jehova tanúi: motorikusan, mindig a megfelelő nyuszit húzva ki sztenderd mozdulattal a sztenderd kalapból. Sztorizok, nevetgélek - de az egész valahogy nem hiteles.

Megpróbálom egyszerűen.

Nekünk jó ÉLNI. Tele van az életünk élménnyel, tapasztalással, tanulással, nevetéssel, zenével, illattal, színnel, formával, ízzel.
Nem sztenderd. Nem normatív. Nem racionális.
Vannak nehézségek. Vannak kérdőjelek. De nem egymással. Hanem helyzetekkel kapcsolatban.

Vannak dolgok, pillanatok, döntések, amiknek egyszercsak eljön az ideje. (Ezt lehet érezni. Nem fellángolásokra gondolok.) Nem előbb, nem később, akkor és úgy jók, ahogy és amikor helyesnek érezzük őket. Normatívától függetlenül. Belülről. Szívből.
Ha ezekben a percekben megtorpanunk, hátra, vagy előre figyelve, gyanakvóan, észérvekkel, magunkkal, másokkal hadakozva - menjek, hisz a szívem hív, vagy maradjak, mert annyi veszélyt rejt - , a pillanat elillan. Soha nem tér vissza, és a lendület feszes, feszült teljesítésbe fordul. Vajon jól döntöttem-e? Vajon mindent végiggondoltam?

Ezúton közölném, hogy nem lehet MINDENT végiggondolni. Aki mást mond, hazudik. Nem lehet minden helyzetre előre felkészülni - ha azt is hisszük, dob majd újat az Élet. És ezen az idő, a döntés elnapolása sem segít.
Bízni lehet. Hinni magunkban. A Társunkban. A Sorsunkban.
És megélni, teljes lélekkel, nyitottan és elfogadóan, azt, ami VAN. Ami megadatott, ami a miénk. Minden egyes nap.

Menyasszony vagyok. :)

Váááááá! :)

                                     
Éééés, végre van egy szabad hétköznap délelőttöm, és végre volt értelme vennem egy havi kondibérletet, és végre van is célom vele, meg reális is a megvalósítása, hogy most májusig minden héten háromszor lemegyek edzeni, és visszanyerem a régi formám-erőnlétem-életerőm-mifeném.
És edzettem. És baromi klassz volt! És tele vagyok energiával.

Nomeg rájöttem, hogy 10 éven át azért kötött masszív gyűlölködés az aerob edzéshez, mert egyszerűen unom...Értitek? Nem az van, hogy nem tudok bármennyi ideig futni 9 km/h sebességgel. Nem fogyik el a levegőm, nem fájdul meg a lábam. Hanem egyszerűen idővel (5-6 perc) mindig szimplán eluntam, és onnantól csak vonszolódás volt az egész.
Namármost. Ma olvastam a 48 perc kardio-edzésből 24 alatt, és észre se vettem közben, hogy mozgok is...Legközelebb hangoskönyvvel betárazott mp3-mal megyek, és haza se jövök egy fél napig...

Jajj, imádom, hogy végre újból van ÉLETEM, nem csak hajnal 5-től este 8-ig gályázás!
Hurrá neked, új munkahely; hurrá neked, érkező tavasz; hurrá nektek tervek, energia és társaitok!

Váááá! :D