Gyerekként szeretni

"Nincsen szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azon láncok, melyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestünk még akkor barátokat, hanem a barátjainkban leltük fel az egész világot.”(Kölcsey) 

Ezt olvastam fel ballagáskor. Azóta súlyos majd' 10 év telt el. 
Mostanában érzem meg erősebben, kezd úgy istenigazából szíven ütni, mennyire igaz ez: egy-egy emlék 23-24 éves korom (amikor elkezdtem igazi felnőtt életemet, lediplomáztam, csak magamat tartottam el, stb.) előttről olyan érzéseket, kötődéseket mozgat meg bennem, amilyeneket a később köttetett kapcsolataim közül maximum a Férjem iránt táplált érzések tudnak.
Egy-egy arc; egy meghatározó alak az akkori időkből elemi erővel hat rám. Azok irányába tudok igazán megnyílni, azokat tudom ténylegesen feltétel nélkül szeretni, és elfogadni, akik abból az időből kötődnek szervesen az életemhez. Azoknak az emlékeknek van egyfajta édes-fájó nosztalgiája, amelyek azokból a (sokszor keserves) időkből származnak.

Akiket akkor ismertem és szerettem meg, egy olyan körön belülre kerültek automatice, ahol akárhány év után folytatni tudjuk a félbe hagyott mondatot; ahol bármit tehet a másik neheztelni lehet, de haragudni sosem fogok; ahol a szlengünk fele azonos, hiszen egymástól származik; ahol tudjuk, hogy ki eszi meg az olivát a pizzán; és ahol bárki megölelheti random a másikat.

Furcsa, mély érzések ezek. Pláne olyan kapcsolatok esetében, amiket már nem ápolok napi szinten, amik valamilyen módon megszakadtak. 
De elég egy fotó egy közös ismerős albumában, hogy felkavarjon ízeket, illatokat, grimaszokat és félmondatokat - dolgokat, amik már irgalmatlan távoliak, ma már semmi értelmük vagy relevanciájuk, de amik mégis valahogyan a személyiségem alapját képezik. 
Ott voltak, amikor "születtem".

Apropó? Megtaláltam P-t a fészbukon. És nem jelöltem be.

Spirituális útjelzők

Apám után szabadon én is hiszek a Jelekben. Konkrétan abban, hogy az Sorsom (Karmám, Isten, stb.: mindenki válasszon kedvére!) küld visszajelzést a tetteimre vonatkozóan; akár a helyes irányba haladok, akár nagyon mellényúlok épp, szinte azonnal megérkezik a visszacsatolás: "Igen, csak így tovább!" vagy "Ezt azért még át kellene gondolni egy kicsit..."

Kezdem megtanulni, és elfogadni, hogy figyelmen kívül lehet hagyni ezeket a jelzéseket - csak nem nagyon érdemes...Előbb-utóbb úgyis visszanyal a fagylalt; jószerivel magam választhatom meg, hogy mekkora taknyon-világgá-csúszás után vagyok hajlandó megérteni, amit a Sors üzen.

Ugyanakkor remek érzés, amikor sorozatos pozitív visszacsatolások érkeznek Jel formájában. Elég egy kicsit erőszakosabban kiállnom, hogy a honlapunk címe - dacára, hogy még nem működik webes szakember, és a rászánható keret hiánya miatt - igenis kerüljön fel az egyesületes pólókra; egy hét sem telik bele, és valaki szeretettel, és magától felajánlja, hogy barátságból elkészíti az oldalunkat. Elég futás közben hiányát éreznem, és azonnal megjelenik a semmiből egy budi-bódé a futóutam mellett. Elég kételyek között megvitatnom itthon a Férjemmel egy munkahelyi kommunikációs-problémát (amiben félő, hogy a főnököm elvi problémának látja); másnap behív a főnök, és mosolyogva biztosít, hogy a problémának nem én vagyok a kiindulópontja.

Nagyon sok területen szeretnék még feljődni, csiszolódni, alakulni, szintet lépni.
Mindemellett csodálatos érzés ezektől a jelektől övezve élni. :)

Jó úton járok. :)

Fuss, Forest!

Amikor a Forest Gumpot láttam, el se' tudtam képzelni, hogy valóban megtörténhet: az ember csak fut,a kilométerek meg csak repülnek; nincs véres verejték, csak befelé figyelés, felfrissülés, kellemes elfáradás.

2014. január 2. óta én is a futók táborát gyarapítom. Nem volt ez klasszikus újévei fogadalom, inkább egy hosszú múltra visszatekintő elhatározás fülön csípése.
Mert futni rang. A futók egy közösséget alkotnak - nemtől, hazától, tejesítménytől, céltól függetlenül. Mert a futás nem csak a testet, hanem a lelket is erősíti. Rendszert visz a rendszertelen hétköznapokba. Segít, hogy nyár elején a régi ismerősök ne arra csodálkozzanak rá, hogy mennyire "megasszonyosodtam", hanem arra, hogy mennyire jól nézek ki. Ugyanakkor abban is pályára állít, hogy hogyan lehetek hiteles minta a edzésemre járó 13-14-15 éveseknek.

Szóval futok. Élvezettel.
Ilyen hosszú elhatározás után komolyan megkönnyebbülés, amikor a sok lelkifurdalás és kifogás-keresés után egyszerűen nincs más dolgom, mint fehúzni a cipőmet, és elindulni...;)

Lea és a viharbanyák

Könyvbemutatón voltam a héten. Meséltem. 

Azóta kiolvastam a megvásárolt könyvet is. Mitöbb. Az első 3 fejezetét Lizán (8 éves barátnőm) is teszteltem. Sajnálta, hogy már le kell szállni a vonatról, és nem fér bele mégegy fejezet...:)

Én nem szeretném megkérdezni, hogy mire gondolt, vagy mit érzett az író. Anélkül is úgy érzem, hogy jobban megismertem 190 oldal alatt. Ugyanis egy - a könyvbemutatón feltett - kérdés fonalán elindulva, némi szakmai ártalomtól is vezérelve elég komolyan elgondolkodtam: Kivel is azonosul a szerző a könyv folyamán? Ki Júlia alteregója? Lea? Vagy Frugilega?

Mielőtt még bárki megijedne: szűk értelemben nincs válaszom a kérdésre.

Én azt hiszem, a Lea és a viharbanyák egy misztikusan sok rétegű könyv. Gyerkőcöknek izgalmas, boszorkányos mese. Ínyenceknek, értőknek fantáziadús népmese-kavalkád. Felnőtteknek gyerekkorba visszavezető édes limonádé. Vagy - ha jobban belegondolunk; ahogy személyes baráti érintettségemtől vezérelve magam is tettem - egyfajta útmutató a harmonikus élethez.

Szerintem Júlia egy kicsit Lea, és egy kicsit Frugilega is. Ismerem az életben, és tudom, hogy mennyire kétségbe tud esni, ha történetesen olyan helyre kell eljutnia, ahol még sosem volt, és nem tudja az utat. Tudom, hogy ha a munkájáról kérdezik, mesemondónak vallja magát. Tudom, hogy néha elvárja az élettől a happy endet - csak azért, mert ő úgy álmodta meg. Bizonyos dolgokban nem tud, és nem is akar felnőni; ragaszkodik a hóbortjaihoz, és még azt is el tudom képzelni, hogy csak a fehér csíkra lép, amikor átkel a zebrán...Ugyanakkor imád mord boszorkányként pózolni, hogy a tekintetétől csak az nem ijed meg, aki ismeri. Kiemeli, hogy komoly, végzett biológus, ha szoros értelemben nem is a szakmájában dolgozik. Nem tűri, ha becézik; ha elvitatják önállóságát, erejét. Remekül menedzseli az életének történéseit: mesét mond, előadást tart, madárlesre jár. Törődik a környezetével a szó mindkét értelmében.

Ilyen értelemben a Lea és a viharbanyák számomra arról szól, hogyan szelidül meg, hogyan símul össze Lea és Frugilega egy karakterré, egy személyiséggé - alkalmasint Júliává, vagy bármelyikünkké; és a kezdeti gyanakvás után hogyan tudja a kétféle személy(iség), a két egymástól teljesen eltérő hozzáállás és kompetencia-kör egymást megtámogatva sikerre vinni a céljait. Hogyan szerez érvényt Lea szavainak Frugilega átható tekintete, és hogyan vezeti a helyes útra Lea nyitottsága a zsörtölődő boszorkányt.

Innen nézve a gyermekmese átlényegül: utat mutat, hogyan legyünk önmagunkkal is türelmesek, toleránsak, nyitottak, és hogyan találjuk meg az egymástól homlokegyenest eltérő vágyaink, szándékaink eredőjét. 

Holnaptól hívjuk Leának a lányt, aki fél a sötétben, és nevezzük Frugilegának a fúriát, aki reklamál a pénztárnál. :) Vicces, hasznos játék ez. Segít abban, hogy egyensúly legyen legbelül. ;)

Hétköznapi boszorkányság

Azt hiszem, vannak hétköznapi boszorkányok; evilági boszorkányságok.

Amikor 12 éves voltam, a (Tündér-)Keresztanyám velünk nyaralt. Szerelmi bánat kínozta; kifogott egy fickót, aki csak játszadozott vele; unos-untalan megsebezte a lelkét. Ott, az olasz homokban varázslatot eszelt ki Édesanyám: beleírtuk a fiú nevét a homokba, közel a vízhez; ahogy kicsaptak a hullámok, hamar elmosták a girbe-gurba betűket. Aztán gátépítésbe kezdtünk. Az elkészült fal mögé, szív-formába írtuk gondosan egy másik fiatalember nevét: azét, aki hónapok óta leste Keresztanyám kedvét, mindaddig hiába. Még másnap is ott volt a szív, vigyázott rá a homok-falunk.
Egy év múlva Keresztanyám férjhez ment. A gát által védett nevű fiatalember vette el. :)

De ne menjünk ilyen messzire. Ennél egyszerűbb boszorkányságokat is ismerek. Szerintem varázslat, amikor egy nagy kupac 5 éves hirtelen elcsendesül, és néhány percig csendben odafigyel. Mágia, amikor ugyanazokból az alapanyagokból, ugyanazokkal a módszerekkel és arányokkal adott sütőben hétről hétre finomabb sütemény sül. És bűbáj, amikor egy irodalomtanárt annyira lenyűgöz egy elsőkönyves író alkotása, hogy a nagy lelkendezésben percekig át sem adja a szót az este főszereplőjének...:)

Bizony csoda, amikor valaki mer nagyot álmodni; követni a szívét, intuícióját, és megmutatni egy mélységesen védtelen szeletet magából: ezért tisztelem annyira, aki hangosan énekel, érzésből táncol, közönségnek ír. 27 évesen írónőnek lenni - a sokat méltatott teljesítmény-értéknek fejet hajtva, de azon túl - azt jelenti, hogy a legeslegelejétől fogva kitartok amellett, amit a fejembe vettem; vállalom a céljaimat, és veszem a fáradságot, hogy tegyek is értük.

Könyvbemutatón voltam ma, ahol egy kortárs boszorkány mesélt nekünk madarakról, gyerekekről, emlékekről, virágokról, teákról és süteményekről - az Életéről, ahogy ez minden mondatán átsütött. Két világban volt hiteles egyszerre: ebben a miénkben, ahol madarakról tanít, mesét mond, gyógynövényt szárít, könyvet ír; és a könyvbéliben, ahol boszorkányokkal repül, macskákkak oson a képzelete.
Júliában ez a két világ nem különül el egymástól. Párhuzamosan él mindkettőben - ahogy kicsit felnőtt- és gyerekszemmel is lát egyszerre.
Van akinek különc. És van, akinek különleges.

Egy biztos: a gyerekek szeretik. Ahogy szerintem a könyvét is fogják. :)

Kapcsolati tőke

1. Hiszem, hogy az Élet minden egyes területén igaz a szabály: előbb adni kell; és csak azután szabad remélni, hogy kapok is valamit. (Hangsúlyoznám: remélni, nem elvárni. Ez fontos.) Szerintem a siker titka az, hogy nem a sikert kell keresni, hanem egy célt, amiben hiszünk. A siker már csak a hab a tortán. :)

2. Meggyőződésem, hogy a világ legértékesebb tőkéje a kapcsolati tőke. Igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy a kapcsolati hálóm révén a lehető legtöbb megoldandómat lefedhessem. Szívességekkel üzemelek oda-vissza: segítek, ahol tudok, és cserébe amikor megszorulok, én is bizton kérhetek és kapok segítséget. Sokkal jobban hiszek a bizalomban, mint a pénzben; ha csereértékekről beszélünk. A pénz el tud fogyni, el tudják lopni, véges. A bizalom - ha kölcsönös - végtelen.

Igyekszem ügyelni rá, hogy a szívességbank-egyenlegem ne szaladjon mínuszba; a környezetemre odafigyelve észben tartani, kinek ígértem süti-receptet, és kinek visszahívást; kinek van szüksége a meghallgatásomra, és kinek az ügyintézésemre; milyen feladatok merülnek fel a környezetemben, amik nekem 2 percbe, a gazdájuknak pedig hosszas fejtörésbe kerülnének. Ha lehetőséghez jutok, igyekszem juttatni belőle a környezetemnek is; nyitva van a szemem rá, hogy kinek mi jönne jól éppen. És nem várom a viszonzást, de bízom benne, hogy ez az együttműködés-háló engem is fenntart majd, ha szükségem lesz rá.

Néha észreveszem, hogy mások világa abszolút más dimenziókban, más értékek- és érdekek vonzásában, taszításában működik.

Az én világomban nem a forint az alap-mértékegység.
Inkább a mosoly.

Ugyanezt kívánom Nektek is!

2014.

Soha nem tettem fogadalmakat. Idén se tettem (hangosan). Mert soha nem tettem.

Kicsit azért elsőre szégyelltem magamat, hogy eljutottam idáig, és hiszek magamnak előre, hitelbe.

Úgyhogy vegyük úgy, hogy idén nem fogadkoztam.

Csak rájöttem a következőre.

Pillanatnyilag mindenem megvan, amit kívülről, a környezetemtől megkaphatok, vagy meg szeretnék kapni. Ahhoz, hogy tovább fejlődjek, már nem a körülményeimen, hanem a szokásaimon kell változtatnom. ;)

Minden, amit "megfogadtam", erről szól. 

És fejlődöm. :)

Amit még nem szoktam csinálni, az az éjfélkor telefonálás. Most se tettem. Mert nem szoktam. Ugyanakkor számot vetettem azzal, hogy kiket hívnék fel szívesen, a 2013-as évet lezárandó. Kiket ölelnék meg, kiknek köszönném meg azt a sok dolgot, amit az elmúlt évben megtapasztaltam, megtanultam. Kiktől kaptam a legnagyobb élményeket? Kik révén a legnagyobb tanulságokat?

Álljon hát itt egy lista azokról, akik úgy érzem, a legtöbbet tettek hozzám 2013-ban:

• Lilla: örök tanítóm, lassítóm, őrjítőm, kísérőm, Barátom.
• Gábor: aki miatt sokkal kevesebbet költök szakemberre.
• Blanci: bár ilyen 15 éves lettem volna! :)
• Edit: aki segít elhinni, hogy van értelme annak, amit mondok. ;)
• Andi: onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. :)
• Erika: a legjobb főnök, akiért konkrétan mezítláb, télvíz idején, a nyuszis pizsamámban is kánkánoznék az Országalmánál. Ha kérné.
• Kraker: mindenki Mestere, akivel nagyon építő, amikor legalább fejben vitázom.
• Klaudia: aki mellett igényem lett rá, hogy jobb legyek abban is, amiben már elég jó vagyok.

• és az összes lurkónk: akik segítenek türelmesebbnek lenni, a jelen pillanatban lenni, meglátni mindenben a szépet, nyitottan élni, példát mutatni, hitelesnek maradni, újra- és újradefiniálni saját határaimat, megbízni, SZERETNI.

• és természetesen Zsolti: akivel merőben új dolgokat tudok és tanulok meg magamról. És aki konstans fenntartja a hitemet a Boldog Élet intézményében. És aki jobban ismeri a Szigetközt, mint én. Van még mit tanulnom. Szerencsére. :)

• és minden ismerősöm, aki rendszeresen eljár futni. Én is szeretnék közéjük tartozni. :)

Persze mindannyiótokat nem hívhattam fel. Így aztán nem beszéltem éjfélkor senkivel.
Csak gondoltam Rátok.
Óriási Szeretettel. :)