Kékfény

Rendőrségi közlemény:

Értelmiségi nők hajléktalanokat mérgeznek

Több rendbeli, előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságot tárt fel a rendőrség mára virradóra. Az ügy felgöngyölítése annak ellenére járt sikerrel, hogy az orv-támadást egyetlen szemtanú sem élte túl. A forrónyomos csoport a hajnali órákban vette őrizetbe K. Edit budapesti és V. P. Viktória székesfehérvári illetőségű lakosokat, akik minden kétséget kizáróan egy teljes hajléktalan közösséget mérgeztek meg az éjszaka folyamán.
A gyanúsítottak azzal a légbőlkapott mesével próbálták magukat tisztázni a vádak alól, miszerint az áldozatok által elfogyasztott ételből maguk is ettek, csak a maradékot öntötték ki - s az így került abba a IX. kerületi konténerbe, amelyből aztán az áldozatok is hozzájutottak. Számos orvosszakértő együttes véleménye alapján azonban egyértelműen megállapítható, hogy a fenti állítás csakis a gondosan kitervelt bűntett fedőtörténete lehet; szakértőink szerint ugyanis a hajléktalanok gyomortartalma már minimális mennyiségben is halálos mérgezést okozó ételt tartalmazott.
Mindemellett a különös kegyetlenség alapos gyanúja is fennáll, a szakértők meglátása szerint az áldozatok szörnyű kínok között haláloztak el.

A gyanúsítottak lelkiismeretlen hozzáállásáról mi sem tanúskodik jobban, mint a V. P. Viktória szájából elhangzott alábbi mondat: "Na ne már! Csak főztem egy fasza kis kínait, a fene se gondolta, hogy ennyire erős lesz!?!?"

Az alábbi mondatban felbukkanó rasszizmusra, mint indítékra tett utalás után akciócsoportunk még nyomoz.

Technikai felsők

Régóta foglalkoztat a rettentően mélyértelmű és emellett megkerülhetetlen fontosságú kérdés, hogy mi a bánatom különbség van a téli sportokhoz használt aláöltözők és az őszi-tavaszi sportokhoz használt légáteresztő, vastagabb hosszú ujjú felsők között.
Eddig aláöltözőben futottam a hidegebb napokon. Télen erre vettem még persze kabátot is. De most, hogy futásom már százkilométerekben igazolható komolyságig fajult, úgy döntöttem, ideje beruháznom egy igazi, futásra termett hosszú ujjúra. Közeleg a tél.
Persze nem mentem messzire. Kék terméket vettem a Decathlonban - miután felpróbáltam 86 féle másikat, és egyik sem volt sokkal csinosabb vagy kényelmesebb; cserébe viszont mindegyik sokkal drágább volt. Ígyhát: maradt az egyszerű, de nagyszerű formáció.
A ma reggeli futásnál teszteltem először, és nagyon figyeltem arra a különleges, speciális érzésre, hogy milyen király is, hogy végre igazi futófelsőben futok. Az elején még érezni véltem, hogy ebben nem izzadok meg annyira. Aztán érezni véltem, hogy bár mégiscsak megizzadok, hamarabb meg is száradok, mert a felső kivezeti a vizet. Aztán éreztem, hogy nem száradok hamarabb. Ahogy azt is, hogy ez a felső szörnyen rugalmatlan anyagból van, és ezért még az ujját is tök nehéz feltűrni...
Száz szónak is egy a vége: a valódi, igazi futófelsőmben futni valóban különleges, abszolút más, mint a prosztó kis aláöltözőkben, amikben eddig futottam...

De ehhez talán köze lehet annak is, hogy a vadiúj futófelső hátára szitáztattam egy Hullámhegy logót...

Kínai büfé a konyhámban

Újabban többször is megkívántam a távolkeleti kaját. A Thai csirkés pirított tészta már megy, tehát új receptek vízére eveztem - csak a változatosság kedvéért.
A curry-s csirke ugyan indiai étel, de remekül működött a szezámmagos-szójaszószos tészta-körettel. Tegnap azonban ennél még sokkal messzebbre mentem, és olyan ételt készítettem, amiről eddig szentül hittem, hogy csak kínai büfében fogom megkóstolni.

Az eredmény nagyon finom, nagyon fűszeres, és kicsit talán túlságosan is csípős lett. Azért persze jóízűen megettük. Máskor tényleg olyan formátumú paprikával készítem majd, amilyet a recept ír; abból talán nem rontom el az adagolást...
A receptet itt találjátok: Gong bao csirke
Jó nyálcsorgatást!

Boros

"Szinte minden túrázó megérkezik, elkezd pálinkázni, és persze engem is megkínál. Amikor nem fogadom el, általában lesajnálóan megjegyzik, hogy egy túravezető lehetne ennél keményebb. Ilyenkor mindig kifejtem, hogy a túravezető ennél valóban keményebb. Ugyanis ő 3 hónapra érkezik, és minden nap iszik a túrázóival. Aztán másnap ő vezeti a csapatot..."

Szeretek borozni. Oly annyira szeretek, hogy a jegygyűrűnkön borospohár is található, gravírozva, többek között (szívecske, kenu, napfelkelte, gitár). A borozás rítus, életérzés; és sokkal inkább ez a kettő, mint mámort előidőző pótcselekvés nekem, nekünk.

Node ha az ember lánya 3 hónapon át úgy dolgozik, hogy más nyaralását menedzseli, helyben, akkor óhatatlanul is felmerül egynémely probléma az alkoholfogyasztással - esetünkben borozással - kapcsolatban.

Kezdetben ittam a túrázókkal, ha kínáltak. Az eredmény jópár fejfájós reggel/nap és egy cégtől való kevésbé könnyes búcsú lett...Persze voltak más tényezők is, de a féktelen jókedvnek azért nagy szerepe volt a dologban...
Aztán - a fentiek folyományaként - eljött az időszak, hogy nem ittam a túrázókkal. Amikor szolgálatban voltam, akkor nem fogyasztottam alkoholt egyáltalán. Kivételesen sem. A szülinapomon sem. Az eredmény pedig jónéhány besavanyodottan depizős este, ámde rengeteg elégedett vendég, mondhatni kialakult vendégkör lett.
Aztán megismertem Zsoltit, akivel nem lehet nem inni egy pohár valamit a nap végén, az aznapi sikereket megünneplendő. Vagy csak úgy.
Így lett "saját" borom.

Az ugyanis nem megy, hogy egy random vízitúrás estén egyszerűen megiszom, amivel megkínálnak; aztán fél óra múlva megiszom azt is, amivel akkor kínálnak; aztán újabb fél óra után kérek magamnak valamit, amit szeretek is...aztán reggel felkelek, futok, hajat mosok, és mosolyogva vezetek túrát, főzök vacsorát, koordinálok csapatot napestig...No ehhez az én szervezetem gyenge, vagy csak szimplán nem elég edzett...
Borozni viszont továbbra is szeretek; pláne, ha tehetem ezt jó társaságban, a kedvenc helyemen, ééééés másnaposság nélkül. És kis okoskodással rá is jöttem a nyitjára.

Első körben: adott a cicás fémbögrém. Egy ideje túrán mindent csak abból iszom. Olyan ez, mint valami babona. Aki ismer, tudja. Pont.
Abból pedig bármit lehet inni, láthatatlanul, "büntetlenül". Mindenkivel koccinthatok, és közben ihatom végig ugyanazt az egy, jól megválasztott nedűt, amit szeretek, és amiben megbízhatok, hogy bármennyit nyakalok is belőle, másnap tutira nem lesz macskajaj...Persze mindezt csak azután, hogy levezettük a napi túrát, és megfőztem a vacsorát a csapatnak. Szigorúan azután.
És itt jön a képbe a Törley Muskotály.

Ezt a bort az idén fedeztem fel, és első kóstolásra szerelem lett. Nagyon ízlik, nagyon tolerálható árban van (a Spar akciózta egész nyáron), és nagyon bejött! Nem merném megsaccolni, hogy hány üveggel fogyasztottam el belőle, nagyrészt egyedül, de bizton mondhatom: a taktikám abszolút csillagos ötösre vizsgázott. Nem volt koordinálatlan viselkedés; nem volt másnapi fejfájás. Csak kellemesen laza, mosolygós esték; helyenként mély beszélgetések; ping-pong meccsek; meg ami kell.
Ehhez a borhoz pedig elkezdtem ragaszkodni. Ízlik is, meg hálás is vagyok az idei nyárért, amit együtt csináltunk végig.
Szeretek borozni. És azt hiszem, lassan megtanulok felnőtt módjára... :)

Visszatérés A Konyhámba

3 hónapnyi tábori gasztronómia (hetente ismétlődő menüsorral, maximum 2 fazékkal) és 1 hónap visszazökkenős megőrülés után szeretettel köszöntöm magamat újból a konyhámban. :)

A tegnapi vacsoramenü szerintem fergetegesre sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy Zsolti kétszer szedett az amúgy helyben rögtönzött levesből, aztán kétszer annyit evett a főételből is, mint én...
Fúziós konyha és gasztroblog-bújás; hanyag bevásárlás és tökéletesen összebarkácsolt ízvilág. No, ez volt tegnap este.
Receptekkel is tudom igazolni.

Fúziós spenótleves:

Hozzávalók:

• 25 dkg friss leveles spenót (1 csomag árválkodott a Lidlben, és nagyon magányosnak tűnt, hát hazavittem...)
• 10 dkg kockázott bacon
• 2 fej vöröshagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• 3 cm friss gyömbér
• 4 dl főzőtejszín (szigorúan 20%-os)
• só, bors, citromfű, leveskocka, esetleg chilli
• wok-tészta ízlés szerint

Elkészítés:
A bacon kiolvasztott zsírján üvegesre párolom a picire vágott vöröshagymát, majd a végén picit a fokhagymát is ebben fonnyasztom. Ezután rádobom a megmosott, felszeletelt spenótleveleket, sózom őket, így hamar kiadják a levüket. Amikor ezt így összepároltam, akkor nyakon öntöm forró vízzel (újabban a vízforralóban melegítek a levesekhez vizet, ami nagyban meggyorsítja a folyamatokat...), beleteszek 1 leveskockát, és főzöm úgy 10 percig. Közben a többi fűszert is beleszórom persze. Ezután mehet bele a tészta, majd ha már ez is 5 perce benne van, akkor a tejszín is. Ezzel összeforralom, és kész is van.
Ízgazdag, inkább keleti ízvilágú, különleges leves; jól átmelegít a hideg időben. Ha kihagyom a bacont, akkor akár vega is lehet; de akkor a bacon husis textúráját szívem szerint helyettesíteném valamivel, amit lehet a levesben harapni. Gomba talán jó lehet. Az elég keleti.

A második fogás lazacos brokkoliburger volt, ezen nincs mit külön magyaráznom, megteszi helyettem Lila Füge. Talán csak annyit, hogy nem vettem hozzá elég sok zöldséget, így csak sima salátalevél, hagymaszeletek, fetasajt és majonéz került a burgerbe a pogácsákon kívül - de így is mennyei volt az összhatás. Ma azért veszek még hozzá ezt-azt; szerencsére nem csak egy vacsorányi adag sült ki tegnap. ;)

Nyamm!

Már megint háttal ülök a mozinak?!?

Dühös vagyok.

Utálom a szabályokat. Ugyanakkor az évek hosszú sora alatt megfejlődtem, hogy már tudom: szükségem van rájuk. Kellenek a kapaszkodók az életembe; segít, ha van mihez tartani magamat. De ettől a kapaszkodó még mindig korlát marad. Más kérdés, hogy elfogadom-e a létét; alkalmazkodom-e hozzá, saját céljaim érdekében ügyesen használom-e.

Újabban jó kislány vagyok, és igyekszem alkalmazkodni. Részint, mert spórolok az energiámmal - amiből úgy érzem, a kapacitásom határait feszegetem; részint, mert próbálom tiszteletben tartani más emberek szempontjait, elgondolásait, szabályalkotását. És nem, nem mindennel értek egyet, nem minden kényelmes nekem, amire rábólintok. És nem, nem konfliktuskerülésből nem kötözködöm mégsem. Sokkal inkább tiszteletből és elfogadásból. Mert feltételezem, hogy a másik félnek, aki a szóban forgó szabály meghozását forszírozza, fontos, hogy az ő elgondolása szerint történjenek a dolgok. Alkalmasint neki van szüksége az adott szabályra, mint kapaszkodóra. Ha nekem belefér, ha képes vagyok eszerint élni, miért is ne segíthetnék ennyivel...?!

Aztán persze szembesülök azzal, hogy már megint a rossz oldalára kerültem a ............ szóval a helyzetnek. Mert a szabályok - a többiek értelmezésében - csak rám vonatkoznak, csak én tartom tiszteletben őket.
Azért hozzuk őket, hogy a másik komfortja ki legyen szolgálva, ugyanakkor csakis én veszem őket komolyan, tartom őket tiszteletben; a másik fél telibe szarik rájuk.

Ez így nem megy.

Nem fogok ezen a jövőben dühöngeni. Azzal szintén saját magamat büntetem. Ugyanakkor pontosan ugyanazokat a szabályokat fogom saját magamra nézve is kötelezőnek értelmezni, amiket a szabály megalkotásában résztvevő többi fél is betart. Abbahagyom a hülye stréberséget, és nem a saját párbajkódexem szerint játszom, hanem a másik félé szerint. Ez a fair play, nemde?

Nem acsarkodom. Alkalmazkodom. Szeretettel, nyugodtan. De kérlelhetetlenül.