Mumus

Nem nagyon büszke rá, de édesanyám egyszer - már felnőttként - megszökött a fogorvosi váróból. Azóta persze rengetegszer volt már fogorvosnál, mára egészen baráti kapcsolatot ápolnak, tehát már nem szökik meg.
Van ismerősöm, aki huszonsok éves fejjel azzal sokkolt, hogy VÉGRE rászánta magát, és elment nőgyógyászhoz. Huszonsok évesen, először.
Zsoltinak meg nincsen bankszámlája. Soha nem is volt. Egyszer rávettem, hogy elkísérjen az OTP-be egyesületes ügyeket intézni...És bankszámlája azóta sincs.

Szoktam mondani, hogy nem félek semmitől. De ez persze nem igaz. Azaz csak nem régóta.
Egyvalamitől ugyanis én is féltem.
A könyvelőtől.

Nem tudom racionális alapon megmagyarázni, de könnyebben megyek el vért adni, vagy a NAV-hoz sorban állni, mint arra, hogy egyeztessek a könyvelőnkkel. Pedig nagyon cuki. És gyermekkorom óta ismerem. És sokat segít. És nem ismer lehetetlent.
Valahogy mégis.
Úgy logikázok, hogy talán azért pont ettől félek, mert a könyvelőhöz-járással belépek a szigorúan felnőtt és racionális világba. Nincs apelláta. Aki könyvelőhöz jár, az nem gondatlan, laza ifjonc már.

Csütörtökön elmentem a könyvelőhöz. És megkönnyebbültem.
És nem találtam azóta sem több ősz hajszálat a fejemen, mint annak előtte...

Mi. Most. :)

LeKÖTöm magam

Teljesítmény-kényszeres maximalistaként nem nagyon tudom elképzelni, hogy lenne ennek az életnek olyan pillanata, amikor nekem ne' lenne valami fontos kötelezettségem. Így pihenni is csak mély, diffúz restancia-tudattal tudok.
Azaz: tudtam eddig.

Aztán az őszi szünetben besokaltam, és vettem egy gombolyag fonalat.
Az első gombolyagot második követte; az első kötőtűt vastagabb, kézreállóbb; az elkészült sálat kesztyű. sapka.
Azóta - kisebb nagyobb megszakításokkal, ha nincs éppen TÉNYLEG fontos dolgom - a kanapén találtok. És pihenek. És JÓ NEKEM! :)

Búcsú helyett

Dráma nélkül mondom: gyászol mindenki, aki csak egy kicsit is közel állt, közel áll.

Nem megy ki a fejünkből, mi történt; nem megy ki, de nem megy be sem. Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan. Ostoba kérdéseket teszünk fel hol magunknak, hol egymásnak; de semmilyen felelet nem ad választ. Nem adhat magyarázatot arra, hogy valójában mi történt.

Engem nem a tények érdekelnek. Nem a veszteségek láttán gondolkodom el, értelmezek újra. Nem az rémít meg, borzaszt el, ami történt. Az üt meg, hogy mi fog történni ezután?!

Nem az áldozatokért remegek. Az már történelem. Emészthető, mert már elmúlt; az idő - ha nem is rég, de - már megkezdte rajta az eróziót. A túlélőkre gondolva rettenek meg legbelül. A hűtlenekre. A hibásokra. Akikre tegnap még pontosan úgy tekintettünk, ahogy tükörbe néz az ember.

Nincs magyarázat. Mentség pláne nincs. Viszont vannak Sorsok. Emberek, akiket ismertem. Azok az emberek, akiknek én ismertem őket. A hitetlenkedésemen, a megrettenésemen, az undoromon, a gyászomon túl akarom hinni, hogy ezek az emberek valóban éltek, élnek ma is. Akarom hinni, hogy ha lehunyom a szemem, és emlékszem rájuk, a dallamokra, a nevetésekre, a pillanatokra, akkor megmaradnak; akkor nem sodorja el őket örökre ez az embertelen helyzet.

Nem hiszem, - nem tudom, nem akarom hinni - hogy minden, amit láttam, hallottam, tapasztaltam, hazugság volt. Szeretném viszont hinni, hogy valójában az volt az igaz, az volt a valódi; vagy az lesz az igazi nyugvópont, talán nekik is, majd egyszer.

Gyászolok. És - elengedve a pillanatnyi realitást - szorítok azoknak a remek embereknek, akiket én ismertem...

Morális dilemmáim margójára

Azt hiszem, az visel meg a legjobban, amikor olyan problémával szembesülök, amelynek a saját eszmerendszeremben NINCS jó megoldása, csak vesztes helyzetek közül választhatok. Az ilyen szituációk arra késztetnek, hogy újragondoljak mindent, amit a világom tartópillérének gondolok, magamba nézzek, átértékeljem a korábbi gondolataimat, döntéseimet.
Keresem a hibát. Mert képtelen vagyok elhinni, hogy egy helyzetben csak vesztes választás legyen.

Ezek a belegondolások, elmélyedések rádöbbentettek, hogy számomra valamiért az az alapvetés, hogy a saját morális párbajkódexem szerint játszom; és ha vétek ellene, az akkor is megvisel lelkileg, ha a partnereim közül már mindenki ötször leszarta nemhogy az én tisztességről alkotott elgondolásaimat, de a közösen meghatározott játékszabályokat is.
Akármit is tegyenek mások; ha saját etikai normám ellen vétek, ugyanúgy bűntudatom van.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hozom meg a nehéz döntéseket, vagy hagyom magam hülyére venni. Felveszem a többi fél ritmusát, alkalmazkodom. De kínosan érzem magam közben.

És azt hiszem, jól is van ez így. Mert inkább legyek morális válságban néhány napig, mintsem, hogy elengedjem azokat a szilárd és biztonságos korlátokat, amiket a saját értékrendem diktál. Őrült ez a világ! Egyre több magából kifordult, boldogtalanságában sebeket osztó emberrel találkozom. Ezért fontos, hogy ha néha el is kell vonatkoztatnom tőlük, a saját szabályaim mindig jelen legyenek. Kapaszkodónak.

Időgép

Ha valaki 10 évvel ezelőtt felvázolja nekem azt az életutat, amelyet pillanatnyilag részben követek, részben vágyok és építek magamnak, akkor valószínűleg nagyon kétkedve, és a megértés legkisebb csírája nélkül néztem volna rá; és elkönyveltem volna magamnak, hogy vannak persze normán kívüleső hippik, node én szép, kiegyensúlyozott polgári család sarja vagyok; kitűnővel végeztem az összes osztályt, játszom hangszeren, nyelvvizsgám van vagy két nyelvből, tehát mi a bánatos francnyavalyáért élnék úgy, mint egy élhetetlen, önjelölt számkivetett, ahelyett, hogy józan, polgári, NORMÁLIS életet éljek havi fix fizetésért, kiszámítható előléptetéssel, meg pulykapénzzel karácsonykor?!?

Ugyanakkor ha a 10 évvel ezelőtti önmagam találkozna egy fél napra a mostani önmagammal, akkor azonnal és végérvényesen elkezdene rajongani azért a laza, sportos, nyugodt, határozott nőért, aki most vagyok. És rövid úton olyan akarna lenni, mostazonnal.

Konklúzió alig van. Talán csak annyi, hogy nem mind arany, ami fénylik; nem mindig a járatlan út a nehezebben bejárható.
Persze, küzdelmesebb. De sokszor sokkal egyszerűbb küzdeni, mint belenyugodni valamibe, ami sosem lesz az igazi.

És ezt már 10 éve is tudtam. :)

Wokban az igazság

Vannak itten komoly dolgok is, node mi lehetne komolyabb dolog annál, minthogy a konyhai komfortom másfél hete nem ismer határt!

Nyáron elhagytam (!!!) az egyik fazekamat. A másikat 2005-ben vettem Édesanyámmal, amikor elköltöztem Budapestre. Mára elég durván foszlik az aljáról a teflon...És egy 9 éves, sok éven ár egyetlen fazék esetében ez egy percig sem róható fel. Szerintem.

Nade akkor miben főzzek?! Oké, van még 2 kicsi, meg 1 mégkisebb nyeles lábasom, néhány serpenyőm, meg egy húsleves-főző fazekam. Feltettem magamban, hogy veszek egy mély levegőt, nameg egy pótedényt. De aztán meglátva az árakat nem sikerült elég mély levegőt venni...Gondoltam, írok a Jézuskának...

És ekkor tűnt fel, derült égből villámcsapásként az IKEA teflon wokja a látómezőmben. Árban baráti, méretben ideális, felhasználhatóságban a határa a csillagos ég: tészták, húsok, zöldségek, és kábé bármi elkészül benne, ami egy közepes méretű fazékban már csak szűkösen fér el...

Megvettem, imádom, pont.
És ha jövőre lejön róla a teflon, egy könnyed vállrándítással veszek belőle újat. Mert megérdemlem! :)