Szeretek odafigyelni másokra.
Ha meglátom, hogy a hölgynek le van csúszva a slicce, akkor szólok neki a villamoson. Koncerten magam elé engedem, aki alacsonyabb, és nem lát tőlem. Felveszem, amit valaki más leejtett. Idegenek tüsszentésére is azt mondom: "Jobbulást!". Kérés nélkül elkezdem végezni a kollégám munkáját, ha látom, hogy épp azt sem tudja, hol áll a feje. Igazodom mások hangulatához, időbeosztásához, ha tehetem.
Nem gondolom, hogy ezek nagy dolgok lennének. Számomra természetesek. Nem kell értük dicsérni, bálványozni vagy elismerni. Szerintem az a
normális, hogy a dolgok, az emberek így működnek. Egymás fogaskerekeibe símulva, békében, megértésben és harmóniában egymással. Mert így könnyű, így érdemes. Nekem legalábbis.
És persze azon sem lepődöm meg, hogy az emberek ezt a fajta hozzáállást a legritkább esetben tekintik az erősség jelének. Sokkal gyakrabban gondolnak mujának, együgyűnek és befolyásolhatónak miatta. Úgy gondolják, azért alkalmazkodom, mert képtelen vagyok az önállóságra és a kreatív önérvényesítésre.
És azt kell mondjam, valamilyen szinten az utóbbiban van is igazuk.
Nem a képességem, hanem az ingerenciám hiányzik arra, hogy átgázoljak másokon a saját céljaim érdekében. Tudnék. Ebben biztos vagyok. Mármint: fizikailag, szellemileg képes lennék rá. De ugyanakkor nem tudnék, nem szeretnék;
lelkileg. Nem tartom helyesnek, és emiatt a lehető legkevesebbszer teszem meg; leginkább csak akkor, ha sarokba szorítanak. Akkor is a lehető legkisebb kár irányába hatva - akár a saját, akár a környezetem érdekei szerint.
Meg tudom tenni, képes vagyok rá, hogy földbe döngöljek másokat - de
nem szeretek. Szeretném, ha az életem minden egyes helyzete megoldható volna szép szóval, kedvesen, okosan; úgy, hogy mindenki elégedetten és tanulságos tapasztalatokkal gazdagabban zárjon egy-egy helyzetet.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy minden szituációt így kezelni képtelenség.
Egyrészt azért, mert néha az én agyamat is elönti a harci rinaldó, úgy istenesen. Évente mondjuk egyszer. És akkor - bár akkor is úgy tartanám helyesnek és megtérülőnek - képtelen vagyok a higgadt és empatikus kommunikációra.
Másrészt pedig azért, mert a legtöbbször a kommunikációs partner nem szeretne ilyen módon együttműködni velem; és következetes módszerességgel hágja át a tisztességes és agresszivitástól mentes kommunikáció szabályait.
Ezekben az esetekben pedig két dolgot tehetek: továbbra is empatikus maradok, mintegy példát mutatva - és nem süllyedve a bíró színvonalára; vagy felveszem a kesztyűt, és megmutatom, hogy Buddha közelharcban is kemény ellenfél.
Mert lehet, hogy nem szeret verekedni.
De tud.
És úgy gondolom, szűk látókörű ember, de legalábbis rossz stratéga, aki evvel nem számol.
