Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2010. május 30., vasárnap

Nagy falat



"A legrosszabb, ami az ember nagy álmaival történhet, hogy valóra válnak..."

Ismertek. Alapvetően mosolyogva, könnyűszerrel, esetenként fél kézzel váltom meg a világot úgy általában. Tudom, honnan jövök, ahogy azt is, hogy hová tartok; a lehetséges utak közül mindig a leginkább teljesség felé törekőt választom; nem megyek körbe, ha van kaptatósan meredek ösvény; nem fukarkodom az erőmmel és a lelkesedéssel.

Mióta először találkoztam Velük, kicsit a bűvöletükben éltem. Az energiájuk, a tudásuk, az összetartásuk, az ötleteik megbabonáztak. Tudtam, már akkor, a szinte első pillanatban tudtam, hogy célom lesz valahol, legbelül az életben, hogy Velük tevékenykedjek; hogy megtanuljam a szabályaikat és "fejlövéseiket", hogy együtt sírhassak, együtt nevethessek Velük.

Csapattagnak lenni megtisztelő. Csapattagnak lenni néha nehéz, csüggesztő, elgondolkodtató. Csapattagnak lenni olyan, mint egy nagy tiszteletnek örvendő klán tagjának. Kicsit máshogy lépsz, máshogy beszélsz, máshogy gondolkozol tőle. Felelősebben, felnőttebben. Csapattagnak lenni gyakran jár gyomorgörccsel. Mégis, valamiért megéri.

Vallom, hogy nincs túlságosan nagy feladat számomra. Ha megvan a kellő időm és erőforrásom, hogy felkészülhessek egy-egy megmérettetésre, akkor bizton tudom, hogy nem maradok alul. Ezt csak tovább-szavatolja az, ha a lelkesedés, a vágy is adott bennem a feladat teljesítésére, a szükséges készségek elsajátítására, a tárgyi tudás megszerzésére.

Minden együtt van most. Álmok, vágy, lelkesedés; tanulni- és tudni akarás; idő, energia; a megtiszteltetés érzése. Előttem egy optimális feladat: nem könnyű, némileg talán meg is haladja jelen képességeimet, de nem olyan mértékben, hogy nagy körültekintéssel, és az újonan látottak befogadására való nyitottsággal ne tudnám tökéletesen teljesíteni. "Kihívás" - mondhatná egy okos amerikai.

"Kaland" - mondom én. Nem afféle felelőtlen, csak önmagárét való hősködés. Megmérettetés - pont az én méretemre szabva.

Jövő hétvégén majd beszámolok.

2010. május 26., szerda

Henger-hatás



Éreztétek már úgy magatokat, mint akin átment egy nagyobbfajta úthenger CSUPÁN AZÉRT, mert együtt töltöttetek egy szűk napot egy olyan volumenű emberrel, ami egyszerűen bizonyos szinten már túl sok, túl nagy, túl gyors, túl TÚL?
Ki vagyok. Megyek, összekanalazom magamat.

2010. május 25., kedd

Két nő



Legyen adott két nő.
Egy városban nőttek fel, és élték le életük eddigi nagyobbik felét.
Egy férfiba voltak szerelmesek egy időben.
Még találkoztak is egyszer, bár ez nem volt túlságosan meghatározó vagy gyümölcsöző - igaz, hogy egymás szemét sem kaparták ki, ami abban a helyzetben meglepő fordulatnak számított.
Mindketten műveltek, olvasottak, társadalmilag és pszichológiailag érzékenyek; blogot írnak; szeretik a természetet és a gyerekeket; gyűlölik, ha átverik vagy megalázzák őket.

Mindemellett persze rengeteg tulajdonságban különböznek. Az egyikük tökéletesen meg van győződve minden helyzetben a maga igazáról, míg a másik inkább magában keresi a hibát hosszasan, mielőtt elismerné, hogy ő épp vétlen; az egyik képes megbocsájtani az árulást, míg a másik belül nem felejt; az egyiket valamilyen módon érdekli, sodorja, vonzza a másik sorsa, míg a másik jó eséllyel a feledés jótékony homályába taszította már rég a másikat; az egyikben kérdések szakadtak bent, a másik jó érzésből hallgatta, és hallgatja el ma is az információt, ami a másik életét megmérgezné. Az egyik néha úgy érzi, mondania kellene valamit, míg a másik már rácsukta a szekrényajtót erre a múmiára. Az egyik tud a másikról, és bár sokszor szidja, fricskázza, tulajdonképpen valahol felnéz rá; míg a másik valószínűleg csak lefelé gondol őrá. The winner takes it all.

Élnek boldogan mindketten, mint a mesében, egészségesen távol egymástól. Máshogy gondolkodnak, másokat főznek, máshogy alszanak és máshogy ébrednek reggelente. Másban lelik örömüket, és más okoz fejtörést számukra. Mások foglalkoztatják és mások untatják őket.

Mindemellett 2010. május 24-én, 13:18 perckor a tér-idő kontinuum valamféle furcsa összegörbülése folytán egyazon időben voltak egyazon helyen.

Az egyik deklarálta a másik jelenlétét, ahogy tovasuhant ismét a testtelen és közös pontok nélküli messzeségbe; a másik pedig ebből mit sem vett észre, felhőtlenül tovább fecsegett a párjával. Azzal a bizonyossal.
Ezután pár perccel az egyik bosszúsan konstatálta, hogy a ülése mögött kilyukadt (?!?!) a light cola-s flakon, amiből sugárban spriccel a lé. Vicces jel, gondolta; lehet, hogy az elméjében, a lelkében tobzódó emésztő düh és undor éles hegye ütött lyukat ott és akkor azon a flakonon. Más magyarázatot nagyon nem talált a jelenségre. A problémát orvosolták, a cola ki lett öntve, a flakon pedig szelektíve hulladékgyűjtve.

Egyben azonban a két nő megegyezik.
Egyikük sem hisz a véletlenekben.

2010. május 24., hétfő

Pszichológiai lábnyom




Még mielőtt bárki megijedne: ilyesmi hivatalosan nem létezik. Vagy legalábbis eddig nem létezett. Most alkottam meg, némi töprengés után.

Életünk során megannyi emberrel kerülünk interakcióba: kivel a felszínen, kivel szorosabban; kivel a lelkünk, kivel a testünk, kivel mind kettő; kivel önszántunkból, és kivel valamiféle kényszer hatására; kivel szívesen, és kivel ímmel-ámmal.
Bármilyen rövid, vagy felszínes is legyen az adott interakció, úgy gondolom (és saját tapasztalatom által igazoltnak is látom), minden egyes interakciós partnerben hagyunk egyfajta emléket, "lábnyomot"; csakúgy, ahogy Ő is mibennünk.

Természetesen ennek a nyomnak vannak fokozatai, mélységei. Vannak személyek, akiknek az egyes megnyilvánulásaira még évekkel később is felriad az ember éjjel. Mások csak akkor ötlenek fel bennünk, amikor már kb. 10 perce bámuljuk meddőn a szemben ülő hölgyet a villamoson, és még mindig nem tudjuk eldönteni róla, hogy honnan ismerhetjük (mert az egyszer bizonyos, hogy ismerős valahonnan).

A pszichológiai lábnyomot elméletem szerint nem csak az egykori interakció gyakorisága, időtartama és mélysége, hanem az azóta eltelt idő is halványítja, sekélyesíti; vagy éppen felnagyítja, misztifikálja.
A rég szerzett sebek idővel - az elévülés jogán - begyógyulnak. A régi örömök színe viszont épp ellenkezőleg, inkább élénkebbé, ragyogóbbá válik az elménkbe vésett fotón: a "régi szép idők" mindig a jelen fölött állnak, hibátlanok és ideálisak.

Így az egyes "pozitív" polarítású pszichológiai lábnyomok is képesek elhatalmasodni rajtunk. Az első nagy szerelmed még az általános suliból - akit már vagy 8 éve nem láttál - úgy érzed, még mindig megdobogtatná a szíved, ha szembejönne az utcán; ugyanakkor, amikor már x-edszerre találkozol vele, rá kell döbbenned: ő is csak ember, hibákkal, erényekkel: de mindenesetre neki is bőr van a nyakán.

Egy kritikus, kaotikus, bezárkózott, elveszett, összetört pillanatban, időszakban feléd nyújtott segítő, puha kéz; megértő tekintet; szelíd mosoly; meleg falat; elrejtő ölelés persze sokáig képes égni belül - főképp ha a fentiek a jelenben hiánycikket képeznek.

Egy azonban biztos. Az idő - és az új tapasztalatok - előbb vagy utóbb győzedelmeskednek.
Türelem.

2010. május 23., vasárnap

A dal ereje




Sok van, mi csodálatos; de ennél az érzésnél nincs csodálatosabb.
Összeszedni, egybegyúrni, "elárulni", megmutatni magadat egy dalban - és érezni, hogy a van, akinek EZ kell.
Hogy van, akinek TE kellesz, olyannak, amilyen vagy: esetlennek, izgágának, nagyszájúnak, érzékenynek, törékenynek, EMBERNEK: hibákkal és csodákkal.

"I've heared there was a secret chord,
That David played, and he pleased the Lord,
But You don't really care for music,
Do You?
Well it goes like this: the fourth, the fifth;
The minor falls and the Major lifts;
The baffled king composing: "Hallelujah!"
Hallelujah! Hallelujah! Hallelujah! Hallelu-u-ujah!"

2010. május 22., szombat

Családom, és egyéb állatfajták



Ismerjük őket mindnyájan. Életünk első 14-18-20-25 évét (kinek hogy) velük "húzzuk le".
Kezdetben etetnek és mosdatnak; idővel terelgetnek és nevelnek; később morált és célokat adnak; aztán jó esetben szárnyakat is (már ha nekik jutott belőle); megint később a kedvencünket főzik, amikor hazamegyünk végre; és előre gyúrnak a boldog szép napokra a majdani kényeztethető unokákkal.

Amikor végre külön költözöl tőlük, úgy futsz, mint aki soha nem néz majd vissza; elhatározod, hogy mindent máshogy, mindent jobban, mindent ésszerűbben és lazábban teszel majd; az első lakodat azonnal otthonodnak érzed, csupán azért, mert úgy hagysz kuplerájt benne, ahogy Neked jól esik; és csakazértis pirosra festeted a hajad.

Azután idővel (és némi kevésbé kellemes és lelkesítő tapasztalattal) felismered annak a hátrányát, hogy már csak akkor van rend és tisztaság, ha Te ráveszed MAGADAT, hogy kitakaríts, vagy elpakolj. Észreveszed, hogy ha esik, ha fúj, naponta (időnként többször is) beszéltek; hogy a recepteket ha kívülről tudod is, Velük pontosítod, hogy ugyanolyan íze legyen, mint anno, "otthon" (amit már rég nem akarsz így hívni, mégis mindig ez csúszik ki a szádon, ha az ő lakhelyükről beszélsz); és hogy ha elutaznak, már a második napon feltűnik az űr a helyükön: hogy nincs kire ráemelni a telefont, amíg zötyögtet a HÉV, és hogy nincs kin felidegesítsd magad, ha esetleg olyat mond, amit önmagadtól is nehezen emésztettél meg.

És gondolkodsz, hogy hogyan mutathatnád ki Feléjük mindezt. Bújni már túl nagy vagy, nem is szeretsz; a virág elhervad, a csoki hamar elfogy és hízlal is; az érkezésük tiszteletére főzött menü néha odaég. A szemed csillogásán persze észreveszik, hogy mennyire vártad Őket - ahogy azon is, hogy virrasztasz, amíg nem hallod meg a kulcsuk zörgését a zárban.
Aztán jól a füledre húzod a paplant, hogy amikor belépnek, úgy tűnjön, alszol; hogy a találkozás nem is olyan fontos; és persze, ha "felébresztenek" (ismernek, no) durcásan morogsz, hogy "Ebben a házban már aludni sem hagyják az embert...!"
Ilyenek vagytok: Ők sem, Te sem vagy tökéletes. De bármilyen nehéz is bevallani: Ti már csak így szeretitek egymást.

2010. május 21., péntek

Hit, remény és igazolás




Hiszek az emberek emberségében.
Hiszek egy figyelmes szóban, egy odafordított tekintetben, egy együttérző kézben a vállon.
Hiszek a barátságban, a másik ember megismerésében, az együttérzésben, az együttgondolkodásban, az együttes kompromisszumokban.
Hiszek a belefektetett munka hasznában és erejében; hiszek az adott szó értékében, hiszek a szavak rejtett mondandójában, amit csak az ért, aki ismer.
Hiszek a szeretetben, a megbocsájtásban, a kéz egymásért tűzbe-tartásában.
Hiszek a szeretteimben.

Köszönöm, hogy átsegítettetek a dilemmáimon. Most újra süt fölöttem a nap.

Why does my heart feel so bad?



http://www.youtube.com/watch?v=dBCkoDJkIOc

Vannak pillanatok, helyzetek, vannak feladatok és kötelességek, amikben nem lehet jól, nem lehet helyesen dönteni.
Akkor döntenél helyesen, ha ketté szakadnál. A lelked - úgy érzed belül - éppen valami ilyesmire készül. Egyszerre két helyen szeretnél lenni, két testben egy lélekkel két ügyért tenni, két óriási zsákot vinni az egy hátadon.
Dönteni nehéz, de dönteni KELL. Jól? Rosszul? Ez mindig nézőpont kérdése. Ha jobbra mégy, balról hiányzol majd, ha balra fordulsz, jobbra lesz üres a helyed.
De menni - bizonyosan - KELL. Állni, és nézni, ahogy elhalad melletted a tér és az idő: ez dupla veszteség.
Dönteni-dönteni-dönteni. Nem is ez a nehéz része. Dönteni, és utána nyugodtan aludni - no ez már embert próbálóbb feladat.
És nem azért, mintha helytelenül választottál volna. Épp emiatt: mert NEM VOLT JÓ DÖNTÉS.
Mit tehet az ember fia-lánya, ha kétfelé húzza az esze és a szíve.
Nos én ezekben a helyzetekben - jelzem, iszonyat kínok között - a legtöbbször a SZÍVemre hallgattam. Korábban nem csalódtam.

Mostanában hol az ész, hol a szív napok óta felver hajnalban. Forgok, morgok, nem találom a helyemet.
Végre határoztam. A SZÍV javára.
Ezek után már csak egy teendőm maradt. Emelt fővel vállalni a döntésem következményeit. És megfeszített erővel dolgozni azon, hogy a nem "választott", a háttérbe került kötelesség se szenvedjen végeredményben csorbát.

2010. május 20., csütörtök

NYELV iskola



Szereplők: Enikő, Viki, Gitta
Enikő és Viki mit sem sejtve beszélget a nyelviskola kisszobájában.
Gitta bevizharzik.
Gitta: "-Elvihetem az izét?" (Közben ujjal Enikő mögé mutogat.)
Enikő: "-A mit?"
Gitta: "-Aaaaaa, azt az izét!" (Hevesen gesztikulál Enikő mögé.)
Enikő: "-A székemet? Ja, persze!"
Gitta: "-Neeem, nem a székedet! Jajjmár, nem jut eszembe!"
(Viki közben töpreng, hogy vajon mit akarhat elvinni.)
Gitta: "Igeeeen! A laminálót!"
Enikő: "Hááát, nem tudom, kell-e majd a napokban a csirkéknek..."
Gitta: "Dehát nem is akarom elvinni!"
(Viki szolidan felröhög.)

2010. május 17., hétfő

A vízitúra-vezető...



A vízitúra-vezető...

  • nem fázik, csak érzékeli a hideget.
  • nincs szüksége papucsra a zuhanyzáshoz.
  • viharban is tud tüzet gyújtani.
  • akkor sem sérül meg, ha rádől egy marhanagy szikla a lábára.
  • bármilyen gyorsan felkel, és bármilyen gyorsan csinál bármit.
  • nem érdekli az eső és a szél.
  • nem téved el, maximum útvonalat módosít (mondjuk Siófok felé...)
  • jókedvvel megy vízbe 10 fokos levegő-hőmérséklet alatt is.
  • nem retten meg a másfél méteres hullámoktól.
  • 4 fokban is zokni nélkül alszik.
  • úgy viseli a Túravezető-s pólót, hogy méltó legyen rá.
  • bármennyi szalagos fánkot meg bír enni.
  • 5 és fél óra alatt evezi le az egy hetes túra távját.
  • (és végül) baromira örül, hogy végre hazaért, fedél van a feje fölött, és a környezet hőmérséklete tartósan 10 fok fölött van, nincs viharos erejű szél, és az eső is csak kint, az ablakokon túl esik.


Amúgy meg roppant szexik vagyunk VIZES neoprénben, UGYE? :)

2010. május 13., csütörtök

Társadalmi igazság(talanság)



Szerda délután, 6 óra után valamivel. Budapest, VI. kerület, Belváros. Parkolás, zebrázás, Rákóczi pékség.
Jó hely, törzshely, finom a saláta, friss a pékáru, családias szokott lenni. Nincs is baj a pultnál, a hölgy kedvesen kiszolgál, én még nem tudom eldönteni mit iszom, gondolkozom bambám. A mellettem álló asszony-állat hozzám szól angolul, hogy "What can I help you?". Csodálkozom, nem értem, turistának néz-e, ezért nem is válaszolok, kérek egy light kólát, és a dolog úgy érzem, el is van rendezve.
Eszünk. Pontosabban a fiúk. Én csak bele-bele kotnyeleskedek.
Az asszony-állat egy hímneművel iszik. Mellettük egy 8 éves forma kislány cselleng. Nem találja a helyét, kezében kis bőrönd-félét, a másikban egy rajzot szorít. Jobbra-balra sétál, lődörög, kinéz az ajtón, ugrál, megvan magában.
Az asszony-állat néha ráhőrög, ha épp nincs jobb dolga. Arra leszek figyelmes, hogy azt mondja a kislánynak: "Te Ági, levágom a hajad, és eladom ecsetnek!". Az asszony-állat már jól hallhatóan nem az első pohárral issza. A kislánynak - ahogy Balázs megjegyzi - gyönyörű haja van.
Tovább eszünk, de nő a gyomrunkban az ideg. Aztán az asszony-állat a hímnek beszélve, de a kislánynak címezve kifejti, hogy mi lesz majd 20 év múlva. Amikor ő, Ági, a kislány 20 éves lesz, "azok az urak ott" (Zoli és Balázs) meg majd 40 évesek. Akkor majd Ági áll a pultnál, és kérdezi hogy "What can I help you?". Az uraknak már kihullanak addigra a fogaik, kopaszodnak is majd. Az asszony-állat szemében kaján öröm villan, ahogy elképzeli, mit tesznek majd az urak ezután Ágival. A kislány oda sem hallgat, úgy érzem, már megtanulta, hogy nem kell figyelni az anyjára, ha részeg.

Baj van. Ezt mindnyájan tudjuk már percek óta. Áginak nem itt van a helye, neki egy takaros kislány-szobában kellene babáznia (szeretne is, úgy hiszem). Lassanként azzal is szembesülünk, hogy nekünk sem itt van a helyünk, pontosabban az asszony-állatnak nincs helye: sem itt, sem máshol; hogy kézen kellene fogni Ágit, és hazavezetni egy tiszta és szép életbe, ahol ártatlan kislány lehet, és ahol nem viccelnek azzal, hogy levágják a gyönyörű haját.
Zoli mozdul, a pulthoz megy, és megkérdi a pultos hölgyet, hogy nem lehetne-e tenni valamit azellen, hogy az ittas vendég inzultáljon bennünket, akik nemhogy hozzá nem szóltunk, de rá sem néztünk. A másik pultos hölgytől kérek egy elviteles dobozt, elkezdem elcsomagolni Zoli kajáját.
A pultos hárítja a kérést, azt mondja, Zolinak ezt nem vele kellene megbeszélnie. "Nem, a szart nem!" gondoljuk mindhárman. Zoli kissé tanácstalanul áll, amikor az asszony-állat beleköt. Összefüggéstelenül beszél, de az szűrhető le a szavaiból, hogy itt ő a törzsvendég, Zoli meg törődjön a maga dolgával, ha egyáltalán van neki olyan. Zoli visszaszól, de túl értelmes dolgokat mond ahhoz, hogy az asszony-állat megértse. A kislány, mintha ott sem lenne. Nyilván megszokta az inzultust.
Csomagolunk, a beszélgetés meddő és parttalan, indulunk. Az asszony-állat még mindig mondja. Zoli visszalép az utcáról az üzletbe, és azt kívánja, hogy szebb élete legyen a kicsi lánynak, mint az asszonynak.
Sértés, de az asszony-állat bizonnyára nem érti.
Már az utcán vagyunk. Nem kapunk levegőt, remeg minden idegszálunk. A kaját megmentettem, a kifliket Balázs hozza, nem nagyon jutunk szóhoz.
Rendőrséget nem hívhatsz, az sem lesz jobb a kislánynak. Ennek a kislánynak már sehogy nem lesz jobb. Egy életre megnyomorították, elvették a gyerekkorát, és még ki tudja, mit. Nem tehetünk érte. Ha kézenfognám, és hazahoznám, még engem jelentenének fel. Gyermekrablásért. Kész vicc.
Megyünk az autó felé, már messziről látjuk a közterület-felügyelőt. Bírság. 8-ig van parkolási rendszer. Már tudjuk mi is, bár azt gonoltuk, csak 6-ig van. Kerékbilincs is. Brilliáns. Még jó, hogy helyben leszedik.
Fél órát álltunk 6 után fizetős helyen. Ketten találtak és büntettek meg ez alatt.
Az asszony-állat minden este ott iszik, a kislány minden este ott cselleng mellette ahelyett, hogy kint a téren játszana. Büntethetetlenül, elérhetetlenül.
Nem kérdem, hol az igazság, blőd kérdés lenne.
Nem is nekem kell az igazság, nem az inzlutus bánt egy ostoba embertől.
Csak a kis Ágit sajnálom és féltem. Adja az ég, hogy a sorsa valamiképp jóra forduljon!

2010. május 11., kedd

Szabó Magda



Mindig elcsodálkozom, hogy valaki, hogy ez a nő még olyan messziről is, időben az enyémtől oly távoli, és környezetben oly annyira eltérő helyzetből, mostmár - sajnos - a sírból is képes szólni hozzám. És minden egyes lehető alkalmat meg is ragad, hogy megtegye.
Szeretem, amit az "Őz" fülszövegében írt. Hogy maga is borzad a műtől: nem az alkotástól magától, sokkal inkább a valóságtól, melyet megírt, így konzerválva.
Szabó Magda...írhatnám, hogy nagy volt, hogy csodálatos, hogy utánozhatatlan. De nem mondanám - nem tudnám kimondani - ezekkel sem azt, ami az igazság. Nem tudnám leírni vele, hogy milyen lehetett; hogy milyen ember kellhet ahhoz, hogy ilyen könyveket írjon.
AZ érzések, a gondolatok ugyanúgy, ahogy bizonnyára Benne is, bennünk is ott lakoznak, dolgoznak, motoznak, kélnek és nyugszanak, keverednek és válnak szét. Ő nem csak érezni, nem csak olvasni tudott bennük - képes volt a kifejezésükre is.
Jártam Debrecenben a Nagyerdőn. Ahol Cili az érettségi bankettet töltötte a Für Elise szerint - és úgy hiszem, én sem éreztem sokkal jobban magam. Baljóslata volt számomra a helynek, ahol egy hős - kis, törékeny, lányzó-hős - szenvedett, még akkor is, ha ki tudja, valóságos volt-e igazán; és a balsejtelmeket az élet igazolta. Nem ma volt már: majd két éve...
Míg életében láttam, találkoztam Vele, ott voltam a közvetlen közelében. Nem találtam papírt, hogy autogrammot kérjek, de már akkor is megvolt az a sanda gyanúm, hogy számomra nem egy odafirkantott kézjegy ér Belőle sokat.
Az a mód, ahogy az életemet át-meg-átszövi egy-egy regénye; ahogy alkalmasint Hozzá menekülök, ha zeng a fejem felett az ég, vagy Vele siratom egy-egy elszámolt döntésemet többet jelent, és többet ad annál, mintha bírnék valamivel, amit a saját kezével hozott létre.
Sokkal többel bírok ennél, úgy érzem. Bírok a szellemének egy kicsi szegletével; néhány zseniális gondolatával; az általa szőtt mese csodájával; az egyáltalán számba nem rágott tanulságokkal, melyeket érdem szerint vonhat le magának az olvasó.
Nem gondolom, hogy kár, hogy elment közülünk.
Úgy érzem, Ő eleget tett a világért.
Értem magamért is rengeteget.

"Lopott könyvek"


Nem tudom, ismeritek-e ezt a című Tankcsapda-számot, igazából elég érfelvágós, öncélúan-pusztítós; mindemellett kellőképpen lázadó és elvetemült ahhoz, hogy ifjú korom egyik jellegzetes kapcsolatának egyik kedvenc műve legyen. Majdhogynem loptam is az illetőnek könyvet - ha nem is boltból, de könyvtárból -, aztán a romantikán felülkerekedett a megkerülhetetlen, véremben lévő morál.
Voltak időszakok, amikor a könyvek szerepe lecsökkent, elhalványult az életemben. Túl sok dologgal foglalkoztam, vagy egyszerűen csak megfeledkeztem a mese, a lebilincselő történetek erejéről. Mindannyiszor, ahányszor csak visszatért valamilyen úton-módon az olvasás a mindennapjaimba - mert eddig még mindig visszatért - akkor, és csak akkor éreztem meg utólagosan és pótlólagosan is a hiányát, akkor eszméltem fel, hogy mennyi helyzeten átsegíthetett, mennyi üres órán átlendíthetett volna egy igazi jó könyv.
Újabban újra olvasok. Még nem mértékletesen, ahogy az életem rutinszerű feladatait már képes vagyok elvégezni - természetemmel meredek ellentétben állva -, még szenvedéllyel, alku nélkül, szinte fájdalmas boldogsággal.
A könyv útitársam, beszélgető partnerem, szabadideim szinte teljhatalmú ura lett, újfent. És igen, előfordul, hogy csupán azért nem kezdek el olvasni, mert tudom: pár perc múlva fájna a búcsú, amit a következő teendőm követel.
Úgy gondolom, vannak dolgok az életben, amiket sosem szabad mértékkel tenni. Szeretni például. Hiszem, hogy azt csak határtalanul lehet.
Úgy tűnik, számomra az olvasás is ilyen. Nem ismer határokat.
És vele, általa szabadon szárnyalok én is.

2010. május 6., csütörtök

Elmentünk



Ide mentünk, vasárnap jövünk, meg se próbáljatok elérni.
Szeretnék végre lemenni a térképről egy kicsit, és Zoli sincs ezzel másképp!
Majd jelentkezünk ;)!

2010. május 5., szerda

Hír


Na nem olyan nagy, ne örüljetek, és ne aggódjatok feleim.
Csupán annyi, hogy meghatározhatatlanul sok idő után, nem tudom, milyen indíttatásból, de sikerült ma elfogyasztanom újból azt a 3 koktélt, amitől anno, pár éve még nem volt semmi bajom, ellenben a jelen pillanattal...
De ne aggódjatok. Már megettem Zoli pizzájának a felét, és a jobbanlét hímes mezejére léptem.
Gépelni legalábbis tudok (valamennyire).
Most egy ideig absztinenciát fogadok.
Szinte komolyan.
Csak éjem túl a holnap reggelt!
Jó éjt Nektek!

2010. május 2., vasárnap

Nem írok mostanában?



Nem írok mostanában.
Írhatnám, hogy írok, csak máshová.
Írok a Gyalogbéka honlapra. Írok a Gyalogbéka blogra. Írok költségvetést, meg túratervet. Írok marketing-szöveget magunknak és másoknak, kedvességből.
Aztán írok én fejben is. Listákat, elintézni-valókból. Kajafélékből, Tesco-ba menet, amit általában a helyszínen elfelejtek, és csak hosszú töprengés után jut az eszembe megint. Elolvasni- és utánanézni; befizetni- és utánajárni-valókból.
Írok sms-t is, barátoknak, hogy mikor-hol; anyukáknak, hogy "Gyógyuljatok meg!"; Zolinak, hogy várom haza; Annamarinak, hogy meg tudom oldani egyedül...
És írok az égre is, titkos ceruzával, átlátszóval a mélykék égre: terveket, álmokat. Mosolyokról, kenukról, egységről, kertről, hűvös vízről, meleg nagy és pici kézről a kezemben, víz-illatról és négykerék-hajtásról.
Látjátok, írok én.
Csak meg kell látnotok a sorok között...:)