Hogyan váljunk rossz pedagógussá?

Nem gondolkoztam sokat a kérdésen - az ellenkezőjén annál inkább: nevezetesen, hogy hogyan lehetek jó pedagógus. Nevelő. Hiteles. Szerethető.
Azután ma mégis a fenti kérdés válaszára sikerült rádöbbennem - saját hibámat elkerülve, megmaradva a számomra elfogadható útnál.
Sokat küzdök ugyanis - ahogy ma is tettem - azzal, hogy egyenlő mércével mérem önmagamat és a gyerkőcöket is. Azaz ugyanazok az elvárások - és cserébe a jogok is nagyságrendileg azonosak. Ha vannak is előjogaim, azok nem tekintély-alapúak, hanem kiérdemelt, ésszerű, a tanítványaim által is ismert alapokon nyugszanak. (Például azért én tartom az órát, mert én tudok jobban angolul.)
Így aztán van egy olyan emberi szint, amin túl egyszerűen nem engedem őket elharapódzni.
Nem azért, mert a lelkemre veszem, amit csinálnak; nem azért, mert gonosznak gondolom őket; nem amiatt, mert sérti az önbecsülésem, hogy egy 9 éves gyerek nem lesi áhitattal minden szavamat. Sokkal inkább két másik okból kifolyólag.
Elsőként: én is igyekszem tekintettel lenni rájuk. A hangulatukra, az igényeikre, a kéréseikre - pedig ezeket, pláne egyszerre többekét, néha egyáltalán nem egyszerű figyelembe venni. És nem is a szűken vett feladatom. Mégis így teszek; mert így tartom helyesnek; mert ilyen ember vagyok, és ilyen példát szeretnék mutatni Nekik.
Másrészt - és itt van a fenti kérdés kulcsa - mivel úgy gondolom, ha hagyom, hogy módszeresen, és következmények nélkül tiporják sárba a határaimat, és tegyenek velem olyasmit, amit felnőttől sem tűrök el szó nélkül; akkor legközelebb saját magamat is feljogosítva érzem majd, hogy hasonló módon viselkedjek az ő irányukba. Azaz én sem fogok törődni a lelkükkel, a szükségleteikkel, a lényükkel, az épülésükkel; azzal, hogy jól érezzék magukat abban, amit együtt csinálunk. Motorikusan, és saját igényeimhez igazodva fogom végezni a munkámat - és Nevelőből rövidesen oktatóvá satnyulok.
Ezt pedig nem szeretném.
Ígyhát marad a nehezebb út; azaz az azonos elvárások, és azonos jogok szövevényes világa, amit a legtöbb gyereknek nem sok helyen, nem sok felnőttel van alkalma gyakorolni.
Velem van.
És nem azért, mert türelmes vagyok.
Hanem azért, mert nem hagyom, hogy a másiknak tett engedmény által lépésről lépésre én is a partner színvonalára süllyedjek.

És ezt nem csak pedagógusként, és nem csak gyerkőcökkel tartom.

Én ................ vagyok.

Van egy ilyen pszichológiai teszt.
Kapsz egy lapot, amin a fenti konstrukció szerepel 10-20-30-nem tudom, mennyi példányban. A feladat egyszerű: spontán, intuitív módon ki kell tölteni azzal, és olyan sorrendben, ami és ahogy eszedbe jut.
Én ezzel ellentétben azokat a tapasztalatokat fogom leírni, amelyekkel a közelmúltban szembesített a környezetem - direkt vagy indirekt módokon; és számomra is meglepetéssel szolgáltak.

Én kedves vagyok.
Én "bölcs öreg" vagyok.
Én a munkámban elegendően laza, rugalmas és pozitív vagyok.
Én az egészséges életmódommal értékes forrás vagyok.
Én egészen ügyes fotós vagyok.
Én a Sors kegyeltje vagyok.
Én néha túlságosan tudatos és felelősségteljes vagyok.
Én fejlődőképes vagyok.

Jó tudni ezeket - köszönöm Nektek!
(Jöhet ám kommentben, amit kihagytam!)

"Please don't let me be misunderstood!"

Úgy gondolom, a megértettség érzése mindannyiunkban szinte olyan erős vágy, mint a szeretetre vagy elfogadásra való igény. Talán mindannyian arra törekszünk, hogy egy olyan közegben élhessük le az életünk nagy részét, ahol a szavaink értelmet nyernek egy-egy másik ember szemében; ahol a tetteinket nem szükséges lépten-nyomon indokolni. Az ilyen fajta lét biztonságot és szabadságot ad egyszerre: bármit megtehetsz, hiszen a háló alattad feszül; ha elvéted a lépést, azért sem fizetsz az életeddel; a szándékaidat ismerik és méltányolják, bármi is legyen a végkifejlet.

Kevés olyan ember adódik az ember életében, aki különösebb magyarázat és tanulási folyamat nélkül képes arra a tökéletes, zsigeri értésre, ami a fent leírt felszabadító hatással bír. A legtöbbeknek általában együtt töltött minőségi időre, közösen megélt tapasztalatokra, helyzetek széles spektrumára és rengeteg intelligens és/vagy spontán kommunikációra van szüksége ahhoz, hogy elérjék az értésnek ezt a fokát. Úgy gondolom, az így megszerzett összhang is lehet egyenértékű, ha a belefektetett energia ismerete miatt nem maradandóbb, mint a "veleszületett" harmónia; idővel, és egymásra fogékony alanyokkal így is kialakulhat egy tökéletesen akadálymentes "gondolatátvitel".

Az értésnek ez a foka ugyanakkor nem mindig pozitív tapasztalat. Vannak érzéseink, gondolataink, hozzáállásaink, vágyink és félelmeink, amelyeket gyakran szívesen titkolnánk el mások elől. Az értő társ - legyen az testvér, barát, szerelmes - ösztönösen olvassa ki ezeket is a tetteinkből; és bár a legtöbb esetben ez nem változtat a feltétel nélküli elfogadásán, mégis kényelmetlen perceket szerezhet a szembesülés önmagunkkal, egy másik ember tükrében.

Az ilyen fajta mély, meghitt, szinte intim értés katarktikus tapasztalat. Még szorosabbra húzza az amúgy sem laza kapcsolati szálakat; teljes közös-séget teremt, megnyitja a kommunikációt, örömet csempész az amúgy nehéz helyzetekbe is. A hiánya - a korábban tapasztalt meglétének elmúlása, megváltozása - ugyanakkor rendkívül fájdalmas élmény, kétségeket szül mind önmagunk, mind a partner irányában.

Mindemellett az értést nem lehet erőltetni. Segíteni, támogatni, vágyni és gondozni lehetséges; sürgetni, követelni hiábavaló. Befolyásolni lehet, de meghatározni lehetetlen. Nem csak olyan akaratlagos tényezőkön múlik, mint a figyelem, a kommunikáció, az empátia, a közös tapasztalások, vagy a másik irányában tanúsított odafordulás. Van benne valami plussz is, egy titkos fűszer, egy mágikus adalék. Egyfajta készség, képesség a másikkal való összhangra, együtt-gondolkodásra, érzésre. Ami természetesen csupán egy kibontakoztatásra váró csíra, önmagában nem elegendő - ugyanakkor enélkül nincs, ami szárba szökkenjen, bármennyit is tápláljuk, öntözzük, gondozzuk.

Úgy gondolom, több emberrel vagyunk képesek összehangolódni, mint ahánnyal nem; és többel, mint ahánnyal valóban meg is tesszük.

És úgy gondolom, jól is van ez így.

Mindemellett értékes tapasztalat végiggondolni, hogy kivel milyen fokán állunk ennek a fajta értésnek; kivel lehetséges a továbblépés, kivel volna örömteli; és kivel lehetetlen. Egyrészt meggyőz róla, hogy milyen szerencsések is vagyunk - másrészt képes kijelölni észrevétlenül is a boldog emberi kapcsolatok útját, irányát.

Menni az Életért

Vannak persze krízishelyzetek. Amikor a fenti cím nem átvitt egy cseppet sem. Háborúban, expedíción, magas hegyekben, szélsőséges körülmények között előfordulhat: mész vagy meghalsz. Ennyi a döntés, ennyi a lehetőség. Lépni kell. Egyik láb ütemesen, fáradtan a másik után, amíg el nem éred a végét, a helyet, ahonnan már nem eshet bántódásod.

És vannak átvitt, mély, lelki katarzisok is. Amikor - nekem legalábbis - menni kell az Életért. Kiszabadítani a szárnyaimat a kötésből; nekivágni hegynek-völgynek; még az se baj, ha térkép nincs, hiszen ez az ország irreálisan kicsi; nem nézni hátra, maximum az objektíven keresztül; előre feszülni, neki szélnek, hegynek; és menni, menni fáradhatatlanul, míg az agyam már csupán arra képes, hogy a lépés helyét és ütemét figyelje.

Ilyenkor nem csupán a Test megy - megy vele a Lélek is. A Szellem kikapcsol - rá nincs sok szükség, maximum, amikor a fejek a térkép fölött összekoccannak. A Lélek lép, egyik képzeletbeli lábát a másik elé helyezi; biztos pontokat keres; nekifeszül szélnek, hegynek; és előre tart rendületlenül.

A csúcsot persze jó esetben Test is, Lélek is megmássza. Lefelé a hegyről már sokkal egyszerűbb, vidámabbak mindketten. Átfagyva, kimerülve érkeznek Haza, tudva, hogy a legközelebbi harcot is így vívják meg, ketten. És tudva, hogy így biztonyosan megvívják, és a jóleső fáradtság után felfrissülve ébred mindkettejük.

Budai-hegység

Néhány hete úgy döntöttem, kitűzöm célomul, hogy minden héten legalább egy napon kimozduljak a városból, kiránduljak, túrázzak; felfrissüljek és jólesően elfáradjak. Mondhatjuk pihenésnek, vagy tekinthetjük edzésnek is a dolgot. Én mindenesetre sokkal elégedettebb vagyok magammal így, mint hogyha a kondi-teremben izzadnék órákon át.
Ugyanis ezt élvezem...
Ma a Budai-hegységben voltunk Lillával.
Nézzétek csak!

És, ahogy ígértem: Aranyköpések

A hétvégi termés (a végén már jegyzeteltem):

Mély beszélgetés, kifejtem a véleményem valamiről, mire Dávid ellenérvel; némelyekben meggyőz, mire megjegyzi:
- Végülis tök jó, hogy lassan megtanítalak a társadalmi konvenciókra!
(Aki ismeri mindkettőnket, az most tudja, mint kell röhögni...Andris legalábbis tudta.)

Tervezzük a napi túrát:
- De Dávid, miért nem megyünk erre, az úton?
- Az úton? Hááát, az tök logikátlan!

Pécs felé sétálva Dávid lemaradt fotózni. Az ösvény a hegyoldalban vezetett, lefelé erős lejtő, fél méterenként fákkal, aljnövényzettel. Poénból lemutattam:
- Andris, végülis miért nem megyünk erre?
- Nem tudom, de ezt ne kérdezd meg, amikor itt van Dávid, jó?

Fotóblog

A hétvége gyors története: azután a képek:

Csütörtök: Érkezés 22:30-kor Abaliget vasútállomásra; innen séta teljes menetfelszerelésben Orfűre. Érkezés: éjfélkor.
Péntek: Kellemes kirándulás a Zsongor-kőhöz; hazatérés a Szopó-ágon (saját keresztelésű patak-meder, út nélkül).
Szombat: Nyaralóban döglés, barkohba, gyógyulás, paprikás krumpli.
Vasárnap: Tervezett hajnali indulás helyett délelőtti séta Pécsre, ismét teljes felszereléssel.

Mindemellett volt persze rengeteg röhögés, mély beszélgetés, momentum és miegymás.
Összességében: nagyon jó hétvége volt!

Visszatértem.

Megjöttem (már tegnapelőtt este), minden oké.
Kicsit el vagyok havazva, lesz beszámoló, aranyköpések, képek is.
Addig türelem.
(A kép Dávidé. Dávid, ez a kép tényleg nagyon ott van!)

Elmentem.

Tisztelt Nagyérdemű!
Vasárnappal bezárólag lementem a térképről, és elmentem remetének.
Az élet-halál kérdésekben telefonon nyilakozom; a halasztható megbeszélnivalókat halasszuk hétfőre :).
Sziasztok!

Véletlenek pedig nincsenek.

November elsején sziklát másztunk a Róka-hegyen. Verőfény volt, sok embert kivonzott a jó idő. Nagyon jót másztunk, és hazafelé készülődve figyelmesek lettünk egy korábban hazaterő páros ottfelejtett, és elég ramaty állapotban lévő mászócipőjére. Akkora volt, mint a lábam; szóval én hoztam haza. Gondoltam, megkeresem a gazdáját - hittem is, meg nem is, hogy így lesz; vagy ha nem találom, végülis cipő lehet ez nekem is...
Teltek múltak a hetek, nekem meg csak nem akaródzott meghirdetni a cipőt a közösségi portálokon, vagy mászós site-okon. Már-már elkönyveltem, hogy az enyém, noha nem mostam ki, nem használtam...

Ma, valami érthetetlen belső késztetés folytán a blogomon a "Következő blog" ikonra kattintottam. Többször is. Így keveredtem egy túra-szerető ember blogjára, és elkezdtem túrabeszámolókat olvasgatni. Belemélyedtem, lapoztam, olvastam...Mígnem egy bejegyzésnél egy olyan fotóra lettem figyelmes, amin megtaláltam saját magamat...Kicsiben csak, elmosódott foltként, madártávlatból; de én voltam az, mellettem Frodó, Balázs...Rókahegy, November 1.
Megjegyzésként a szerző panaszolja: elhagyta a cipőjét.
Nos, akár 2 hónapja történt, akár nem, én azonnal küldtem neki egy üzenetet...

És belül baromira hálás vagyok magamnak, hogy nem mostam ki az amúgy iszonyatos szagú csukát. Tiszta lebukás lett volna...:)

A Felsőbbrendű Emberek

Újabban már heti rendszerességgel megtapaszalom: bárki bármit is mond, és bármi álljon a nagy Egybesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában (vagy hol is?): igenis VANNAK felsőbbrendű emberek.
Noha első ránézésre nehezen állapítható meg, hogy melyik ember-társunk (pardon: feljebbvalónk) tartozik közéjük, személyazonosságukra általában az első kommunikáció alkalmával fény derül.
A felsőbbrendű ember ugyanis túlságosan magvas és világmegváltó gondolatokat forgat a fejében minden egyes pillanatban ahhoz, hogy regisztrálja a megjelenésedet a környezetében; arra gondolni, hogy esetleg üdvözölhetne is, egyszerűen nonszensz. Az ő energiáit magasztosabb célokra kell megtartani. Természetesen neked azért ajánlatos köszönnöd neki; hiszen számtalan eszközzel torolhatja meg rajtad az esetleges modortalanságot.
A felsőbbrendű ember - fenti indoktól vezérelve - a kérdésekre sem szívesen válaszol. Amennyiben mégis, válaszában egyértelműen jelzi, hogy igazán tudnod kellene, hogy hogy telt a hétvégéje; hogy hová rejtette amire épp szükséged van; hogy adott helyzetben ő milyen eljárást tartana a helyesnek. A felsőbbrendű ember nem szívesen beszélget a pórnéppel - de felsőbbrendűségéből fakadóan természetesen nem alacsonyodik le odáig, hogy ezt őszintén közölje is veled.
A felsőbbrendű ember a környezetében lévő tárgyakat a saját tulajdonának tekinti. Emiatt aztán a nevét (az a becseset) nagy betűkkel, lemoshatatlan tintával rá is írja szinte mindenre, ami az útjába kerül. Egyszerű munkaeszközök, élelmiszeres dobozok és komplett fiókok állítanak ilyen módon örök mementót nagyságának és követhetetlen mértékű gyűjtő szenvedélyének; a tárgyak pedig természetesen megtiszteltetésnek vehetik, hogy egyszerű köztulajdonból a Nagy Ember használati cikkeivé válhatnak.
A felsőbbrendű ember nem ad szívesen. Mindenért, amije van, azért komoly erőfeszítések árán dolgozott meg (azaz lecsavarta az alkoholos filc kupakját, és minden erejét összpontosítva ráírta a nevét a tárgyra); így a tárgyakhoz misztikus kötődés kapcsolja. Leginkább akkor volna boldog, ha a szerzeményeit felstócolva annak a tetején foglalhatna helyet - csak azért nem teszi, mert valószínűleg törné a tiszteletreméltó hátsóját valamelyik szögletesebb tétel; és pláne amiért tériszonya is van. Mondjuk az ő magasságában meg is értem...
Fenti állításon alapulva a felsőbbrendű ember egyszerűen nem tudja értelmezni, amikor kap valamit - ezt általában a másik fél kicsinyes gondolkodásának vagy abszolút beszámíthatatlanságának tulajdonítja; így különösebb örömet sem nyilvánít felé, inkább a szánalmának és értetlenségének ad kifejezést.

A felsőbbrendű ember bizonnyára boldog tárgyai és magasabbrendű gondolatai között - ez azonban nem látszik rajta. Az arcán mindig ugyanaz a konstans világfájdalom ül: Szegény Ő, akinek egy ilyen elmaradott világban, hozzánk hasonlóan földhözragadt emberek között kell élnie!
Haragudhatnék a Felsőbbrendű Emberekre, amiért lépten nyomon lenéznek, akadályoznak vagy átnéznek a kedvességemen - de inkább sajnálom őket.
Hiszen ha magasra tartom az orromat, csak az eget látom, így gyaloglok át a világ, az Élet szépségei között.

A Nő

Természetesen, ha Imre (a Csernus) a vállamra tenné a kezét, és mélyen a szemembe nézve megkérdezné: "Viktória, ön szerint mitől nő a nő?" valószínűleg nem ezt válaszolnám.
Mindemellett úgy gondolom, hogy az alábbi axióma helyes, és igen jellegzetes.
Tapasztalataim szerint:

Nő az, aki képes és hajlandó felkelni két órával indulás előtt, azért, hogy rendbetegye a lakást, elmosogasson, kimosson, egészséges tízórait készítsen, és a lehetőségekhez mért legcsinosabban, pontosan indulhasson el.

A jogdíjtól pedig ne féljetek, eltekintek.

Az én Apukám

Az én Apukám csomósra főzi a tejbegrízt, és rengeteg kakaót szór a tetejére.
Az én Apukám egyetlen gyertyával újból vízhatlanná tud tenni egy 30 éves sátrat.
Az én Apukám szembe is behajt a körforgalomba (a néptelen Szigetközben, hajnali 3-kor).
Az én Apukám olyan zenéket tesz az autós lejátszómra, amiket egy év után is szívesen hallgatnék, ha nem folyott volna olvadt vaj a hangszóróba.
Az én Apukám tud gitározni.
Az én Apukám megtanított kenut kormányozni, bárhogy is ellenkeztem.
Az én Apukám tudja, hogy nem kell utánam a vízbeugrani.
Az én Apukám tud egy titkos jelszót egy titkos esetre, amit csak mi ketten ismerünk.
Az én Apukám bármit azonnal megold, és az legalább a szükséges időtartam+1 percig működik is.
Az én Apukám mindig meghív ebédelni, ha Budapesten jár.
Az én Apukám vezet a legeslegjobban társastáncban.
Az én Apukámról úgy hírlik, hogy elefánt a porcelánboltban, de újabban olyan ügyes amatőr pszichológus, hogy nagyon büszke vagyok Rá.
Az én Apukám nem fél a hétfejű sárkánytól.
Az én Apukám csakazértis optimista, ha addig él is.
És az én Apukám, amikor itt jár, mindig küld nekem egy pár mosolyt, csak, hogy tudjam: jó, amit csinálok.

Tudom. Mosolygok. Köszönöm. Nem csak ezt.

Nyugdíjas bevásárlás

Régi mondásom, önironizálásom, hogy úgy járok ruhaneműt vásárolni, mint a nyugdíjasok: azaz 3 alkalommal; először kinézem, másodjára megvásárolom, harmadik alkalommal visszacserélem.
És természetesen én is kajánul mosolyogtam mindig a nyugdíjas rokonokon, ismerősökön; akik elmesélték, hogy az Aldiban ezt vettek akciósan, a Lidl-ben meg amazt, de a csokit csakis a Tesco-ból szerzik be, húst pedig ugyebár a hentestől...
Válság van. Ez szerencsétlen módon egybeesik az életem, életünk azon időszakával, amikor még a családalapítás, gyerkőc-vállalás, lakáshitel-törlesztés, szülők támogatása előtt kicsit megalapozhatnánk a jövő hosszú teleit, felkészülhetnénk anyagilag, erőforrások tekintetében az eljövendő kihívásokra, feladatokra. És éppen emiatt igyekszünk minél szűkebbre húzni a nadrágszíjat - nem azért, mert jelenleg nincs miből; éppen ellenkezőleg: azért, hogy évek múlva is legyen.
Így aztán arra lettem figyelmes, hogy mostmár én is inkább biciklire ülök, és eltekerek a Tesco-ig, mintsem, hogy három-négy-ötszörös áron vegyek folyékony mosószert; amikor fél áron van a mangó, akkor 7 db-ot veszek belőle a Lidl-ben; de utána elmegyünk az Interspar-ba bevásárolni; itthon sütöm a kenyeret és sokkal ritkább, hogy a városban étkezem, amikor rám érik a dél; Zolinak is reggelit, ebédet csomagolok; tudom, hogy a Demera márkájú nádcukor a legolcsóbb, és azt is, hogy ez csak a Spar üzletláncában kapható; figyelek az akciókra és engedményekre; sokkal kevesebb ételt dobok ki érdeklődés hiányában; és legutóbb a falafelt és a joghurtos padlizsánt is itthon készítettem el, nem ültünk be érte a törökbe, ahogy régen tettük volna.
Válság van, de ezeket a megszorító intézkedéseket valahol élvezem is; legbelül játéknak fogom fel. Játéknak, aminek a célja az életminőségünk változatlan fenntartása; és amelyben az eszközök olyan globálisan is értelmezhető emberi értékek, mint a figyelem, az energia-befektetés, a tájékozottság, a tervszerűség és az összefogás.
Nem mondom, boldogabb lennék, ha kolbászból lenne a kerítés végre - de így sincs okom panaszra.

Wass Albert Sárbantipródó Emléktúra 28

Az ötlet alapvetően jó volt. Hogy menjünk el túrázni a hétvégén. Igaz, ilyenkor se vagyunk hajlandóak a bőrünkbe férni, és éjfél előtt lefeküdni - cserébe viszont felkelünk 5:30-kor...
A fent nevezett rendezvény rajtján 8:15-kor robogtunk át. A meleg időjárás kellemes napot ígért.
Namost: adnék mindenkinek egy apró tippet, aki a jövőben teljesítménytúrázást fontolgat. Télen CSAK AKKOR induljon neki, ha már hetek óta nem volt csapadék, és meleg az idő; vagy ha masszívan fagy.
Nem az utolsó rajtolók között voltunk - azaz csak a mezőny kb. fele taposta ki az utat előttünk - mégis az egész útvonalon úgy éreztük magunkat, mint aki legalábbis iszapbírkózni érkezett. A lejtőkön gyorskorcsolyás mozdulatokkal haladtunk, az emelkedőkön pedig freestyle seggreneülj-neálljálmeg stílusban.
A szintidő 8 óra volt a 28 kilóméterre. Volt egy pont, ahol nem hittük, hogy így lesz; de végül teljesítettük. A mozgáskoordinációnk pillanatnyilag egy térdműtéses veterán-tánccsoport ittas közlekedéséhez közelít; a pizzát már megrendeltük; Zoli épp a kádban mossa le a több kiló (tényleges adat, nem túlzok!) sarat a bakancsainkról.
Kellemesen elfáradtunk, láttunk szép tájakat, kiöntött patakot, sok életvidám, energikus embert.
Legközelebb is megyünk.
Majd ha fagy! ;)

Nyertem! :)

Kis dolgokban nem vagyok Fortuna kegyeltje. Általában nem nyerek tombolán, nem dobok annyiast, és a lottón sem volt még kettesem sem (lehet, hogy azért, mert nem lottózom). Az Életemet kezdetektől úgy tanították meg élnem, hogy lehetőség szerint ne bízzak semmit a véletlenre, szerencsére; hogy a Sorsomnak mindig aktív alakítója, kézbentartója legyek.
A nagy dolgok - talán éppen emiatt - a legtöbb esetben sikerültek. Nem buktam meg az autósiskolában; mitöbb: az egyetemen se, egyszer sem. Megtaláltam azt a munkát szinte keresés nélkül, ami hozzájárul ahhoz, aki ma vagyok és holnap leszek; szembetalálkoztam Zolival 10 év után; úsztam már meg saját hibámból kialakult életveszélyes helyzeteket autóval - egyszóval: van Őrangyalom, és a tapasztalatok alapján meglehetősen éberen és kiterjedt eszköztárral vigyáz rám.

Nincs okom panaszra. Mégis egy-egy önfeledt, igazából haszontalan és nem szükségszerű, nem életbevágó szerencsének néha valahogy sokkal felszabadultabban tudok örülni, mint komoly, súlyos mázliknak.

Még mindig elönt a melegség, az öröm, a felhőtlen belső mosoly, amikor eszembe jut: ma NYERTEM! Csernus Imre Felnőtt húsleves című könyvét, a Nők Lapja Psziché magazinra való előfizetésemmel. Régóta fájt rá a fogam - most pedig itt pihen az asztalon, nem kell kölcsönkérni, hiszen az enyém.
És nagyon szerencsésnek érzem magamat. Persze a könyv miatt is. És azért, amiért ez a nyeremény végiggondoltatta velem, milyen szerencsés is vagyok valójában. :)

Luca, köszönöm a szándékot, de már nem lesz szükségem rá, hogy kölcsönadd :)! 

Mambó Mackó

Vagy a gyengébbek kedvéért: Mangó lassi. (Nálunk mindennel születik "medve-kompatibilis" elnevezése is...)
Aki ismeri, tudja mi ez - aki nem, annak: indiai joghurtos ital.

Hozzávalók:
1 mangó
3 dl natúr joghurt
4 evőkanál kristálycukor (lehetőleg nádcukor)
1 evőkanál méz
reszelt citrom- vagy narancshéj
reszelt friss gyömbér

Elkészítés:
A fentieket beleszórom a turmixgépbe, és pár percig turmixolom őket.

Ár:
Mindent egybevetve kb. 500-600 Ft-ból kijön úgy 4 pohárnyi.

Én ezt iszom második napja, és még nem untam meg!
És - nem mellesleg - baromira egészséges.

Jól főzök!

Megéheztem valami egészséges-darálthusis-fűszeresre. Gondoltam (szerencsére még a kis Tescoban): legyen muszaka. Vasárnap volt, este 9. Zoli hajnalig-dolgozást tervezett; úgy kalkuláltam, nekem is még belefér egy kis sütés-főzés.
Egy szó, mint száz: megsütöttem a muszakát. Úgy 11-re készült el. Akkor én még nem voltam álmos. Jól nézett ki, guszta volt, és Zolit - aki nálam tovább, azaz hajnali fél 3 után is még fenn maradt - megkértem, hogy ha kihült, rakja be a hűtőbe.
Mondta, hogy enni is fog belőle - így ismerve Őt, kikötöttem, hogy legalább a negyedére igényt tartok.

Fél 10 körül keltem. Zoli már munkában. Reggeli gyanánt - gondoltam - eszem egy kis muszakát...
Végülis ennek nem volt akadálya: az egész tűzálló tálnyi adag ételnek a harmada végeredményben meg volt hagyva nekem. Az pedig több, mint a negyed. Örültem, hogy Zoli ebédre is vitt belőle. A harmadot meg 2 részletben is lehet enni: reggeli és ebéd. Így is tettem...
Volna, ha Apu nem hív fel, hogy beugrana interneten ügyintézni. Mindezt ebédidőben.
A maradék egy hatod muszaka így az Ő tányérján kötött ki.

Várjátok a poént - jelzem, az nincs. Csak egy érdekes adat: ez a muszaka éppen 15 órát ért meg nálunk...
Ja és a ráadás: Zoli nem vitt belőle ebédre. Az éjszakai munka közben termelt be kétszer annyit, mint mi apuval együtt...:)

Útvonal-tervező

Bár a fent nevezett szolgáltatás létezik (akarnám - de nem tudom - mondani: működik) a bkv.hu oldalon, némileg újat mondanék. Nevezetesen megosztom Veletek, hogyan is utazom én.
A táv lényegében mindegy. 30 percesnél hosszabb, korábban meg nem tett; azaz nem bejáratott utak esetében igaz a következő működésmód (és ezalól a vidéki, többszáz km-es útvonalak sincsenek kizárva...).
1. lépés: Megtudom, hová kell menni. (cím szerint)
2. lépés: Fejben megtervezem, hogy az általam ismert, és már használt közlekedési eszközök kombinációjával lehet-e; és ha igen, milyen kombinációban célszerű odajutni.
3. lépés: Kiszámolom, hogy az így kapott útvonal megtétele mennyi időt vesz igénybe. Amennyiben elegendően rövidet (ez a ritkább), a folyamat itt véget is ér...
4. lépés: Rácuppanok az utcakereso.hu (rendkívül hasznos, vicc nélkül) oldalra, és megkeresem az érintett helyszínt. Bekapcsolom a bkv be! szolgáltatást - és megnézem, hogy milyen (általam nem ismert) közlekedési eszközök járnak a kérdéses hely felé.
5. lépés: Megpróbálom az újonnan "megismert" járatokat úgy összekombinálni, hogy a lakóhelyemtől a lehető legkevesebb átszállással, leginkább idő-hatékonyan közlekedhessek a célhelyre.
6. lépés: Kiszámolom így is a menetidőt.
7. lépés: Anyázok, hogy így is ugyanannyi, mint 8 átszállással korábban.
8. lépés: Csakazértis kevesebb átszállással, egzotikus járatokkal megyek. Általában nem tévedek- és nem kések el.

De csak azért, mert ilyenkor cirka fél órát rászámolva indulok...

Változom

Érdekes helyzetekben veszem észre magamat, magamon, hogy formálódom, alakít az idő és a tapasztalat.
Munkába menet beugrottam a postára. Időben indultam, felkészültem a sorra - így nem is lepődtem meg rajta, hogy 4-en állnak előttem. Pár perce várakoztam, amikor belépett az idős hölgy egy fiatalabb férfival, és már azt is elég nagy hangon magyarázta neki, mennyire úgy készült, mennyire remélte, hogy nem lesznek sokan.
Persze az ő szájíze szerint sokan voltunk. Szerintem 5 sorbanálló nem sok egy postahivatalban, hónap 10-én.
Beálltak mögém; és ekkor kezdődött a dráma a pénztárnál. Az épp soron következő hölgy ugyanis csak nagy pénzt talált, viszont nem átallott elkezdeni kutatni a táskájában apró után.
Valóban jó ideig keresgélt. De nem irreálisan hosszú ideig. Láthatóan nyomasztotta a mögötte álló sor - láthatóan kapkodott, azért nem találta a pénzt.
Az idős hölgy, mögöttem eközben fennhangon ecsetelte, hogy milyen ostoba az, aki nem készíti elő a pénzét sorban állás közben; saját előrelátását dicsérte; és éles pillantásokat küldött a pult irányába. És persze találgatta, hogy miért csak egy pénztár működik.
Azután persze kinyitott mégegy. Közben a hölgy igyekezett elkapni a helyeslő tekintetemet - de ezt nem sikerült neki. Helyeslést nem, csak rosszallást láthatott volna a szememben - így inkább elkerültem a tekintetét. Ahogy éreztem a testemtől méternyire lévő kisugárzásából, már ezt is rossz néven vette. Érzem a rossz feszültséget, ahogy más lát-hall-szagol; biztos vagyok a dolgomban.
Gondolkoztam, hogy szóljak-e hozzá; hogy rendre utasítsam-e, vagy csak verbálisan is elhatárolódjak; aztán eszembe jutott a Lucánál olvasott: "Tudja mit? Akkor legyen boldog!" - "Legyen maga!" párbeszéd, és inkább hallgattam.
A pultnál kutató hölgy végül végzett, rendbeszedte a táskáját, köszönt az úri közönségnek, és ment.
Én - egyedül - visszaköszöntem. A mögöttem álló nő persze ezt is nyilván rossznéven vette.
Azután sorra kerültem; kiderült, hogy rossz pénztárhoz állok sorba - és ahová kellett volna várnom, ott sor sem volt. Nem morogtam - nem volt miért, nem volt fontos.

Nem tudom, a nyugdíjasok hová sietnek ennyire - és nem is szeretném lebecsülni a tennivalóikat, életfeladatukat. Mindemellett úgy gondolom, sokkal szebb, sokkal boldogabb és teljesebb életet élhetünk, ha visszamosolygunk a mellettünk épp elhaladóra; és ha nem csinálunk felesleges felhajtást olyasvalami miatt, amin úgysem változtathatunk.
És ha változtathatnánk is: mégis, fontos volna?