Széljegyzet egy meg nem írt levél margójára

Mi, emberek olyan sokszor vagyunk hajlandóak csak azért kérdezni, hogy más szájából halljuk a választ! Olyan nagyon sokszor kérdezünk funkcionálisan tökéletesen feleslegesen!
Az ilyen kérdés lényegében nem más, mint a felelősség átruházása a másikra. Nem merem kimondani - még legbelül, még talán félhangosan sem - ezért aztán kimondatom valaki mással - akit ezután még le is hordhatok érte, le is beszélhetek róla; dühös is lehetek rá.
Önmagunkkal hadakozni, saját magunkban csalódni, egymásnak ellentmondó belső álláspontokat ütköztetni nem könnyű, és egyáltalán nem kellemes.
Aztán persze - lépésről lépésre - felnövünk ehhez a feladathoz is.
Addig pedig kérdezünk.

Vagy legalábbis majdnem kérdezünk, majd rájövünk, hogy milyen mechnaizmus van mögötte, és mégse'. :D

Megyeeeeek!

Akár hiszitek, akár nem, 13 éve (mióta "ovis" korunkban Guszti először próbált meg ezekkel a zenékkel levenni a lábamról) ezt a koncertet várom. Türelmesen.
Tegnap megvettem a jegyemet.
Köszi Anyu, köszi Apu! Az első sorban fogok csápolni, azt hiszem :)

Legjobb reklám-szöveg

Ha nem lenne igazi, nem postolnám.
Ha nem is így hangzott el, én csak hozzátettem a háttérinfókat, általuk lett a hónap (ha nem az év!) legjobb Helen Doron reklámszövegévé, amit tegnap a 4 hónapos Nimród nagymamája mondott:

"Tegnap Nimród még nem tudott megfordulni. Aztán a délutáni angolon épp ezzel foglalkoztak. Ma egész délelőtt egyik oldaláról a másikra forgott, segítség nélkül..."

Ha nem is meggyőződésem, hogy Nimródot mi tanítottuk meg megfordulni, azért hazudnék, ha tagadnám, hogy jól esik. :)

A szakértő szem...

Nem vagyok egy divat-bolond.
Általában megnézem, hogy milyen ruhát veszek meg és fel; vannak kedvenc darabjaim és márkáim; de gyakran megfordulok turkálóban, és olykor túrabakancsban indulok neki egy esősnek ígérkező napnak.
Mindemellett szeretem a szépet, és heti rendszerességgel nézelődöm a kedvenc márkáim valós, vagy internetes üzleteiben. Csak, hogy tudjam, mi megy. Csak, hogy tudjam, mire vágyakoznék, ha nyernék a lottón (nem lottózom, úgyhogy esélytelen). Hogy tudjak mit kérni szülinapomra, ha kérdezik.
És mert imádom a szép színek harmóniáját, kellemes anyagok tapintását; kicsit elegánsnak, és nagyon nőnek érzem magamat tőle.

Azt viszont nem is sejtettem, hogy ennyire képben lennék - legalábbis azügyben, ami érdekel.
Még akkor is csak gyanakodtam, amikor úgy egy hónapja majd' ráugrottam az egyik anyukára a nyelviskolában, hogy Ugye desigual a szoknyája, hol vette, mennyiért?!
Az volt. Ausztriában állítólag olcsóbb. (Luca, megragadnám az alkalmat, hogy gratuláljak az alkalmi fogáshoz!)

Tegnap viszont, Balázsra várva a Boráros téren elhaladt előttem egy lány, egy nagyon szép felsőben. A lány mosolygott, a blúz színes volt és lenge, én pedig beleszerettem.
Már a blúzba.
És mindemellett elraktároztam, hogy majd utánanézek, hátha promod. Mert a stílus, színhasználat alapján esélyes volt, hogy az.
Ma megtaláltam a cég honlapján.
6000 Ft. Majd megveszem nyár végén, akciósan. Úgyis akkor van a szülinapom...:)

Függőség-függetlenség

Azt gondolom, az emberek nagy része sok esetben félreértelmezi a függetlenség fogalomkörét. Ahogyan én is tettem hosszú ideig.
A félreértés meglátásom szerint abból fakad, hogy a függőséget - így a függetlenséget is - viszonylagosnak, valamihez kapcsolódónak tekintjük. Azaz függetlenné válunk anyagilag a szüleinktől; érzelmileg  a korábbi párunktól; szellemileg az előítéletektől, korábbi tapasztalatoktól; lélekben a frusztrációktól; viselkedésünkben a berögződésektől. Általában ezeket a folyamatokat úgy éljük meg, hogy felszabadulunk valamiféle kötöttség alól, amely lehetővé teszi egy nyitottabb és boldogabb élet megélését. Én viszont úgy látom, hogy ez egyáltalán nem így működik.
Véleményem szerint a fenti értelmezésben vett függetlenség lelki értelemben ugyanúgy függőség marad; mivel relatív, viszonylagos, tehát a hátterében egy külső, befolyásunkon kívül eső tényező áll; és végeredményben ez határozza meg, hogy gyakorlati értelemben függünk-e tőle.
Ez így egy kicsit bonyolult, próbálom egy példán elmagyarázni. Amikor anyagilag függetlenné válunk a szüleinktől, az alatt általában azt értjük, hogy már nincs szükségünk a mindennapi életünk fenntartásához az anyagi támogatásukra, így nem is vesszük igénybe, nem is fogadjuk el azt. A függetlenséget ilyenkor hajlamosak vagyunk összekeverni azzal a sikerélménnyel és hatékonyság-érzéssel, melyet afölött érzünk, hogy segítség nélkül tudjuk menedzselni az életünk valamely területét. Ha pedig mégis megszorulunk anyagilag, akkor nagyon könnyen önnön függetlenségünk rabjává válhatunk, csakazértsem kérve segítséget azoktól, akik szívesen adnák. Azt gondolom, ha gyakorlati értelemben az is, lélektani érelemben egy ilyen gátlást semmiképpen nem nevezhetünk függetlenségnek.
Ugyanúgy, ahogy azt sem, amikor a néhai szerelmespár egyik tagja némi idő elteltével bőszen hangoztatja, hogy ő már túl van a korábbi kapcsolaton, független az akkori élményektől, érzésektől. Lehet-e független valójában,  ha az elméjében még mindig ezzel a mércével méri, ehhez a nullponthoz viszonyítja magát? Nem hinném.

Ugyanez a függetlenségi mérce vonatkozik az érzéseinkre, emberi integritásunkra egy kapcsolaton belül is. Mondhatjuk, gondolhatjuk, hogy függetlenek vagyunk, csak mert megkeressük a saját megélhetésünket; tudjuk, hová mennénk lakni, ha hirtelen fordulna a szerencse; vannak saját  barátaink; és képesek vagyunk önállóan gondolkodni, dönteni, problémát megoldani. Ugyanakkor egy kapcsolaton belül sem ebben látom a függetlenség - tovább megyek, a szabadság - lehetőségét. Amint elgondolkodunk azon, hogy menne-e a másik nélkül, az már egy függő gondolatmenet. Hiszen önmagunkat a másik fél rendszerében definiáljuk, és helyezzük a talpraesettség, vagy az önellátás egy bizonyos szintjére. Ez a gondolatmenet feltételezi  a másik felet, és őt tekinti a mi életünk elsődleges megoldásának, vagy legalábbis a megoldások forrásának. Ami nemcsak, hogy némileg megalázó és abszurd, de senki számára nem is kényelmes hosszú távon.
Én azt gondolom, egy párkapcsolatban az jelenti a valós - gyakorlati és lélektani - függetlenséget, amikor a felek nem gondolkodnak arról, hogy mi történne velük a másik nélkül. Mert lényegében ugyanazok a lehetőségek számukra abban az esetben is, mint magában a kapcsolatban. A lehetőségek ugyanis csakis tőlünk magunktól függnek. Akár párkapcsolatban élünk valakivel, akár nem. Akár mással élünk párkapcsolatban. Én nem leszek se jobb, se szebb, se több attól, aki mellettem van; és ő sem lesz semmilyenebb tőlem. Változni, fejlődni, tanulni csak saját magunk révén tudunk; ezt a másik katalizálhatja ugyan, de végrehajtani csakis mi tudjuk.
Így azt gondolom, egy párkapcsolatban sem függ a másik féltől a függetlenségem. Az csakis tőlem függ, és attól a szemlélettől, ahogy megélem a dolgokat. A kék ég is lehet kalitka, ha annak érzem; és egy szűk cella is lehet maga a Tér, ha képes vagyok így értelmezni. A saját lelki- és fizikai terünket csak mi vagyunk illetékesek alakítani, emiatt még a hozzánk legközelebb állóknak sincs sok hatásuk rá.
Persze abban az esetben, ha a fenti jogunkkal élünk is, és nem hisszük el, hogy a szabadságunk egy másik ember kedvétől, hangulatától, hozzáállásától függ. Ez pedig merész vállalkozás, elsőre kivihetetlennek tűnő erőpróba.
De csak egyszer kell sikerülnie ahhoz, hogy megérezzük, mennyivel könnyebb is az élet igazán függetlenül, szabadon egy hasonló társsal.

Jóízlés és jó ízlés

Megbetegedtem, másfél napja az ágyat nyomom. Sok erő sem volt bennem, így ráfanyalodtam az interneten elérhető valóságshow-kra. És - a sok baromság és undormány mellett - olyasmivel is találkoztam, ami komolyan elgondolkodtatott.
Nevezetesen a szemérmesség kérdéskörével.
Nők, lányok öltöznek-vetkőznek, zuhanyoznak, napoznak kamerák előtt lenge, hiányos öltözetben; és takargatják magukat a közvetlen környezetük előtt. Egy fél világ látja, láthatja a testüket; ugyanakkor tartják a "jóízlés határait" a szobatársakkal.

Valóban ezek lennének a jóízlés határai?
Elgondolkodtatott az egyik lányzó felvetése a képernyőn: "Miért takargassan a melleimet, amikor olyan szépek?!" És jobban belegondolva teljesen igaza van!

Kicsi gyermekkorunktól kezdve azt tanuljuk, nap-mint-nap azt halljuk, látjuk, hogy a testünkkel jó viszonyban lenni bűn; felvállalni, megmutatni magunkat sért valamilyen kimondatlan egyezményes szabályrendszert. Akár szépek, akár csúnyák vagyunk a társadalmi normák szerint, a testünkkel való kompromisszum nélküli harmónia vitaindító, ellenszenves, gyakran erkölcstelennek titulált. Aggodalomra ad okot, amikor egy gyerkőc először kezd ismerkedni a testével, reakcióival; az anyák féltve óvják a lányaikat attól, hogy felhőtlenül, félelem nélkül éljék meg a szexualitást; aki monokinizik az feltétlenül könnyűvérű; és még sorolhatnám.

Úgy gondolom, az emberi - női és férfi - test nem titok. Már csak azért sem, mert felnőttként szinte mindannyiunknak van már tapasztalata egyikkel és másikkal is. Az emberi test szentély, szentség a maga nemében. Tiszteletre és szeretetre méltó - legyen szabályos, vagy szabálytalan; aktuális divatnak megfelelő, vagy attól eltérő. Jelen van mindennek a hátterében akár eszközként, akár célként; hiszen ő maga a lét alfája és omegája: az emberi élet forrása.

Éppen emiatt úgy gondolom, társadalmi szinten meg kellene tanulnunk kezelni végre az emberi test, és az emberi testiség jelenségét. És meg kellene tanulnunk, hogy ne találjunk semmi kivetnivalót a test látványában és a  szexualitásban - és ezt így is adjuk tovább a gyermekeinknek. Meg kellene tanulnunk úgy tekinteni a ruháinkra, amelyek védenek a hidegtől, a sérüléstől, a naptól, széltől; de amelyeknek nem az az elsődleges céljuk, hogy eltakarjuk velük önmagunkat. Meg kellene tanulnunk, hogy nem szükséges magunkat eltakarni. Mert ezáltal csak egy olyan kollektív tabut örökítünk tovább generációról generációra, amely csak gátol minket a boldog, harmonikus, felszabadult életben. Meg kellene tanulnunk, hogy a testünk az egyik legnagyobb csoda, amit az életben kaptunk; tele lehetőségekkel és meglepetésekkel.

És meg kellene tanulnunk irigység és rosszérzés nélkül gyönyörködni abban, és örülni annak, amikor valaki egységben és harmóniában él saját magával, és ezt mindenki előtt, szemérem nélkül vállalja.
Nyugodtabb, békésebb, boldogabb hely lenne ez a világ, azt hiszem.

Beépített határok

Pszichológusként, emberként is iszonyat érzékeny és érdekes kérdést vetnek fel a belénk kódolt, mély, zsigeri gátlások. Legyenek bár tanultak, vagy öröklöttek. Lényegében a kettő egy, és ugyanaz: akár a génjeink tanulták meg őket generációkkal korábban, akár mi magunk; akár környezetünktől lestük el, akár az elődeink környezete indukálta őket: ezekből a rácsokból börtön épül.
Amitől számunkra mások a szabályok, mint mindenki más számára. Kicsit keményebbek, kicsit szorosabbak. Vannak dolgokat, amiket nekünk muszáj, míg senki sem kötelezhető rá; vannak dolgok, amiket nekünk tilos, pedig mindenki megteheti.
Évtizedek, évszázadok mély genetikus berögződései munkálnak, vétóznak és köteleznek a sejtjeinkben; emlékek előtti berögződések fogják meg a kezünket félúton, vagy szorítják az állkapcsunkat egy segítő kézre tudattalanul. A test vergődik a túlságosan ősi és elemi erő fogságában; az elme megzavarodva próbál kétségbeesetten rendet tenni - hiába. Vélt hibások és hibák lépnek a színre; vált a megvilágítás, és az életünk kudarcok, rossz döntések és ellenségek sorozatává alakul; mosolyogni lehetetlen; még megmaradni emelt fővel sem könnyű. A tehetetlenség kihajt éjjel az utcára; fojtogat, ablakot kell nyitni; elüldöz amellől, akit a legjobban szeretünk; könnyeket csal; kétségeket ébreszt - kinek-kinek vérmérséklete szerint.
És éneklünk - mit éneklünk, üvöltünk - Rúzsa Magdival, és érezzük belül, mélyen minden szavát. Magunkba isszuk a dalt, az elmondhatatlan szenvedést, mitegy legitimálva azt, amit érzünk. És elhisszük, hogy ezeknek a gátaknak bizony szabad létezniük.
Megszokjuk, hogy nekik van helyük az életünkben; és mi vagyunk azok, akiknek nincs.
Rúzsa Magdi nagyon jól megfogta a lényeget. Aláírom. Hallagtom is, vagy negyedszer, amíg írok.
De a világba akarom kiáltani az igazságot is: hogy mindannyiunknak jogunk van a saját, gátlások nélküli és felhőtlen életünkhöz; az élvezetekhez, a hibázásokhoz, a hóbortokhoz, a gyengeségekhez, harsány nevetésekhez, fájdomtól eltorzul archoz és megállíthatatlan könnyekhez is.
Jogunk van embernek lenni, ennek minden fájdalmával és gyönyörűségével.
És - ha nem is kötelességünk - elvehetetlen lehetőségünk küzdeni az ostoba, berögzült, emlékeken túli és emlékek előtti gátaink, határaink és félelmeink ellen.
Mert lehet ugyan élni velük. De nem érdemes.

Az Anya - kétszer

1.
Budapest, Keleti pályaudvar, 9:05.
A fiatal anyuka - hordozóban a kb. 9 hónaposával - és a korban hozzáillő apuka felszállnak a félig telt Railjet nemzetközi vonatra. Végighúzkodják az amúgy rengeteg felszerelésüket a vonaton; némi feltűnést keltenek a jó megjelenésükkel, és a babájukkal. Meg úgy amúgy is, abba a típusba tartoznak, akik nem kerülik a feltűnést.
2 kocsi végigbóklászása után megunják, hogy nem találnak üres 4 üléses blokkot. Igaz, babástul csak hárman vannak, de nem akarnak mással közösködni. Nekik nem az jár.
A lány nyugodtan ül jól megválasztott - és ennek okán időben elfoglalt - helyén. Menetirányba nézve, asztalnál a laptopjának. Épp befejezte a reggelit, éppen elégedett a sorsával. És a vonat is mindjárt indul.
Az anya elé áll, és közli, hogy ők 4-en vannak, és kisbabával, úgyhogy adja át nekik a helyét. Kérésnek, kompromisszumkészségnek nyoma sincs.
A lány elkezd pakolni. Jól láthatóan nincs kedve vitázni.
A vonaton rengeteg hely van még. Ő itt szeretett volna ülni.
Nincs kedve vitázni.
A lány félhangosan megjegyzi, hogy érti ő, de ő ide ült le, itt szeretett volna ülni. Agressziónak nyoma sincs a hangjában. Tanár. Most is inkább magyaráz.
Az anya kijelenti, hogy ők gyerekkel vannak. A kijelentésnek nyilván meg kellene győznie a lányt.
A lány megjegyzi, hogy emiatt jött egy fél órával korábban. Már majdnem teljesen összepakolt.
Az anya kijelenti, hogy a gyerekkel nem tudtak korábban elindulni.
A lány már megy.
Az anya rávillant egy önelégült mosolyt az apára. Beköltöznek hárman a lány helyére.
Ő meg megy. Nyitott táskával. Minél gyorsabban, minél messzebb.

2.
Győr, Főpályaudvar, 13:42
A fiatal Anyuka és 6 éves kislánya felszállnak a félig telt Railjet nemzetközi vonatra. Helyet keresnek, és találnak is hamar - igaz, nem egymás mellett ülnek. A kislány beszélgetni szeretne - az Anyuka fáradt, pihenne egy kicsit. A lányka félhangosan kiabál; az Anya kedvesen csitítja, miközben kényelmetlenül kicsavarodva fordul felé.
A lány nyugodtan ül a jól kiválasztott helyén. Előtte asztal - a laptopnak; vele szemben 30-as hölgy olvas bulvárt.
Az Anya úgy dönt, új helyet keresnek. Nem jó ez így se a kicsi lánynak, se neki. Elindulnak "szerencsétpróbálni". Nemsokára találnak egy négyes ülést, ahol van két szabad hely - igaz az ott ülők táskáját, kabátját fel kell tenni így a poggyásztartóba. Az Anya mosolyogva megkérdezi, hogy szabad-e itt a számukra két hely. Amúgy is csinos, kedves az arca, de a mosoly még szebbé teszi.
A lány készségesen feláll, két mozdulattal összerendezi, majd a poggyásztaróba teszi a csomagját. A szemben ülő hölgy is összepakol. A lány javasolja, hogy átül a menetiránynak háttal; hadd üljön Anya és lánya egymás mellett.
Az Anya megköszöni a segítséget, ismét mosolyog, beragyogja a vagont. Elmondja, mennyivel jobb így nekik, egymás mellett; mennyivel kényelmesebb, mennyivel jobban tud pihenni ő, és játszani a kislány az asztalon. Gyurmát ad a kicsinek, aki önfeledten játszik vele Pestig, amíg az Anya a napszemüveg árnyékában szendereg.
A lány pedig megköszöni Nekik, hogy így is lehet.

Van itt minden, csak kérni kell...

Vezető egyéniség vagyok. Ez gyakran jár azzal, hogy én irányítok másokat - instrukciókkal, ötletekkel, szabályokkal, miegymással.
Mindemellett nagyon is jól tudom, hogy az irányításnak; az egyirányú kommunikációnak is vannak szabályai.
Nevezetesen az, hogy ezt is tisztelettel, a másik lényére való tekintettel, odafordulással és elfogadással; a megfelelő szavak megválasztásával, és a másik lekicsinylését, vagy semmibevevételét elkerülve, egyenrangú partnerként kommunikálva kell véghezvinni.
Ennek pedig a legegyszerűbb eszköze a gyerekként untig gyakoroltatott udvariassági formunák következetes használata. Úgy, mint "kérem" és "köszönöm"; "légyszíves" és "kérlek"; "elnézést", esetleg "sajnálom".
Gyerekkel is. Kekeccel is. Taplóval is. Értetlennel is. Ötödszörre is. Rosszkedvűen is. Azzal is, aki nem érdemli. Azzal is, aki rászolgált az ellenkezőjére.
Hiszen ugyanezt várjuk el saját magunkkal szemben is. Magamon tapasztalom,  nap, mint nap: van itt minden, csak kérni kell.
Nem evidensnek venni, követelni, számonkérni vagy lebecsülni.
Úgy még az is lehet, hogy a másik fél szívesen ad, vagy cselekszik.

Amikor egy gyermek sír

Gyerkőcökkel való tapasztalataim során rengeteg sírással találkoztam már. A legtöbbjük besorolható volt az alábbi kategória-rendszer szerint:
- "fáj valami" sírás
- "fáradt vagyok" sírás
- hiszti-sírás

A hiszti-sírást utálom. Tudom, hogy egyetlen gyerek esetében sem kiküszöbölhető - viszont hiszem, hogy előfordulási gyakorisága minimálisra redukálható a kezdetektől következetesen alkalmazott megfelelő módszerekkel, kompromisszum-készséggel, birka-türelemmel.
A "fáradt vagyok" sírást még mindig nehezen viselem - de már sokkal könnyebben, mint az előzőt; mivel nagyjából tudom a megoldását. Bújás, kedvesség, szeretés; és a gyerkőc vagy rám alszik, vagy hálásan együttműködik a továbbiakban, hogy mielőbb odaaludhasson valahová.
A "valami fáj" sírást pedig - bármennyire is hangos, fizikailag zavaró és ezáltal idegesítő inger; maximálisan meg tudom érteni, és el tudom fogadni. Akkor is, ha órákig - szó szerint órákig tart.
Mert tudom, milyen vigasztalan tud lenni egy csöppnyi lény, amikor úgy érzi, elvesztette a világa középpontját, az édesanyját; amikor bárhogy keresi, nem találja, és nincsenek meg az eszközei hozzá, hogy utána menjen, és felkutassa. Pótlék, kedvesség, játék, figyelem mit sem ér. A pillanatnyi űr - még ha órákon belül végetér is - kitölthetetlen; a sírás-ordítás-kétségbeesés abbahagyhatatlan. Belealudni lehet, de elfelejteni ébredés után sem.
Csakis akkor, amikor a fájdalom oka, az öröknek hitt veszteség megszűnik, és anya visszatér.

Nem jó hallgatni az ilyen sírást sem - de ezért egy cseppet sem haragszom. Megértem és elfogadom, ahogy az időjárást. És hiszen, hogy így, ezzel együtt van jól a világ.
Hiszen egy másfél órás bömbölésnek csakis kimondhatatlan szeretet és bizalom lehet a hátterében.

Elvesztős nap

Ez ma egy olyan nap, amikor semmit nem találok.
Olyat se, ami percekkel, vagy napokkal azelőtt még ott volt.
Még olyat se, amihez senki nem nyúlt pedig.
De igyekszem nem mérgelődni.
Elvégre nem árt az alibi végre ahhoz, hogy teljes léleknyugalommal elveszíthessem a fejemet egyszer :)!