Vega vacsi

Nem titok, hogy van egy "vegásított" szakasza a múltamnak. Amikor - ha nem is táplálkoztam teljesen húsmentesen - azért lényegében a vegetariánus ételek fogyasztása volt rám jellemző. Nem az elszánás, inkább a körülmények hozták így - de egyáltalán nem bánom. Olyan ételekkel találkoztam, ismerkedtem meg, és alakítottam ki életre szóló barátságot, amelyek a mai napig az étrendem mindennapos részét képezik. Szeretem ezeket az ételeket, mert a hús erős, karakteres íze helyett lehetősége van a fűszereknek, a zöldségeknek érvényesülni.
Az alábbi receptet a Nők lapja valamelyik számában olvastam répával - tegnap pedig kipróbáltam gombával is; úgy teljesen más élmény, de legalább ugyanolyan finom. Ez adta a tegnapi vacsit, és a mai ebédet is ez fogja - a vacsorában csak azért nem vagyok biztos, mert ki tudja, marad-e addig az őrizetlenül hagyott hűtőben...
Egyszerű, olcsó, viszonylag haladós, egészséges és naggggyon fincsi! :)
A sárgarépásban még ropognak a répa-csíkok, a gombás pedig finoman krémes érzés...:)
Fogyasszátok egészséggel!

Zöldség-fasírt sárgarépából vagy gombából:

Hozzávalók:

• kb. 5 nagyobb sárgarépa / 500 g gomba
• kb. 500 g zsemlemorzsa
• 4 tojás
• só
• bors
• petrezselyemzöld
• fokhagyma (a gombáshoz)

Elkészítés:
A répát le kell reszelni nagy lyukú sajtreszelőn. (Baromi unalmas, ez a legrosszabb része az egésznek.) / A gombát fel kell vágni apróra, és a hagymán, fokhagymán puhára párolni sóval, borssal. Innentől a recept mindkétféle zöldséggel azonos: ráütjük a 2-2 tojást, majd összegyúrjuk annyi zsemlemorzsával, amennyit felvesz, tehát amennyivel egy gyúrható, formázható masszát képez. (Vigyázzatok, a gomba miután levesszük a tűzről, nagyon meleg...!) Ebből kis golyókat formázunk, és ezeknek mindkét oldalát olajban kb. 1 percig sütjük. Ezután papírtörlőn lecsepegtetjük, és fűszeres natúr joghurttal tálaljuk.

Én imádom! :)
Jó étvágyat!

Furcsaság

Hazajövök Fehérvárra, és egy csomó tekintetben hirtelen "furcsa" leszek. Úgy értem: egy csomó dolgot teljesen másképp csinálok, mint ahogy azt a szüleim elképzelése szerint kell, lehet, szokás. Nem arra gondolok, hogy vitáink lennének ezeken a dolgokon. Egyszerűen csak nem értjük, hogy a másik miért úgy fogja meg, azt választja, úgy reagál; ilyenek.
Vacsorára például itt mindig salátát eszem. Azt hiszem, talán azért, mert 2005 előtt masszív két évig is minden este ezt tettem. Megszokások...Aztán ott van a felkelés: Anyu minden egyes alkalommal megkérdezi, hogy "Ébresszünk reggel?", bennem meg feldereng, hogy az utolsó két évben mennyi konflitushoz vezetett, ha nem hagytak egyedül ébredni (pedig én még könnyen ébredek, ó, nagyon is könnyen; ezt aki ismer, jól tudja), és azt válaszolom, hogy majd kelek egyedül. Aztán a reggeli. Az asztalon hagyva 8 féle étel: sajt, felvágott, kenyér, vaj...Én minden reggel édeset reggelizek. Azt kell, különben egész nap cukor után kutatok. "Az nem egészséges." - nos, tudom. De én így szeretem. :)
És a privát szféra. És a rend fogalma. Az elvárás és a kérés közötti árnyalat. A viszonyulások. Az esti "nyugtató foglalkozás" - nem tévézem, viszont masszívan msn-ezek.

Nincs ebben részemről értékítélet. Csak - bár innen származom - sok tekintetben úgy érzem magamat itt néha, mint egy marslakó :).
Kedves kis marslakó a kedves emberek között. Nincs ezzel gond. :)

Ugyanis nap-mint-nap döbbenek rá, miközben a mindennapi, rohanós, spontán életemet élem, hogy mennyi rengeteg mindent csinálok épp úgy, ahogy Ők, és csak Ők csinálják; különbözve evvel a legtöbb másik embertől. :)

Mátra

Agyzsibbasztás, formába lendülés, szabadlevegő-szívás tovább fokozva.
Ezúttal a Mátrában.
Bár nem készültünk, de megmásztuk a Kékest; pihiztünk a Paplanos-réten; láttunk magassarkú szandálban túrázó nyugdíjas nénit; kóstoltunk makkot (jobbára csak Frodó); láttunk csomó forrást; ettünk sok zsömlét padlizsánkrémmel; kellemesen elfáradtunk; és mindnyájan aludtunk a buszon hazafelé.
Íme a képi anyag.
Jó volt. Végre úgy istenesen elfáradtam, így a hétvége végére! :)

Desigual

Szeretem ezt a márkát. Lucának is én mutattam...:) (Erre azért büszke vagyok ám!)
Időről időre csekkolom a vaterát, teszveszt, hogy nincs-e fent valami remek ajánlat desigualból, csak nekem, csak most. És időről időre belefutok az olyasfajta meghatározásokba, miszerint: "desigual stílusú nóném"; "desigual színvilágú promod", és a többi.

Nomost: ezen el kellett gondolkodnom, hogy vajon sznob vagyok-e, hogy ezek a termékek az esetek nagy hányadában nem fognak meg, nem érdekelnek igazán. És arra jutottam, hogy a desigual ruhadarabok alapvetően már önmagukban annyira extravagánsak és kirívóak, hogy az egyetlen lehetséges "mentségük" a hétköznapi, utcai viseletre maga a "desigualságuk"; az az életérzés, amit a márkanéven, a minőségen és a stíluson túl maga a desigual képvisel. Nem tudom ezt jól megfogalmazni, de nagy hányadában szabadság, és kicsit mégnagyobban felszabadult boldogság.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok sznob :). De legalább meg tudom magyarázni! :D

Kinti Állatok

Amikor megláttuk ezt a fotót, már tudtuk, hogy magunknál rémesebbel nem-igen találkozhatunk az éjjel...

A spontán ötletek jóóók. A spontán ötletek visznek előre.
Legalábbis kifelé a nagyvárosból és a komfort-zónából. Nameg a túlpörgő elme fogságából.
Utóbbin persze sokat segít, ha rossz helyen szállsz le az utolsó buszról; majd megtalálva a helyes utat, konstatálod, hogy egyetlen egyszer jártál erre - nappal; és akkor is utáltad. Barátságtalan (ha beszari lennék, azt mondanám: félelmetes) környezetben való hosszas kaptatásunk azonban nem maradt jutalom nélkül: összességében kb. 2 óra alatt tokkal-vonóval felértünk a Nagy-Kevélyre, ahonnan pedig olyan  csuda kilátás tárult elénk, hogy nem is voltunk hajlandóak otthagyni vagy egy óráig. :)
Faluban tévelygés; kipukkanó nevetések; idegesen sötétbe kémlelés, hallgatózás; töklámpás-fejünk-fényképezés; összebújás a szélben; csúcs-szőlő; kézenfogva parázás; mázlista busz-fogás; Pilisi-Lopakodó-Godzillával az ijesztgetés élét elvevés, első metró - ezek voltak ma éjjel.
Megbeszéltük, hogy ha kipihentük ezt testileg-lelkileg, akkor újra kimegyünk valahová.
Lillának pedig óriásinagy virtuális ölelés, amiért 1. eljött; 2. nem mondta, hogy forduljunk vissza se akkor, amikor rossz helyen szálltunk le, se akkor, amikor azon a nagyon szar, ijesztő úton mentünk felfelé; 3. szerette, élvezte, és nyitott volt erre az egész baromságra; 4. tartotta a lámpát a fényképezős ámokfutásomhoz.
Amúgy pedig társadalom-tudományos főreferensünk empíriával jól megalapozott kijelentése szerint: "Ezek az ürömiek ilyen nyughatatlan népek." (Merthogy 5 percenként elment egy autó az úton hajnali 3-kor.)

Megáll az ész...

...a láb meg megy tovább.

Amikor igazán komoly dolgokról kell gondolkoznom, ítélnem, döntenem; amikor az agyam legmélyebb rétegeiig leásva kell megtalálnom a lejobb megoldást valamire, ami a lelkem legtitkosabb zugái hatol; nnna, ilyenkor képtelen vagyok néhány dologra.
Ilyen például az evés.
Vagy a megülés egy helyben.
Vagy az energiával telített testben való mentális erőfeszítés.
Ahhoz, hogy képes legyek igazán komoly, sokrétűen átgondolt, és önmagamhoz hű döntéseket hozni, válaszokat találni, először általában totálisan ki kell fárasszam a testem. És UTÁNA - miután már ebből ki is pihentem magamat - tudom használni az elmémet tisztán és élesen.

No mentem éjszakai túrázni. Majd lesznek fotók :).
Jó éjt mindenkinek!

Budapest és a Türelem

Sokakkal beszélgettem már arról, hogy hogyan közlekedünk Budapesten. Merthogy ki így, ki úgy.
Mikor beköltöztem a "metropoliszba", követtem a gyakorlottabbak tanácsát: azaz fél évig kötelező érvényűen térképpel mászkáltam; és mindig rászámoltam minimum 30 percet a menetidőre. Még a sarki kisboltig is; biztos, ami biztos.
Bár alapvetően sosem voltam egy türelmes alkat, engem ez a város - és mindaz az anomália, ami a közelekdésében zajlik - türelemre, nyugalomra tanított. Más ésszerű választásom ugyanis úgysincs.
Nem csak a közlekedésben; de az egyszerű, köznapi ügyintézésben is igencsak ráfér az emberre az alacsony vérnyomás - pláne itt; pláne a belvárosban. Kígyózó sorok állnak a postán, a gyorsétteremben; meg kell várni a következő villamost, mert nem férsz fel erre; kimarad egy járat; dugó áll az úton; eléd tolakodnak a pénztárnál a sorban - és még sorolhatnám.
Rengeteg ideges, dühöngő, szorongó, csalódott embert látok nap-mint-nap ilyesféle helyzetekben; van aki "csak" dohog; van aki elkéri a vendégkönyvet; más lökdösődik, esetleg öklöt ráz; sokan kiabálnak.
Persze, értem. Hogyne érteném. Ki ne lett volna olyan helyzetben, amikor LÉTFONTOSSÁGÚnak érzi, hogy időben odaérjen, elintézze, megkapja, stb.? Ugyanakkor legszívesebben mindenkihez, akin csak ezt a robbanás előtti állapotot érzem, legszívesebben odamennék, és feltenném neki az alábbi 3 kérdést:

• Valóban létfontosságú, hogy az adott dologgal meghatározott időre elkészüljön? Múlik rajta ember-élet, emberi sors? Kinek akar megfelelni ezzel?
• Tud változtatni bármivel is (ököl rázás, anyázás, körömrágás, stb.) az események menetén? Ha igen, az persze más...
• Megéri felidegesíteni magát, elrontani saját kedvét, napját, lendületét azzal, hogy egy ilyen pitiáner ügy miatt kijön a sodrából?

Olvastam egyszer valahol, hogy mi, magyarok nagyon nehezen tűrjük a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan változást; egyszerűen rugalmatlanok vagyunk. Úgy gondolom, ez hosszútávon komoly egészségi problémákkal is jár(hat); ezért aztán én magam igyekszem nem idegeskedni; és másokat is erre bíztatni, ebben segíteni.
És éppen emiatt úgy érzem, hogy Budapest - legyen bármilyen rohanó, rosszul szervezett és "idegbeteg" - nem túlpörget; épp ellenkezőleg: türelemre tanított, és tanít ma is - hiszen ahhoz, hogy képes legyek ép ésszel élni benne, elengedhetetlen bizonyos mértékű elfogadás, nyugalom; a dolgok, fontossági sorrend átértékelése.
Nem mondom, hogy szeretem. Mindenesetre tanulságos - egy életre.

Mi a közös bennük?

• 40 körüli férfi, farmer, ing, napszemüveg, este fél 6-kor.
• Kétgyermekes anyuka fáradtan, este 6 után.
• 4 éves, cserfes kislány rózsaszínben; még nem ismeri az órát.
• Céltudatos, 60-as nagymama nyári ruhában, korán.
• Szkeptikus fiatal nő atlétában, a barátnőjével, fél 5-kor.
• Alig 1 éves portugál-magyar fiúcska, ostya szeletet majszolva.
• Srác, akivel már találkoztunk, és hangtechnikusnak készül - 6 évesen; és a csinos anyukája.
• Anyuka, aki keveset mosolyog, mégis elégedett; 5-kor.
• Szigorú szemű, elfoglalt bölcsődevezető, délelőtt.
• Gömbölyű, mosolygó szemű 5 éves lányka kánikularuhában, hétköznap este.

Velük- és rajtuk kívül még vagy 30 új arccal - találkoztam az elmúlt 4 napban, szakértő és mosolygós angol-tanárnéniként, bemutató foglalkozást tartva, ügyintézve. Nagyon elfáradtam. De - még mindig, ha nem egyre jobban - szeretem a munkám. :)

Fejlődöm

Emlékszem, ide-s-tova 4 és fél évvel ezelőtt, amikor az első adagnyi Helen Doron angolórámat tartottam. Egy kolléganőt kellett helyettesítenem; az újdonsült főnököm elkísért, és végig velem volt a foglalkozások alatt. Az első órán - máig tudom a nevét - egy Benedek nevű kisfiú volt, aki részt vett; ő viszont az apukájával. Benedek alig volt 2 éves, és aznap úgy döntött, ő csak megfigyeli az eseményeket. Végeredményképp 30 percig ugráltam, rajzoltam, autóztam és énekeltem - az apukával; míg Benedek a szőnyeg egy kényelmes sarkán ücsörögve várta, hogy mivel szórakoztatjuk még.
Az óra végén, totálisan kimerülve és sokkolva nem nagyon tudtam, hogy mi jöhet még?! Aztán hamarosan megérkezett a következő csoport. Csak arra emlékszem, hogy a baglyot kellett tanítanom, és hogy az egyik kissrác hol megpróbált megütni; hogy meg szétcincálni a nagy műgonddal elkészeített csapkodó szárnyú, bolyhos fülű bagoly-modellemet.
Az óra végén komolyan nem voltam benne biztos, hogy akarom-e én ezt.
És akkor még Gabikáról nem is beszéltünk...
Gabika 2 évesen járt hozzám, az első saját csoportomba; és képtelen volt lemondani egy-egy játék végén az aktuális kezébe vett buszról, labdáról, gumikacsáról - akármiről. Az anyukája pedig ezt természetesnek vette és támogatta.
Végül, egy hosszantartó csatározás után, amit a kellékes dobozom fölött vívtam az üvöltő Gabival, úgy döntöttem, hogy a megkívánt játékot felteszem a magas polcra; így majd lecsillapodnak a kedélyek (és felszabadulnak a kezeim, hogy haladjak a tananyaggal). Gabika persze így is tovább üvöltött, az édesanyja pedig magából kikelve közölte velem, hogy a gyerek nem hülye; attól, hogy nem látja a játékot, még tudja, hogy ott van...
Elgondolkoztam, hogyan tűntethetném el az adott gumikacsát (vagy Gabikát?) a föld színéről - csak, hogy ne "legyen ott", attól, hogy még nem látja. Azon az órán nálunk felejtettek egy saját játék autót Gabikáék. Azóta is megvan, azzal tanítottam tegnap is...

Tegnap bemutató órát tartottam előbb 8, majd 3 gyerkőcnek. Ügyeltem a részletekre; és bár pörögni kellett - folyamatos, szünet nélküli váltásban jött egymás után 3 csoport - úgy éreztem, most aztán valóban 100%-os volt, amit csinálok.
A második csoportban ismerős arcra lettem figyelmes; az egyik anyuka hordta már hozzám a gyerkőcét 3 évvel ezelőtt; azután elmaradtak, most pedig újra próbálkozni érkeztek.
Az órám után az iskola tulajdonosai és a szülők még jó félórát beszélgettek, míg én a gyerekekkel játszottam. Miután a vendégek végül hazamentek, és csak mi, bennfentesek maradtunk a nyelviskolában, megtudtam, hogy az ismerős anyuka szerint iszonyú sokat fejlődtem ez alatt a 3 év alatt; és nagyon pozitív meglepetés voltam neki(k). Mondjuk tény, hogy a gyerkőc meg nem akart hazamenni...:)
Szintén ma történt, hogy a szűken 3 éves Maja anyukája beugrott egy szóra, és elmesélte, hogy az óvodai angol tanító néni teljesen el volt hűlve; hogy a kislány a második óvodai napján felsorolja neki az állatok nevét - angolul.

Ha lassan is; ha fájdalmas tapasztalatok árán is; ha néha könnyek között és elbizonytalanodva; de az biztos, hogy fejlődöm. És ez most egy darabig erőt ad a mindenkori holnaphoz. :)

Hétköznapi csodáim

Nem szoktam hozzá, hogy napi 8 (+1-2) órát dolgozzak - most kóstolgatom először, és bizony kimerít. Nem baj, jól van ez így; hamar belejövök majd a ritmusba. Addig viszont szinte minden este nyűgösen kiborulok valamin - vagy csak beborulok az ágyba és menthetetlenül elalszom. Jobb volna kevesebb hiszti - de tudom, ez vele jár a változással. Elfogadom, mint az esőverést; és közben próbálom enyhíteni a környezetem által megélt ártalmakat.
Ma viszont napközben annyira elkámpicsorodtam, hogy még akkor sem éreztem egy cseppnyi kedvet sem a dolgozni induláshoz, amikor az eszembe ötlött, hogy ma jönnek a legkedvesebb lurkóim. Lemerültek az elemeim, úgy tűnik.

És itt jön a látszólag apró, nekem viszont óriási történés. Nevezetesen az a 15-20 mondat, amit Zoli a telefonba susogott, miután sikerült tisztáznunk, hogy nem vele van bajom, és nem miatta hisztizek; egyszerűen elfáradtam. Ez a lelki roham-elsősegély - és a hatására átaludt 35 perc - főnixként élesztett újra hamvaimból; ébredés után mosolyogva magara kaptam, ami random eszembe jutott; majd mosolyogva tanítottam egész délután.

Nem az alvás; nem is Zoli toleranciája a különös. Inkább a bizalom, amivel képes voltam befogadni a segítségét; a felém forduló értés, amivel a megfelelő pillanatban megfelelő módon kezelt; mindkettőnk türelme, amivel felém fordultunk.
Különös volna? Szeretném, hogy a jövőben átlagosság váljon.
Na nem a hiszti.
Mindenesetre: köszönöm :).

Hétvége a Balatonon

Szombat délelőtt összeszedtünk mindenkit, aki a középsulis keménymagból megmaradt, és irány a Balaton. Pihi, nyugi, dumaparti ;sör-bor-sangria; kártya, activity, társasok; fürdés, röhögés, grillezés, sztorizás - ezekkel telt a hétvége: számomra igen kellemesen. A görög saláta ugyan nem lavórban készült, de azért úgy gondolom, meghajoltunk a 7 éve lefektetett hagyományok előtt. Klassz hétvége volt! Íme a képek:

Te miből nyersz energiát?

Én abból, amikor

• tudom, hogy nincsenek sürgető teendőim.
• a jólvégzett munka örömét érzem.
• összenevetünk valakivel valami ősrégi dolgon, és nem kellenek hozzá szavak, hogy értsük egymást.
• a nyakamba ugrik egy pöttöm lányzó, és közli, hogy hiányoztam a nyáron.
• elkapom a fényképezőmmel a pillanatot.
• Zoli úgy mosolyog, ahogy csak Ő tud.
• egy jó könyvet olvasok.
• nagyot beszélgetek valakivel mély, elgondolkodtató témákról. 
• azt érzem, hogy helyes amit teszek.
• van egy tervem, amit meg szeretnék valósítani.
• jogosan megdicsérnek. 
• egy kicsit magam lehetek a természet elemeivel és önmagammal. 
• érzem, hogy bízhatok a földben, vízben, a karom erejében; amikor a dolgok egyszerűek és letisztultak körülöttem. 

És Te miből nyersz energiát? :)

Normális munka

Anyu: "Mikor lesz már normális munkád?"
Viki: (baromira tökömtelevan hangnemben) "Szerintem ez a munka is normális, attól még, hogy nem kell nyolctól négyig valahol bent rohadnom..."
Anyu: "De én olyanra gondolok, ahol fix fizetés van, táppénz, meg szabadság; tudod, ilyenek."
Viki: (gondolatban) "Hagyjál már békén a hülyeségeiddel!"

Hát be kell valljam: Anyámnak (ismét) igaza volt. Bár tökéletesen megvoltam a magam kis óradíjban fizetett, időnként mindennap-máshol-tanítok munkakörömmel, ez így azért teljesen más érzés. Sokkal kellemesebb, kényelmesebb, biztonságosabb - és éppen ezek miatt, bár paradoxnak tűnhet, úgy gondolom, szabadabb lehet az életem így, hogy a munkámnak konkrét, jól definiált eleje-közepe-vége; ideje, helye, feladata van; és jogom (hohó, fizetett jogom...) van betegnek lenni, elutazni; és ugyanakkor néhanapján megszakadni, és sokat letenni az asztalra is.
Az egész helyzet - az új munkakör, a komplexebb feladatok, az egészben rejlő kihívások - teljesen fellelkesít, és rengeteg energiát ad - az életem más területeihez is. Talán egy éve nem volt olyan rendben a háztartás huzamosan, nem volt egymást követő ennyi nap főtt étel az asztalon, mint az elmúlt hetekben; újabban magamtól eszemben van, hogy meg kell etetni a teknőcöket; és a boltban már összemosolygunk a pénztárossal - mert ugye minden nap megyek...Tiszták a ruhák, be vannak hajtogatva; rend van a polcokon, vagy ahol nem, ott még alakul.
Tegnap a Csajszik megállapították, hogy ha már virágot locsolni is megtanulok, az egyenesen ijesztő lesz.
Szerintem meg nem. Elvégre: nekem is benőhet egyszer a fejem lágya. Ha nem is teljesen...:)

Munka-idő

Két napja életemben először van "munkaidőm" a szó szoros értelmében.
Úgy értem: mióta dolgozom, mindig meg volt szabva az a bizonyos idő-szükséglet, amit a munkámmal kell töltsek; de ezt eddig minden esetben a munka maga határozta meg; annyi időt kellett rászánnom, hogy tutira csillagos hatosra el legyen végezve - és kész.
(Hozzátartozik persze, hogy az ilyen rugalmas munkaidőnek az anyagi honoráriuma is rugalmas, értsd: sok esetben kiszámíthatatlan...)
Két napja - úristen, ez már a harmadik - nem az a feladatom, hogy adott munkát megfelelően elvégezzek - tart ameddig tart; hanem az, hogy adott időkeretet hasznos, az engem foglalkoztatók számára releváns és előremutató tevékenységekkel töltsek ki.
Kreatív feladat - ígyhát alapvetően vonz; de be kell valljam: még szokni kell. Egyelőre legszívesebben folyamatosan listát írnék, hogy még mit tehetnék ma, holnap, holnapután; mert pillanatnyilag rettegek, hogy elfogy a feladat. :)
Nem kell megnyugtatnotok; tudom, hogy nem fogy el. Mindemellett vicces, hogy egy új munkakörben első körben ez a legnagyobb problémám...:D

Világ vége vs. világ közepe :)

Három napra lementünk a hétvégén a térképről. Beszámoló képekben. Vigyázzatok, komoly elvágyódást okozhat! :)