Kiosztották.

A diplomámat. El sem hiszem!
Csak gondoltam szólok...

Nőnek lenni

Nőnek lenni - egyre inkább kezdek rájönni - fantasztikus jó dolog.

No nem azokra a helyzetekre gondolok, amikor csüdig állva a Duna sodrásában még a teremtés egyik-másik koronájának áll feljebb, amikor kiosztom a beosztását. A túra- és táborvezető alapvetően nemtelen (nem, nem úgy, mint az angyalok).

Nőnek lenni főként akkor nagyon kellemes élmény, amikor a környezet akként is kezel.
És ismét nem a disznó viccekre, túlságosan messzire tévedt kezekre és utca túloldaláról érkező melós-füttyökre gondolok.

Nőnek lenni akkor jó, amikor NŐként néznek rád. Így, csupa (mindkét) nagybetűvel. Figyelnek a szavadra, mosolyodra, rezdüléseidre, hangulataidra, hóbortjaidra és bogaraidra; keresik a kedved és kényelmed; kinyitják előtted az ajtót, és neked a sört; elkísérnek amerre mész; és alapvetően jól láthatóan elégedettek, amiért éppen velük töltöd az időt.
Nőnek lenni - ebben a minőségben - nyilván férfiak viszonylatában, társaságában kellemes, szórakoztató és önbizalmat adó élmény. Az utóbbi időben gyarkan érzem úgy, hogy ellenkező neműek között sokkal inkább merek az lenni, aki vagyok.
Lehet, hogy a nők közötti akaratlan versengés teszi; lehetséges, hogy az önbizalom-hiányom; de az is megeshet, hogy egyszerűen velük értem meg jobban magamat.

De ettől még tény a tény: iszonyú jól éreztem magamat ma este is, két nagyon kedves - történetesen ellenkező nemű - barátommal. Imádom, hogy úriemberek, a szó legnemesebb értelmében, szeretem, hogy nagyon lehet velük beszélgetni, és hogy BARÁTOK, így, csupa nagy betűvel.
Újabban reggel pedig iszonyú jó még bújni egy kicsit Zolival, aztán pedig ágyba kapni a kávét.

Várjátok a csattanót? Zoli ma este értem jött, és a hazafelé úton elővezette, hogy van egy meglepetése számomra. Ritkán esik meg velem ilyesmi, de felkészületlenül ért a dolog.
Otthon a garázsban aztán megcsodálhattam az elő-diploma-ajándékomat: egy gyönyörű, nagyon profi, vadonatúj Caprine Spirit biciklit.

El vagyok ájulva! Nőnek lenni - leginkább Zoli miatt, de a mai nap tapasztalata alapján úgy amúgy is - irtó klassz dolog mostanában.
Tenyerén hordoz az élet! Vagy legalábbis a srácok és Ő. :)

Barátok

- Szia, Kincsem! Este egy mozi? Ha Neked jó a Meki, akkor ehetnénk is valamit...
- Ööö, már elígérkeztem estére, de...végülis átszervezhetem. Majd maximum jön Zoli is.
- Hát jó, de úgy azért nem lesz ugyanolyan.
- Tudom, de már megígértem neki. De azért majd megpróbálok valamit, lehet, hogy megy egyedül.

---------------------------------------------------------------------------------

- Szia, jó a könyv, amit adtál. Megyek fel Pestre, szerintem még ma este kiolvasom, úgyhogy holnap este visszaadnám. Mit szólsz?
- Rendben.
- De azért sörözünk is, ugye?
- Már hogy a viharba' ne?!
- Zoli jön?
- Majd a végére, értem.

Lehet, hogy nem vagyunk azok a klasszikus barátok. Az is lehet, hogy csak félévente beszélünk nagy átlagban. Akkor viszont mindenről, bármilyen mélységig, akár órák- vagy napok hosszat. Ha irodalomról van szó, neki én, nekem pedig ő jut az eszembe; ő az írásait küldi véleményezni, én könyvet adok neki, amiből szerintem stílust tanulhat.
Lehet, hogy nem vagyunk azok a klasszikus barátok, de BARÁTOK vagyunk.
A szó nemes értelmében.

A diplomata

Ismeritek a viccet, nem? Na most megismeritek!

-Ki a jó diplomata?
-...?
-Aki úgy küld el a pokolba, hogy alig várd, hogy indulhass!

Sokáig mondogattam kényszeredett vigyorral ezt a viccet, és próbáltam hinni benne, hogy a "jó diplomataság" elérhető; hogy valóban - szolgáltatást nyújtóként is - megmondhatom úgy a meglehetősen vonalas és markáns véleményemet, hogy nem veszítem el örökre a vendéget.
Táborvezetőként, túravezetőként nagyon gyakran ütköznek a komfort és a biztonság; a külsős számára ésszerűnek tűnő és a bennfenntes által ésszerűnek ítélt megoldások szempontjai. Időnként elengedhetetlen, hogy az ember eréjesen vigye keresztül az akaratát, hiszen - lévén adott terepnek és szakmai programnak ő a legmélyebb értője - ezzel rengeteg energiát spórol, és gyakran komoly baleseteket előz meg.
A túravezetővel lehet vitázni az áron, távon, szabályokon - csak nem érdemes. Egy-egy ilyen egyezkedés hevében - úgy gondoltam, rossz diplomataként - idővel mindig eljutok egy pontra, ahonnan már képetelen vagyok észérveket felsorakoztatni; amitől kezdve az egyetlen érvem a "Mert azt mondtam én, a vezető!"; amikortól kezdve lőttek az udvarias hangvételnek, vagy a valós érzelmeim leplezésének.
Mindig úgy gondoldtam, ezeket a csatákat csak a háború árán nyerem meg; akivel idáig fajult egy-egy nézeteltérés, sosem látom viszont a túrázóim között.

Ma reggel - még nem volt egészen 9 óra - megcsörrent a telefon. Egy olyan korábbi túrázó jelentkezett be, akivel nem kevés konfliktus árán sikerült csak anno zöldágra vergődni bizonyos kérdésekben - ami közben többször is átléptem az általam megengedhetőnek vélt határokat.
A túrázó tisztelettudóan időpontot kért, és érezhetően hallani sem akart róla, hogy mással túrázzon.

Valahol a túravezető is jó diplomata a maga nemében. És ha a modora nem is mindig tökéletes, az élet a legtöbbször őt igazolja. Ennek pedig eredménye van.

Lelki fröccs

Hozzávalók kb. 20-30 személyre:
- 1 üveg nem túlságosan jó minőségű és magas árszínvonalú fehér bor
- 2 palack szénsavas ásványvíz (vagy szóda)
- személyenként 1 db magvas idézet

Elkészítés:
Töltsük fel a vendégek poharát kis mennyiségű borral, majd a pohárban fennmaradó helyet ásványvízzel vagy szódával. Minden résztvevőnek nyújtsuk oda az előkészített, kártyákra kiírt idézeteket (írott oldallal lefelé), és engedjük, hogy válasszanak. Ne hagyjuk, hogy a kapott idézeteket cserélgessék, hiszen ez az ő saját lelki-fröccsük. (Didaktikus helyzetben külön, személyre szabott idézetek kiosztása is megengedett.)
Koccintsunk a fröccsel, és örüljünk annak, hogy együtt vagyunk!

Jó szórakozást!

Egy anonim függő vallomása

Igen-igen, említettem már korábban beteges kötődésemet a Milli márkájú Jegeskávéhoz. Nem is beszélve a korábban berögződött epres Cappy mániámról...
Azóta azonban sajnos begyűjtöttem egy újabb hóbortot - vagy nevezzük nevén: függőséget. Nevezetesen nem tudok lemondani a napi 1 db Pöttyös Guru nevezetű, újdonsült tejes édességről.
A függőség még nem harapózott el rajtam annyira, hogy napi egynél több megevésére is késztetést érezzek - annyira azonban már igen, hogy ahányszor csak meglátom a boltban a polcon, gondolkodás nélkül vásároljak belőle, és mielőbb elfogyasszam - várakozásnak ez esetben helye nincs.

Aki ismeri az ellenszert, kérem, tájékoztasson.
Addigis bőszen majszolok.

Apja lánya...

Körülbelül a földút egyharmadánál szálltam ki az autóból. Gőzölgött a fejem, és átkoztam a balvégzetemet, hogy tanga-papucsban indultam neki. Bár nem tudhattam előre.

Már az aszfaltnál jártam, amikor az autó újra megjelent. Beszálltam, és elmondtam a véleményemet. Kb. 50 méterre jutottunk. Most Dávid szállt ki, és indult el visszafelé, gyalog.
Még nem döntöttem el, hogy utána menjek-e, amikor befordult a mellékútra a sötétkék Passat.

Azután felgyorsultak az események. A frissen érkezettekre nem is hederítve gyorsan döntöttem. Ledobtam a tanga-papucsot, és mezitláb eredtem az éppen sértett fél nyomába. Utolérve kértem, hogy jöjjön vissza, de nem hatottam meg túlságosan. Csak ezután mondtam el, hogy itt van Apu.
Azt mondta, visszajön, köszön neki, azután megy.
De végül mégis beült mellém az autóba.
Apu kérdezte, hogy rosszkor érkeztek-e. Azt válaszoltam - nem rég óta vállalt őszinteséggel -, hogy igen, rosszkor. Csak később jöttem rá, hogy valószínűleg a legjobbkor.

Dáviddal a kocsmáig megbékültünk. Lobbanékony természet ő is, én is. Gyomorgörccsel nem vacsoráztunk, a csapat előtt kimentettem magunkat - Apu jó alibinek bizonyult. A Passat a camping előtt állt meg, Apuékat a parton találtam, lent hídnál. Nem furcsálta, ahogy viselkedem, és szeretettel nézte, ahogy mezitláb lemászom a vízhez megnyugodni.
Tudtam, hogy ezért jött ő is.

Már nem kellett sokat vitázni, hogy belenyugodjon, nekem, velem mit szabad és mit nem itt. Elfogadta az ajánlatot, hogy ha nem, itt, majd máshol fürdünk - és azt hiszem, örült, hogy kifuthat kenuval a vízre.

Dávid utánunk jött a partra. Ilyenkor érzem igazán, hogy belül, lélekben a testvérem. Nagyon hálás voltam, hogy mellettünk van.

A kenut Apu kormányozta - tudjuk mindnyájan, hogy soha, senkinek nem adom át a kormányzást, csak Dávidnak és Neki.

A fürdés, a visszaút már nem volt olyan emlékezetes, mint maga a találkozás öröme, a meglepetés, a görcsök feloldódása, az a pár őszinte ölelés.

Barátkozom, ismerkedem az érzéssel - amit eddig magamtól vontam meg valami görcsös, gyáván önhitt módon -, hogy milyen, amikor Apukám, milyen az amikor Testvérem van.
Akik olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Amilyen csak akarok lenni. És akiket én is így, ilyen őrültnek szeretek.
Ok nélkül pusztán a létükért.
Valamiért, amit ott, a Szigetközi estében senkinek nem kellett magyarázni.

Egy bögrényi melegség

Vannak apróságok, jelentéktelen momentumok, amik tulajdonképpen nem nélkülözhetetlenek egy emberi kapcsolat kielégítő működéséhez. Amikor a felek szeretik egymást, toleránsak a másik irányába, elfogadják a másik szokásait és hóbortjait, viszonylagos anyagi jólétben élnek és az őket mozgató főbb célokan sem térnek el, egy kapcsolat általában gördülékenyen halad a maga útján.

Vannak azonban apróságok, jelentéktelen momentumok, amik bármily ideálisak is legyenek a "nagy kavicsok" - a létfontosságú körülmények -, piszkosul tudnak hiányozni, ha nincsenek. Egy-egy figyelmesség, bók, meglepetés, gesztus, észbentartott vágy olyan hatással bír a szürke hétköznapok közepette, mint szinte semmi más.

Életemben először kaptam ágyba a tejeskávémat, amit Zoli egyes-egyedül készített el, amíg én még szenderegtem.
Azt hiszem, boldogabb életünk lesz, ha - ahogy ígéri - minden reggel így indul majd...:)

Eszközök nélkül

In medias res.
Iszonytató, szíven ütő tehetetlenséget érzek.

Pedagógus vagyok, méghozzá az elhivatott fajtából. Időt, energiát, lelkesedést nem kímélve töröm magam a következő generáció útjának egyengetésén. Nem csak oktatni, de NEVELNI is próbálom (hellyel-közzel sikeresen) ezeket a csöppöket, hogy majd egyszer jobban megállják a helyüket az ÉLETben.

Szeretetet persze az ember csak a legritkább esetben várhat cserébe ilyesmiért. Igazságosnak, következetesnek és szigorúnak lenni, bizonyos dolgokat megkövetelni nem népszerű dolog manapság.
Azt azonban nem gondoltam volna, hogy egyszer jómagam is kifogyok az eszközökből.

Mert először kérek szépen, és még magyarázok, indoklok is mellé. Aztán kérek szépen, magyarázat nélkül. Aztán kérek higgadt tárgyilagossággal, de még mindig "légyszíves"-sel. Aztán kérek ingerülten, de még mindig kérve. Majd utasítok, diktatórikus hangnemben. Ezután kiabálok. És csak ha ez sem segít, következik be, hogy "testi erőszakot" alkalmazok, azaz megfogom az adott kölyköt (hogy ne tudjon elrohanni a fejmosás elől, mert általában gyáva népség ez), és elmagyarázom neki kevésbé megválogatott szavakkal, hogy miért nagyon helytelen amit művel.

És azután...azután fogalmam sincs, még mit tehetnék. A szülő rám bízta a srácot aznapra - ha felhívom, és a segítségét kérem, az a kompetenciám csődje. Ha olyan szankciót alkalmazok, amitől a gyerek számára a program élvezhetetlenné válik, akkor a szülő joggal állítja: kárba ment a befizetett pénze. Pofont nem adhatok, hideg víz alá nem állíthatom az imposztort.

Marad a gerilla-harc, azaz a szülővel való fenyegetés, és önnön erőm és hatalmam túlhangsúlyozott fitogtatása. Ha gorilla lennék, komolyan verném a mellem.
Ja és persze a nasi-megvonás.
Ez, és az apuka felhívásának kilátásba helyezése eddig még mindig megtette a hatását.

De egészen komolyan NEM ÉRTEM, hogy miért kell a dolgoknak normális, értelmes emberek, ember-palánták között idáig fajulniuk. Talán napjaink társadalma teszi. Bár én azt mondom: inkább a gyerekszoba...

Futás!

Sok van, mi borzalmatos, de a futásnál kevés, mi borzalmatosabb.
Vagy nem pont így volt az idézet? :)

Hogy a lényegre térjek: Zolival mától (újra) futóbolondok lettünk.
És ha már szenvedni kell, legalább a környezet szépsége könnyítse az amúgy percről percre egyre jobban elnehezülő lépteinket: a Kopaszi gáton láttunk neki testünk és egészségünk karbantartásának újfent. Mert mint tudjuk, a futás nagyon hasznos sport: szinte az egyetlen, amely az egész testet átmozgatja.

Miközben már alig láttunk a szemünkbe csurgó izzadságtól - mert 35 fokban mentünk, mikor is máskor? - azért részesei lehettünk pár egyedülálló pillanatnak. Láttunk Dunába négykézláb mászó menyasszonyi ruhás fotómodellt és fotósát; pokrócán békésen üldögélés közben hirtelen locsoló által eláztatott párt; szájdobos srácot és leendő grupie-ait; városi mértékkel szépnek nevezhető naplementét.
Eldöntöttük: megyünk holnap is. (Már, ha holnap még tudunk majd menni a mai után...)

Amúgy pedig nekem szombaton kezdődik a fürdőruha-szezon.
De ugye Ti sem láttok összefüggést? :P

Gyerekszáj

Normafa, Csúcs Büfé.
Ülünk 10-en az amúgy sem túlságosan nagy helyiségben: 8 táborozó, Annamari és én. Rajtam kívül mindenki majszolja az imént kapott hot-dogot. Nagy a csend, épp az italozó egyéb vendégek sem törik meg. Majd hiretelen:
-Ez egy kocsma! - szól az 5 éves Áron, korát meghaladó bölcsességgel és élettapasztalattal.
A Tisztelt Pubblikum nem veszi a dolgot a lelkére, ellenben lefordul a székről a röhögéstől.
Gyerekszáj...

"A mi kutyánk kölyke"

Nem tudom, Kedves Olvasó, ismered-e a fenti kifejezést.
Nem jelent ez semmi sértőt nálunk; semmi rosszat, semmi kellemetlent.
Nálunk az a mi kutyánk kölke, aki - valósan, vagy szimbolikus értelemben - a mi vérünkből való; akivel hajlandóak vagyunk közösséget vállalni; akivel vannak közös pontok, közös történelem.

Angol tábort vezetek megint. Ahogy reggel sorban megérkeznek a gyerekek, egyre jobban várom a következőket - holott ezen a héten 8 helyett 13 gyerkőcre kell vigyázni, figyelni, ügyelni, tekintettel lenni.
Szinte mindenki rám villant egy szégyenlős mosolyt; megmutatja az új cipőjét vagy a cicás fogkeféjét; elmeséli, hol járt eddig a nyáron; az ölembe mászik, átölel.

Gondolkozom, mitől érzem magamat sokkal jobban, mint az előző héten. A gyakorlat tenné? Vagy csak kipihentebb vagyok?

Egyik sem. A válasz pedig rémesen egyszerű.
Ebből a 13 kölyökből - szegről-végről - 9 az én tanítványom, vagy legalábbis volt, valamikor.
Az előző heti 8 közül csak 4-en voltak ilyenek.
A mostani srácok ismerik a szemem villanását, a hangsúlyaim jelentését, a lökött humoromat, a szabályaimat és a gyengéimet; tudják, hogy szóljanak, és hogyan szólhatnak hozzám; már ezerszer elmentek a határaimig, így nincs szükségük újabb feszegetésre...

Egyszóval: a mi kutyánk kölkei.
Nagyon jól éreztem magamat ma, velük, a rekord-meleg ellenére.
Szeretek tanítani, mert van hatása.
Ha eddig nem is mindig vettem észre - pillanatnyi pesszimizmusomban - ma mindenképpen megtapasztaltam.
Köszönöm, fiúk-lányok! :)

Igazából szerelem

Nem szeretnék óriási pszichológiai mélységekig hatolni ezzel a bejegyzéssel, csupán egy általam megfigyelt tendenciára, vélemény-alakulásra, hozzáállás-féleségre szeretnék reagálni/reflektálni.
Az egyik általam követett (itt meg nem jelölt) blogban olvasok kapcsolatokról, a "boldogság titkáról" egy amolyan - a szerzőtől megszokott - "frankómegmondós" bejegyzést.
Nem mondja ki, de kisüt a sorok közül, hogy - lévén Ő olyan szerencsés, aki maximálisan felhőtlen és boldog párkapcsolatban él pillanatnyilag - véleménye szerint a kompromisszum egy ideig tartható, vállalható; de egy bizonyos pont után egy emberi kapcsolat rámegy; a boldogság elérhetetlen távolságokba kerül és választanunk kell önmagunk vagy a másik között.

Nem szeretem én sem becsapni magamat. Éltem már eleget rossz párkapcsolatban ahhoz, hogy tudjam, a fent emlegetett bejegyzés szerzője mire gondol. A kompromisszum nehéz, embert próbáló, gyakran fogcsikorgatós dolog. Több kapcsolatom ment rá korábban, hogy apróságokban nem tudtam megegyezni a másik féllel, s végül feladtuk a próbálkozást.

És pont ezért gondolom azt, hogy a bátorság nem az - ahogy az idézett szerző írja - ha az ember ki mert lépni egy kompromisszumoktól megtépázott kapcsolatból, és mer újat, remélhetőleg jobbat keresni.
Elsőre ugyanis minden tehén fekete a sötétben; minden új kapcsolat magában hordozza az ismeretlen varázsát; más lesz, és ettől jobbnak, izgalmasabbnak, számunkra megfelelőbbnek érezzük az előzőnél.
Azután - megfelelő, gyakran az előző kapcsolatban elteltnél is rövidebb idő után - persze kiderül, hogy ez a boci is foltos; hogy a fránya kompromisszumokra itt is szükség van és lesz; talán többre is, mint korábban; és a vélt boldogság egyre távolabb úszik tőlünk.

Ekkor ugyanis a boldogságot a tökéletes, kompromisszum-mentes léttel feleltetjük meg.

Azt gondolom, egy-egy kapcsolatnak vannak virágzó, és vannak nehézkes korszakai. A kezdeti lelkesedés után elkövetkezik a megszokás "unalma"; majd az összeszokás boldogságára ráköszöntenek a közös élet építésének nehézségei; esküvőt lakásgondok; gyerekvállalást álláskeresés követ; és még sorolhatnám.

Számomra nem az jelenti egy kapcsolatban a bátorságot, hogy nyíltan fel merem vállalni önnön kompromisszum-képtelenségemet, majd ebből kiindulva idővel véget vetek az egymás partjai között való vergődésnek, és új vizekre evezek.
Sokkal inkább érzem magamat bátornak és nemesnek, ha elfogadom, hogy "hosszú lesz a tél", ha képes vagyok mind a vágyaimban, mind az aktuális igényeimben megszorításokat eszközölni (azaz kompromisszumot kötni), bízván az adott kapcsolat erejében és egykori hevében; s kivárva a bizonyosan elkövetkező szebb napokat.

Gyávaságnak, a problémákkal való szembe-nem-nézésnek tűnhet az álláspontom az előtt, aki nem ismer, vagy nem ismer jól.
Ám aki ismer, az tudja, hogy a legtöbb helyzetben esztelenül őszinte vagyok, és emiatt gyakran fejjel is a falnak, a nehezebb útnak megyek.

Az ember azonban - ahogy öregszik és tapasztal - idővel felméri, hogy bár nem minden átlátszó kavics gyémánt, és rendkívül sok ilyet el kellett már dobnia átkozva önnön hiszékenységét; ez nem bizonyítja, hogy gyémántok nem léteznek.
És amikor valódi kincs kerül a kezébe, nem hajítja el akkor sem, ha kétsége merül fel annak valódiságát, vagy tökéletességét illetően.

Hiszen megtalálta. Ez az ő gyémántja, az ő célja. Erre várt egész életében.
A csiszolódás során pedig mindketten változnak. A kő is az ő igényeihez; az igényei is a kőben rejlő lehetőségekhez.

Ha azonban nem vállaljuk ezeket a korlátokat, és eldobjuk a tökéletlen kincset, mondván: "Ez is csak átlátszó kavics volt!", lehet, hogy soha többé nem akad gyémánt a kezünbe. Se tökéletes, se ilyen "tökéletlen".

"A lány sem tökéletes. Te sem vagy tökéletes. Az a fontos, hogy egymásnak tökéletesek legyetek!."

"Most kegyetlen vagyok?"

Helen Doron Angoltábort tartottunk a héten.
Idén ez volt az 5. tábor, amelynek részt vettem a munkálataiban. Ilyen kis gyerekekkel idén most "vakációztam" először. Az átlagéletkor 5 év körül mozgott, a részvétel feltétele a szobatisztaság elérésében volt megszabva.

A hét folyamán többször; naponta akár 3-4-szer tettem fel részben Annamarinak, de sokkal inkább önmagamnak a kérdést: "Most kegyetlen vagyok?".
Árnyalva a kérdést: Most olyasmit várok el szegény kisgyerekektől, ami messze meghaladja a fizikai vagy szellemi képességeiket? Vajon ekkora koromban én is éppen úgy viselkedtem, mint ők? Vajon kéréseimmel, igényeimmel megfosztom őket a gyermekkor felhőtlenségétől, a bontakozó élet élvezetének élményétől?
Én magam határozott NEM-mel tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Nem nagy dolgokról van szó ugyanis.
Úgy gondolom - ahogy az előző bejegyzésből is kiolvasható - egy 5 éves gyerkőc igenis szólhatna időben, amikor wc-re kell mennie; ki tudhatná nyitni saját táskáját és italját (sport kupakosat, nem jól rácsavartat); képes lehetne előre felé nézni, amikor sétál, közlekedik; megérthetné, hogy vannak helyzetek, amikor egy kicsit várnia kell; fejben tarthatná azt a kb. 3 szabályt ami egy napközis tábor minden napján vonatkozik rá; elengedhetné az édesanyját reggelente dolgozni; és tudhatná, hogy hol a határ az illendőség és a visszabeszélés között.

Nem azért kellene ezeket a dolgokat tudniuk, mert én x-szer elmondtam, és a személyem elleni támadásnak vagy sértésnek könyvelem el, ha nem isszák a szavaimat buzgón jegyzetelve, majd ezután nem tudják szó szerint visszaidézni azokat. Nem a tekintély-elv okán és jogán tartom fontosnak, hogy a kölykök megszívleljék, amit mondok - ahogy gyakran engedek is Nekik, feladva saját koncepciómat, ha az övék logikusabbnak, kellemesebbnek tűnik, vagy egyszerűen csak nem gondoltam az általuk javasolt lehetőségre. A legtöbbször tehát nem ragaszkodom bulldog módjára saját kimondott szavaim kötelező érvényéhez.
Sokkal inkább azért volna fontos ezekben a helyzetekben, hogy megszívleljék az általam tanácsoltakat, mert az a saját testi-lelki épségüket, egészségüket óvja.

Ha maguk elé néznének, és erre megpróbálnának tudatosan figyelni egy-egy helyzetben (és ezalatt valamelyest a "vérükké válna") sokkal kevesebb sérülést szenvednének el, ritkábban vesznének el a szüleiktől, és felnőtt korukban jobban tudnának tájékozódni.
Ha elengednék az Anyukájukat reggel a munkába, akkor nem kellene megszégyenülniük a társaik és önmaguk előtt, amikor Anyuka levakarja őket magáról, és mégiscsak "megszökik" a mi asszisztálásunkkal, mindemellett nem kellene megélniük azt az érzést, miszerint "Anya menekül előlem.", helyette úgy érezhetnék: "Milyen nagy fiú vagyok már, hogy hősiesen el tudom integetni Anyut az ajtóból!".
Ha szólnának, amikor wc-re kell menni, nem szégyenülnének meg, hogy becsinálnak; valamint nem kellene kakás ruhában végigcsinálniuk az napi program további részét.
Ha tudnának egy kicsit várni erre-arra, nem érné Őket később sokk-ként a való élet egy-egy helyzete: a sor a jegypénztárnál; a MÁV késése; az iskolai menza; az igaz szerelem megtalálásának útvesztője; a lakáshitel; a gyermekvállalás; és még sorolhatnám.
Ha hajlandóak lennének a saját szükségleteik kielégítéséért maguk is tenni, kevesebbet kellene várniuk, és hamarabb "emberszámba" venné őket sok - kisgyermekekkel szemben alapvetően máshogy viselkedő - felnőtt.
Ha megjegyeznék a szabályokat, nem venné el valaki folyton a kedvüket azzal, hogy emlékezteti őket; ritkábban rohannának neki (hol képletesen, hol valósan) kemény falaknak; és később, felnőtt korukban kevesebb ütközésük volna a törvénnyel, kevesebb bírságot fizetnének rengeteg időt és pénzt megspórolva.

A címben megjelölt kérdésre, mintegy önmagamnak, védekezésül azt a választ szoktam adni: "Csak az életre nevelem Őket.".
Nem a felbolydult; istentelen; rohanó; jogokkal manipuláló, kötelességekre fittyet hányó; akarnok; anyagias; tébolyult világra gondolok, amivel mi, felnőttek újabban nap mint nap szembesülünk.
Egy békés, nyugodt, kiegyenlített számlájú, kiszámítható Életben is fontosak - mondhatni ELENGEDHETETLENEK - volnának a fent leírt, általam elsajátíttatni kívánt készségek.
Nem hogy a mai farkas-törvények között, ahol a kevésbé kompetens, vagy kevésbé résen lévő azonnal a tönk szélére kerül!

Úgy érzem, akkor volnék kegyetlen, ha nem tennék meg mindent a következő generációért, hogy majd eséllyel vegyék fel a harcot, amikor ifjú felnőttként odajutnak.

Addig pedig TÉNYLEG nem kap senki gumicukrot, ha nem hajlandó előrefelé nézni menet közben az utcán!

MIÉRT?

Egy gyors kérdés:
Miért nem tudnak a mai 5 ÉVES gyerekek
- nem bekakilni az utcán/játszótéren?
- előrefelé nézni miközben mennek?
- várni 1 percet?
- megérteni, hogy ezen a világon nem csupán ők léteznek egyedül?
- elengedni a mama szoknyáját?
- tekintettel lenni egymásra és a felnőttekre?
- sétálni 12 percen keresztül?

Kérlek Benneteket, ha valamelyik elvárásom túlzó lenne, jelezzétek.
Ja és persze a kérdések nem költőiek, várom a válaszokat!

No mentem regenerálódni.

Coelho

Idézetet keresve ezt találtam - mottónak túl hosszú, de meg kellett osztanom.
Olvassátok el. Ettől akarok, ettől KELL megszabadulnom, és szeretném megszabadítani a szeretteimet is.
Szeretnék félelem nélkül, kitárt karral, valódi boldogsággal a szívemben élni. Velük.

“Megmutatta neki a környezetében található embereket. Amott egy kitűnő családapa, aki éppen csomagolja a holmiját és segít felöltözni a gyerekeinek, szívesen kikezdene a titkárnőjével, de rettenetesen fél, hogy megtudja a felesége. A felesége viszont dolgozni szeretne, hogy független lehessen, de fél, hogy megtudja a férje. A gyerekeik azért fogadnak szót, mert félnek a büntetéstől. Az a lány, aki egyedül fekszik a napernyő alatt és könyvet olvas, úgy tesz, mintha nem törődne a világgal, pedig valójában retteg, hogy egész életében egyedül marad. Az a fiú ott, teniszütővel a kezében, állandó félelemben él, mert meg kell felelnie a szülei elvárásainak. A pincér, aki trópusi italokat szolgál fel a dúsgazdag vendégeknek, folyamatosan attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. Ott az a lány táncosnő szeretett volna lenni, végül mégis inkább ügyvédnek tanult, mert félt, hogy megszólják a szomszédok. Az az öregember azt hangoztatja, hogy azért nem iszik és nem dohányzik, mert így sokkal jobban érzi magát, de a valóságban nagyon fél a haláltól, ami évek óta megállás nélkül duruzsol a fülébe. Vagy ott fut egy pár a hullámok között, fröccsen a víz a talpuk alatt, mosolyognak ugyan, de a lelkük mélyén ők is félnek, hogy megöregszenek, unalmasak és fölöslegesek lesznek. Vagy az a férfi, aki most megállt a hajójával az emberek előtt és mosolyogva, napbarnítottan integet, borzasztóan fél, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítheti a pénzét. És a szálloda tulajdonosa is, aki ezt a paradicsomi idillt a szobája ablakából nézi, és mindenkit felhőtlenül boldognak és elégedettnek szeretne látni, rengeteget követel a könyvelőjétől, mert fél, hiszen tudja, hogy bármilyen becsületes, az adóellenőrök mindig találnak könyvelési hibákat, ha akarnak.
Ezen a gyönyörű naplementés tengerparton tehát mindenki fél.


Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesíti be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, mely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyátalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt.
Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.”

Ipari alpin

Ó jeee!
Megvolt életem első igazi ipari alpinos megmozdulása.
Lehet, hogy nem én lógtam a kötélen (Dávid megkímélt), de legalább én asszisztáltam hozzá, és azt kell mondjam, legalább ugyanígy - esetleg kicsit lassabban - megoldottam volna én is a dolgot.
Egyszóval: lassan-lassan kezdem magamat képesnek érezni az önálló munkavégzésre - vagy legalábbis annak eltervezésére, majd okos és körültekintő, csupán kis segítséget igénybevevő lebonyolítására a témában.
Ipari alpin rulez.
Lehet, ezzel kellene keresnem a kenyerem...

(Aláírás: Egy Frissdiplomás Értelmiségi)

Mélység-élesség

Blogot olvasok. Ismeretlen ismerősét; aki ismer, tudja kiét, bár senki (magam sem) értem, miért.
Párkapcsolatokról van szó. Helyes, jó, boldog utakról és eltévelyedő, nehéz, szétszakító ösvényekről.
Ülök, és gondolkodom. Gondolkodom, hogy miért nem találunk egyenes, napos, sík utat mi, akik valóban a lehető legtöbbet megtesszük érte. Mi fáj egymásban, mi fáj önmagunkban, amitől nehéz mellkassal alszunk el éjjel; amitől gyakran nem jön spontán mosoly az arcunkra, amikor más önkéntelenül felkacag.
Valaha, több, mint egy évvel ezelőtt Iza (a pszichológus) megkérdezte tőlem, vajon mikor határoztam el, mióta tudom biztosan, hogy én ebben az életben már soha nem leszek boldogabb. Némi hókusz-pókusz révén arra jutottunk: valamikor még magzat koromban, édesanyám pocakjában, születésem előtt.
Akkoriban még nem élhettem meg valós, elemi boldogságot. Saját magam által generált, tudatosan megélt, tökéletesen átélt örömöt.
Sokat gondolkozom újabban, miért nem vagyok képes mosolyogni, amikor mindenki nevet; miért élem meg tragikusnak, ami más számára csak egy pillananyi momentum; miért akadok fenn olyasmin, ami más számára egy vállrándítással el van intézve.
Gondolkozom, hogy miért élek úgy, mint akinek esélye sincs a boldogságra, és ezért fásultan, beletörődve már a próbálkozást is feladta.
Iza azóta már nem az életem része - úgy érzem, nem benne rejlik a segítség; a megoldás bennem van, belőlem kell származzon.

És valóban és mélyen hiszem, hogy képes vagyok a változásra. Hogy egyszer, egy szép napon képes leszek elhinni, hogy igenis VAN BOLDOGSÁG számomra is ezen a földön; hogy van helyem, és nekifuthatok kitárt karral a világnak, mert az ölelésemre ölelés felel majd.

Nem akarom feladni, mert az elmúlt év tapasztalata azt mutatja nekem: már közel járok. Sokat fejlődtem, és azt hiszem, már átéltem egyszer-másszor a felhőtlen boldogságot.
Olyasmi ez, amit nem lehet erőből. Engedni kell, hadd menjen. Át kell engednem magamat a hitnek, a lehetőségeknek.
Veszek egy mély levegőt, és belevetem magamat.

Pest megye

A minap, a kockára pakolt Uno-val lelkünk csendességében (és csúnyán bekötött, el nem látott lábbal) haladván az M0-n, Dávid a volán mögül felvetette napjaink egyik aktuális problematikáját: Nevezetesen a következőt:

D: - Ezen a táblán már sokat gondolkoztam. Szerintem nagyon félrevezető. Nem értem, miért kell megkérdezni, hogy Pest megy-e. Mert Pest nem megy sehová. Miért menne? De szegény turisták meg azt gondolják tőle, hogy Pest lehet, hogy megy. És az nekik szar.
V: - De végülis Pest lehet, hogy megy. Ha már kérdezik. Miért ne mehetne.
D: - De Vikiiii! Pest nem megy. Mégcsak nem is jön. Pest csak van. Létezik.
V: - De mi van, ha mégis. Monjduk én itt élek már egy ideje, és azóta nem ment sehová. De mi van, ha egyszercsak mégis elmegy végül? Akkor megy a turista, meg mindenki, amíg csak ki nem fogy a benzin meg a dízel és Pest még mindig nem lesz sehol? Erre azért figyelmeztetni kell őket, nem?
D: - De Pest NEM MEGY sehová. Pest van a helyén. Pest csak úgy létezik és kész. És ki kellene írni erre a táblára, hogy NEM!, mert ez így félrevezető, és elriaszt mindenkit. Ezt fontos lenne deklarálni. Pest nem megy sehová. És pont.
V: - Tudod mit? Igazad van. Pest nem megy sehová. Írjuk ki.
D: - Rendben. Akkor majd kiírjuk.

...Csak, hogy értsétek, ha holnap a zöld Pest megye táblára fel lesz írva lakkfilccel, hogy: NEM!.

Szombat

A levegőben nyugalom, a nappaliban békés, vidám társalgás.
Nem sekély, de nem is szívnyomorgató. Rend nincs, de nem is fontos-sürgős.
Hárman, mi, a kis család ülünk, és örülünk egymásnak és az életünknek. Nem tudatosan; abszolút spontán tesszük.
Nem nagy dolgok ezek; lenne, mivel még előbbre vinni az életet és a boldogságot.
Mégis jó most ez az áldott nyugalom.
Nekem azt hiszem, mára nem is kell más.

Ja de. Egy édes, csontropogtató ölelés a hálószoba félhomályában. :)

Relax

Hosszú ideje érezzük már, hogy remeg a talpunk alatt a föld. Reggel résnyire nyitott szemmel botladozunk a kávéért; este-éjjel nem hagy minket nyugodni a rengeteg megoldatlan feladat, gondolat és élmény. Az egészségünk már-már inkább csak fél-ség; a kommunikációnk a legfontosabbakra szorítkozik és gyakran nem tűr nyomdafestéket. A tevékenységeink repertoárja lecsökkent; már nem nézzük meg, hogy mit eszünk, vagy hogy hol alszunk; csak tömjük az ételt és nyomban álomba bódulunk.
Kellene pihenni - tudjuk is, hajtogatjuk is eleget. Kellene aludni, környezetünkre időt szánni, mosni, vasalni, pakolni, beszélgetni, egymásra figyelni, magunkkal törődni, nyugton lenni, örülni annak, amit megteremtünk.
Tudjuk, de nem akaródzunk mégsem megállni. Csináljuk megállás és gondolkodás nélkül; erőből, keményen.

Miután tegnapelőtt az izomból dolgozás után lendületből mentünk el inni és csúsztunk szét, végre elhatároztam, hogy felhagyok a hősködéssel.
Pihenni fogok, pihenni fogunk, pihennünk kell! Figyelnünk kell magunkra és főképp egymásra.

A szétcsúszás másik konklúziója alapján pedig Dáviddal (így 8 év után) nem csak alkoholos befolyásoltság alatt kellene mélyen beszélgetnünk.
Attól ugyanis kevésbé fájna másnap a fejem.