Meggyes pite

Akár hiszitek, akár nem, lehet hinni annak, amit a vaniliás cukor tasakjának a hátulján írnak.
Rühelltem már felhívni ikszedszerre is Anyut, hogy hogy készíti a meggyeslepényt, a hűtőben viszont végérvényesen szottyadásnak indult a pár napja kiolvadt, és Zoli által majdnem teljesen felzabált meggy - szóval tennem kellett valamit.
20 dkg liszt, 20 dkg kristálycukor, 20 dkg margarin, 10 dkg darált dió, mandula vagy kókusz (és az utóbbit választottam, és nagyon nem bántam meg), 6 tojás sárgája (és a fehérje külön felverve), 1 egész tojás, 1 csomag vaniliás cukor, 1 csomag sütőpor (vagy szódabikarbóna), meggy. Körülbelül ennyi is a művészet. A margarint a cukorokkal kikeverem, majd bele a tojássárgák, liszt; a tojásfehérjét külön felverem, és belekavarom, nomeg a sütőport is. Kivajazott formába teszem, megszórom a meggyel, és 175 fokon megsütöm (kb. 45-50 perc).
Rég ettem ilyen finom piskótát, úgyhogy a recept megért egy megörökítést.

Ps.: Vigyázat, addiktív! Leszeltem ezt a szeletet fényképezés céljából, aztán (amint láthatjátok) megharaptam; végül elfogyott az egész...Bárminek ellen tudok állni, kivéve persze a kísértést...

Akció! Vasárnapi vezetők már péntektől

Ahogy a dolgozók péntek délután kirajzanak az őket foglalkoztató gazdasági egység kapuján, minden kedves Manci néninek, Jucikának és Eleonórának, mellettük pedig néhány Józsinak és Ádámnak is már a hétvége kulináris élményei járnak a fejében. Nosza hát, mire másra is elég ez a péntek délután, mint a vasárnapi 8 fogásos maratoni gasztro-party (értsd: hányásig zabálás) előkészítésére? Szépen rendbentartott, üzemanyagára egész héten spórolt, mamucikedvence kicsikocsi garázsból elő, Mamuci pedig a volán mögé pattanva azon nyomban megérzi, ahogyan egyre szűkül ez a világ; azaz minden egyre közelebb jön.
Mondjuk az a vadbarom is, mögötte, a Hungárián, aki - érti a fene - nem 40-nel szeretne végigközlekedni a belső sávon zöldhullámban. Hogy hová siet ez a gyökér? Esetleg tud valami akcióról, amiről én nem? Ahogy emlékszem, a jobbkézszabály meg csak arra vonatkozik, aki épp nem rohan leértékelt sertés-darálthúsért a húspultba, szóval vitán felül állok, kérem!
Az meg, hogy két helyre állok be látványosan az előtt a szaros kis Uno előtt a parkolóban, igazából abszolút jogos és érthető. A hét minden más napján gyalog járok boltba - ilyenkor tessék megérteni, hogy megérdemlem a 2 helyet, különben is, ahogy ezt a kislányt elnézem, minden nap idejár. Szóval ennyi erővel neki már a szembe házsor parkolójában kellene megállnia. Ezek a mai fiatalok!
Meg fogja húzni! Most miért hősködik ez a nőszemély?! Rossz természetű, biztos megsértődött, hogy előbb parkoltam ide, mint ő, és most csakazértis dafke megmutatja. Tuti meghúzza azt a másikat. Nincs ember, aki ekkora helyre beférne!
Jaaa, hogy kényelmesen ki tudja nyitni még mindkét oldalon az ajtót is? Hogy ezek a mai fiatalok már a teret is ingyen görbítik?!

Találós kérdés

Mi a közös a forralni való borban, a Tesco gazdaságos mosógélben, az extra szűz olivaolajban, a lefolyótisztítóban, a tokaji aszúban és a Silan öblítőben?

(Megfejtés: egy lavórban áztatom le róluk a cimkét.)

Az együttélés szabályai

Amikor két korábban különálló emberi-gazdasági egység (értsd: egyén, pár, család, stb.) ideiglenes vagy hosszú távú fúzióra lép, mindig olyan kérdések merülnek fel, amikkel korábban senki nem foglalkozott, amik korábban a bánatnak se jutottak eszébe. Ilyenek a következők:

• Van-e elég törölköző a háztartásban?
• Mennyi ágynemű található az adott lakóegységben?
• Mikor mostam ki utoljára a függönyöket?
• Ki törölte le a port ezen a szekrényen utoljára?
• Hová a francba tegyem a porszívót, hogy senkinek ne legyen útban?
• Vajon ezt az ételt mindenki szereti?
• Reggel 7 és 8 között hányan férünk el a fürdőszobában egyszerre?
• Ki ette meg a joghurtomat?

Nomármost: úgy gondolom, nem képmutatásból rámolok, rendezkedem, takarítok és organizálok 2 napja. Aki hozzánk érkezik, az rég tudja már, hogy hogyan élünk, mit várhat nálunk, tőlünk.
Az együttélés szabályai mindemellett azt követelik meg tőlem, hogy olyan színvonalú életteret produkáljak az összes fél (beleértve engem is) számára, ami kielégíti a rendre, tisztaságra, privát szférára, otthon melegére való igényt. Ami valljuk be: legfőképp az én esetemben volt már-már kritikus szinten.
Magamért; csak, egyedül a saját komfortom ügyében lusta voltam lépni. Így, hogy külső tényezőkre foghatók a tennivalók, és noszogathatom magamat ezekkel: már hajlandó vagyok elvégezni rég húzódó portörléseket és szortírozásokat.

Tehát elsősorban magunkkal kell megtanulni együttélni. A többiek majd alkalmazkodnak :).

Egyenrangú kapcsolatok

Többször, több helyzetben kellett már megállnom és elgondolkodnom magamon: Mire föl ez a nagy felhajtás?
Olyan emberekkel kapcsolatban kerülök akarva-akaratlan, unos-untalan ilyen helyzetekbe, akik alapvetően nem kellene, hogy felhajtást generáljanak az életemben. Nem vagyok beléjük szerelmes, nem függ tőlük különösebben az életem további alakulása. Szeretem őket, fontosak, és nagyon jól érzem magamat velük - leginkább ez a fajta kötetlen, szabad vidámság jellemzi a kapcsolatunkat.
Mégis, ha Róluk van szó - egy programról, egy megoldandóról, segítségnyújtásról, közös-ség vállalásról - azon nyomban elkezdek pörögni, agyalni, szervezni, tevékenykedni; és addig tutira nem nyugszom, amíg meg nem találom a tökéletes megoldást. Amit azután precízen meg is valósítok, erős várakozással és örömteli izgalommal vegyítve. És 3-szor telefonálok: egyszer, hogy elértem a vonatot; egyszer, hogy sikeresen átszálltam; és egyszer, hogy mindjárt megérkezem. És már előző nap odaviszem a kulcsot, hogy másnap ne kelljen a dugóban időt veszítenem; és tökéletesre agyalom a logisztikát. És kiürítem a szekrényt, és kitalálom, hogy mi hová kerüljön félig-meddig ideiglenesen, de akár hosszú távra is - ki tudja, mikor toppan be egy váratlan vendég. És...sorolhatnám napestig.
Szerelemért, barátnőért szintén mindent megteszek. Ismertek.
Mégis ittvannak ezek az öccs- és báty-figurák, akik egyszerűen úgy hatnak rám, mint egy pezsgő-energiaital koktél. Teljesen elolvasztanak, és totálisan felpörgetnek. Kifordítom a sarkaiból a világot, szilárd pont nélkül is, ha kell!
Élmény ez, és felismerés is; különösen azt hiszem, nekem. Nekem, akinek nem volt lehetőségem megtapasztalni a testvéri egységet és kétséget; aki még csak most tanulom megélni ezt a fajta függő függetlenséget.
Elsősorban Dáviddal és Balázzsal.
Velük kapcsolatban azt hiszem, már sosem nő be a szívem lágya. :)

Csak egy kérdés...

A rendrakás, takarítás első körben miért jár mindig azzal, hogy a lakásban sokkal nagyobb dzsuva és kupi lesz?

Aki tudja, haladéktalanul tájékoztasson, legyen kedves!!!
Kösz!

"Ne utálj nagyon!"

Széljegyzet egy levél margójára. Nem csak Neked, nem csak Rólad; ami személyes volt, úgyis megválaszoltam. Csak elgondolkodtattál.

Azt gondolom, nem lehet embereket maradéktalanul utálni, gyűlölni - ahogy imádni, bálványozni sem. Gondolkodó emberek, emellett pedig egymástól különböző, független lények vagyunk (már aki). Más tapasztalatokkal, meggyőződésekkel rendelkezünk, ugyanakkor nagyjából azonos morális és társadalmi elveket követünk (ideális esetben). Ebből következik, hogy egy-egy emberi döntés alkalmával kívülállóként esetleg úgy ítélhetjük meg, hogy az adott döntés nem felelt meg a közösen vallott elveknek, törvényeknek. Holott a másik ember az adott szabályok ismeretében, és azoknak - véleménye szerint - megfelelve hozta az adott döntést; az egyetlen különbség a két ember tapasztalataiban, így szubjektív megítélésében van.

Ilyenkor szokott kevésbé-belátóéknál bekövetkezni a "haragszom rád" állapota. Az ilyesfajta nézet-ütközések következtében állítják sokan, hogy gyűlölik a másik embert.

Holott hiszem, hogy nem a másik embert gyűlölik. Csupán bizonyos döntéseivel, szubjektív ítéleteivel nem tudnak azonosulni, és ha ezekből elég sok halmozódik fel, azt utálatként élik meg. Ami persze már - a tettek helyett - az adott személyre irányul.

Úgy gondolom, embereket - akár pro, akár kontra - nem nagyon van jogunk és rátermettségünk megítélni. Egy emberélet annyi kusza szálból, annyi rejtett traumából, annyi ki-nem-mondható örömből áll össze, hogy lehetetlen egy embert teljes mértékben átlátni, kiszámítani, megérteni. Megismerni lehetséges - természetesen a teljesség igényével; de mindig a lehetőség határainak ismeretében. Szükséges is azok esetében, akik valamilyen szempontból az életünk mindennapos résztvevői. Azt azonban sosem állíthatjuk, hogy minden ízében ki tudjuk számítani a másik ember tetteit, gondolatait, és a mögöttük rejlő indítékokat.

Ennek hiányában pedig kutya kötelességünk az adott, aktuális cselekvést véleményezni, megítélni (ha már muszáj); és nem az adott emberről formálni változtathatatlan véleményt.

Az emberek ugyanis változnak - ahogy az őket érő ingerek, impulzusok; és ezek folyományaként a tetteik is. Így ha valakit ma elítélek egy cselekedetéért, az holnap ettől még nyugodtan "fölém emelkedhet" emberségben, jóhiszeműségben, vagy bármilyen más erényben.

Nem utállak nagyon. Ha akarnálak, akkor se utálhatnálak. Utálom a korábbi tapasztalataidat, amik letörik a szárnyakat, amik görcsöket okoznak a lényedben, amik csomót kötnek a boldogságodra. Utálom a Téged körülvevő világot, ami azt tanítja, azt sugallja Neked, azt írja az agyad hátsó zugába, hogy minden-minden változik, hogy csak az új lehet szép, izgalmas, varázslatos. Utálom a helyzetet, amiben rossz és rosszabb, önmagad és egy másik ember között kell döntened. És utálom a kérdést, hogy utállak-e.

Nem utállak. Adjon Neked a Sors szebbet, jobbat, boldogabbat, hogy megtanuld: Magadat sem kell, nem lehet utálnod!

Recept esküdt ellenségek, kekec anyósok és adósok vendégül látásához

Citromos zellerkrémleves:

Hozzávalók:
1 nagy zeller
só, bors, gyömbér, tárkony
3 gerezd összezúzott fokhagyma
3 citrom
fél pohár natúr joghurt

Elkészítés:
Hámozd meg és kockeáz fel a zellert, és tedd fel főni annyi vízben, hogy ellepje. A citromokat mosd meg, felezd el, és dobd a zeller mellé. Ne hámozd meg, különben a leves elveszti a speciális jellegét! Ízesítsd a fűszerekkel. Mikor a zeller puhára főtt, pecázd ki a fél citromokat, pürésítsd botmixerrel, majd add hozzá a joghurtot, és forrald fel.

A leves el is készült, nem egy nagy etwas. Arra azonban figyeljünk, hogy senkinek ne adjunk belőle, aki kedves nekünk!
A levesnek ugyanis - a citromhéj kesernyés aromája miatt - masszív hányás-íze van...

Jó étvágyat mindenkinek! :)

Empátia

Tapasztalataim szerint jóval empatikusabb vagyok, mint az átlag.
És ez nem feltétlenül, minden esetben pozitív tulajdonság. Egy darabig persze az - egy csomó dolgot nem teszek meg másokkal, amit beleérző-készség híján esetleg szemrebbenés nélkül megtennék.
Negatív viszont abból a szempontból, hogy az enyémhez hasonlóan magas fokú empátiával gyakran olyan mélységekig átélem más ember gondját-baját, hogy már-már sötétebben látom, rosszabbul élem meg, mint ő maga. Erre példa, hogy egy párkapcsolat vége után az ex új párjáért remegtem ismeretlenül is úgy, mintha a saját életemet félteném; vagy, hogy a szívemre veszem, amikor nem érek el valakit telefonon, és így nem tudom időben értesíteni a program-változásról.
Mindemellett úgy gondolom, ez még mindig jobb, mint a másik véglet...

...

 

Tudod Te azt nagyon jól.

Szabad-ság

Néha úgy irigylem a szabad embereket.
A bohémokra gondolok. A tisztán művész-lelkekre. Akiknek nincs más életcéljuk, mint kiteljesedni egy-egy képben, dalban, fényben, hangban. Akik úgy képesek koncentráltan előre menni, hogy nem néznek se jobbra, se balra; vagy ha megteszik, akkor gond nélkül elcsábulnak egy másik cél irányába, sodródnak, tapasztalnak, és élvezik.
Művészlélek vagyok én is. Művészlélek. És Tanító. A szárnyaim fölött, valahol a vállaimon mázsás pakkokban nyugszik a felelősség.
Nem bánom. Szeretem, és büszkén viselek mindent, ami vele jár. Kiválasztottság ez is.
Mégis, néha egy-egy késő-tavaszi meleg éjszakán szeretnék nekivágni mezítláb a mezőknek, és saját dallamomra táncolni a hajnal fényében; és szeretném, hogy néha elhiggye a világ nekem, hogy egyetlen fényképezővel képes vagyok megváltani a világot.
Mert képes vagyok.
Csak az én utam ennél egy cseppet bonyolultabb.

Fehérvári felismerés

Fehérvárra járok pszichológushoz. Elsőre meredeknek tűnhet, hogy mi a francért teszek meg 150 km-t, amikor Budapesten is van szakember dögivel.
Szakember van - de nem ez a szakember van ott. Egyrészt: Őt ajánlották; olyasvalaki, akinek adok a szavára a témában. Másrészt nem budapesti az ár. Lehet, hogy ha a lelkemről van szó, akkor ez nagyon prosztónak hangzik, mégis összességében szempont. Így még az utazással együtt is olcsóbban jövök ki. Harmadrészt pedig: kipróbáltam, és a nőszemély boszorkányosan érti a mesterségét. Pardon: hivatását. Egyszóval: néha igenis hihetetlen, amit művel. A lehető legpozitívabb értelemben.
Negyedrészt pedig - amire szintén az első alkalom után, egész pontosan a második alkalom előestéjén döbbentem rá - olyan implicit módon is "kezel", hat rám, amire elsőre még én, a szakmabeli sem gondoltam. Ahhoz túl egyszerű hatás-mechanizmusról van szó.
Ugyanis így, hogy Székesfehérvárra járok Hozzá, akarva-akaratlanul is eltöltök egy-egy estét, ebédet, félnapot a szüleimmel. Miközben hiszem, hogy az egyik legnagyobb megtanulandó leckém annak az elfogadása, miszerint "Gyökerek nélkül nem lehet szárnyalni."
A Sors keze vezet - ezt érzem, mint oly sokszor, ebben az esetben is.

Bogi design

Az úgy kezdődött, hogy megkértem Bogit, hogy varrjon meg nekem valamit. Bogiról tudni kell, hogy boszorkányos kézügyessége van, és profi varrónőtől tanult varrni évekig...Egyszóval olyan ruha-költemények megvarrására is képes, amilyenekről a magamfajta földi halandó csak súlyos összegekért mer álmodni... Nomármost Bogi ezt egyelőre anyagáron, és főképp magának műveli...
Azzal válaszolt már a telefonban is, hogy milyen jó, hogy eszébe juttatom: van egy szoknyája, amit magának varrt, de mégsem lett jó; nem nézném-e meg, hátha én tudom hordani.
Mondanom sem kell, hogy a szoknya design-darab. Saját szabásminta, nagyon jópofa anyag; alig várom, hogy elkészüljön teljesen, és végre hordhassam. Aztán persze más darabok is előkerültek az anyag-halmok alól; így valószínűleg hosszú szoknyás tradi kínai lánynak leszek öltözve két hét múlva egy bálon (a hosszú szoknya kicsi Bogira, ő anyagnak tervezte, szétbontani; no nekem pont jó a már meglévő blúzomhoz, így nekem adta). Továbbá a méteráruboltban (ahová a szoknya megtoldásának ügyében mentünk) elcsábultam egy petrol-kék (igen, Luca, irigykedj csak!) kordbársony-anyagra, amiből A vonalú, bő, nagyzsebes tavaszi szoknya készül majd, esetleg hagyma-aljjal...
Bogi egyszerűen fantasztikus dolgokat készít és álmodik meg! Ha bárkinek szüksége lenne valamilyen ruhaneműre, ami egyelőre még csak a fejében, szívében létezik: bátran ajánlom! :)
Amúgy pedig tervezzük a fúziót, azaz az együttműködést design ruhák-táskák-ékszerek ügyében, közös név alatt. Ami persze a jövő zenéje.
Egy viszont biztos: idén nyáron olyan cuccaink lesznek, mint senki másnak! :)

Ne vessetek követ Rám!

Pláne ne a Rám-szakadék fölött haladó ösvényről, amikor épp felmászni készülök egy létrán. Oké? Merthogy volt, akinek eszébe jutott tegnap, és egyáltalán nem volt vicces...
De persze azért se kövezzetek meg (főleg Te ne, Lilla), amiért nem publikáltam eddig még fotókat a múlt heti Rám-szakadék túráról, aminek Lillával vágtunk neki. Mondhatnám, hogy megvártam az eheti Rámos kalandokat is - persze ha tudtam volna előre, hogy most szombaton is oda kirándulunk. Amit viszont nem tudtam előre.
Két egymást követő hétvége; a Rám-szakadék két arca; kettecskén és társasággal; jegesen és sárosan; turistákkal és azok nélkül; Dobogókőről és Dömösről; gyorsan és gyorsabban; de mindenképpen örömmel és kellemes fáradtsággal.
Fogyasszátok egészséggel!

 

"De hiszen gyerek még!"

Sokat írtam már arról, miért is, hogyan is igyekszem egyenlő mércével mérni felnőttet és gyereket; önmagamat, és a nálamnál kisebbeket, fiatalabbakat.
Meg kell mondjam, az utóbbi időben meglehetősen próbára tették az elméletemet; a türelmet, odaadást és hitet, ami bennem lakozott a témában. Gyerekek. Egyszerű, szerethető, a saját jogos igényeikért küzdő, okos, ügyes gyerekek. És ha még nem is törtem bele lelkileg a próbák ezen sorába, azt is - hiszem - csak az átlagon felüli pszichés immunitásomnak köszönhetem.

Egy gyerkőcnek sok fajta elvárása van a "nagyok" felé. Szüksége van törődésre, figyelemre, ellátásra, gondoskodásra, odafordulásra, szeretetre, állandóságra. Egy szóval összegezve: biztonságra. A biztonság ugyanakkor magában hordozza a felelősségektől való mentességet; a gyerkőc tetteinek következményeivel való magától értetődő megbírkózást. Ez pedig nagyfokú teherbírást, konfliktustűrést, erőt feltételez a szülő részéről. Aki a negyedik öltözet ruhát is nyugodtan adja rám a harmadik összepisilt után. Aki akkor is végigmeséli a mesét, amikor halljuk mindketten, hogy üvölt már a kicsi. Akinek valamilyen csoda folytán igenis van 6 keze, hogy egyszerre kapjuk meg mindnyájan a desszertet. És aki kedvesen, de határozott szóval igenis határt szab azoknak a tetteknek, amelyeknek már sírás volna a vége; vagy ha mégis sírás lesz, akkor kedvesen nyugtat, és elmagyarázza, hogy mi-miért történt.
Tudom, hogy egy gyerkőcnek szüksége van határokra. És az is meggyőződésem, hogy ezeknek a határoknak a mindenkori őrzése is a felnőtt fél feladata. Akár kisebb harcok árán. Akár sírva-ríva. Akár benyelve a kicsi szidalmait és hánytorgatásait.
Mert a gyerkőc ezeknek a szidalmaknak és hánytorgatásoknak sem bír még a felelősségével. Személy szerint néha - igen, hibásan; de mentségemre legyen mondva: általában már a saját határaimon táncolva - én is elvárom, hogy bírjon velük. Mégsem teszi.
A gyerekeknek erőre van szükségük. Biztonságos, puha textúrára a hátuk mögött - amit bárhogy próbálnak, nem tudnak ledönteni, csak egyre erősebben átöleli, kipárnázza őket.
Bármeddig is juttatnak el saját mélységeimben, amikor gyerkőcökről van szó, mindig igyekszem megmaradni higgadtnak, kedvesnek és keménynek. Akkor is, ha minősíthetetlenül kiabálnak velem; akkor is, ha alaptalanul vádolnak; akkor is, ha megsértenek; akkor is, amikor legszívesebben sírva rohannék világgá - pedig csak egy 2-3-4 évessel van nézeteltérésem.
Mert a gyerekek nem igazságosak. Nem racionálisak a szónak abban az értelmében, hogy nem mindig azon verik el a port, aki megérdemli; nem mindig azt a problémát kommunikálják, ami valóban feszültséget jelent számukra.
Iszonyú kemény harc, iszonyú nehéz küzdelem; de még állom a sarat, tűröm a kitöréseket, szidalmakat, bántásokat, és nem próbálom azzal áltatni magamat, hogy "Hiszen gyerek még!". Mert nem érzem alacsonyabb rendűnek. Úgy gondolom - ugyanúgy, ahogy én teszem - ő is lehetne elnéző, megértő; vállalhatna felelősséget a tetteiért, szavaiért; és bánhatna velem legalább ugyanúgy, ahogy én viselkedem vele.
A különbség - ami egyébként megnyugtat - csupán ennyi: neki még több ideje van megtanulni mindezeket, hiszen majd' 20 évvel kevesebbet élt, mint én. Azaz: az volna a nagy baj, ha én máshogy kezelném a helyzetet; neki pedig még van ideje fejlődni.
A fejlődést sürgetni pedig véleményem szerint nem lehet, nem szabad.
Jó példamutatással viszont mindenképpen serkenthetjük...

Ólból barlangot 1.

A következő 2 bejegyzést egybe szerettem volna megírni, egymás mellé tett előtte-utána képekkel, de a genya blogger nem hagyja, úgyhogy így kapjátok, 2 bejegyzésben egymás után:

Takarítás nélkül, puszta rendrakással miből mi lesz 30 perc leforgása alatt.

Tanulság nincs. Csak képek. 

Előtte: 

Ólból barlangot 2.

Utána:

 

A sztori pedig annyi a címhez, hogy amikor kiköltöztem a régi albérletemből, és beköltöztem átmenetileg Zolihoz, aki akkor az édesapjánál élt a régi szobájában, akkor iszonyatos nagy, amolyan férfi-rumli fogadott. Nem nagyon volt vízszintes felület, ahová pakolni, lépni lehetett volna, mindent elborítottak az elővett, majd vissza nem tett használati tárgyak 1-2-3 éve odahelyezett halmai. Amikor túlestem az első sokkon, akkor már tudtam őszintén nevetni a helyzeten, majd közöltem Zolival (aki közismerten Medve):

- Amiben Te eddig éltél, az nem egy barlang; az egy medve-ól. De majd én barlangot csinálok belőle!

Ő pedig akkorát nevetett ezen, hogy végül megengedte, hogy rendet rakjak... 

Kreatív blogging

Bizonnyára ismeritek a továbbküldős üzeneteket. Na, ez pont olyan. Valaki elindítja 7 bloggal, akik szintén 7 blogot ajánlanak, és így tovább...A hatványozás szabályai szerint hatványozottan növeli a mindenféle blogoknak otthont adó szájtok forgalmát.
Mindemellett pedig megtisztelő, hogy Luca kreatívnak értékelte a blogomat (blogjaimat). Így hát most megteszem, amit ilyenkor tenni kell.

1. Örömködök, büszkélkedek, kiteszem a blogot megillető Kreatív blogger emblémát.
2. Megnevezek 7 olyan blogot, amelyek szerintem nagyon kreatívak. Értesítem a díjazottakat, akiknek szintén ugyanez lesz a dolguk. (És persze nem felejtek el visszalinkelni az engem választóra sem...)
3. Elárulok 7 titkot magamról.

Akár lehet ilyet, akár nem, egyrészt legyen újból kreatív Luca, akinek a blogját talán a legnagyobb átéléssel bírom olvasni.
Legyen továbbá kreatív Apám, aki ritkán ír, de akkor velőset.
Szeretném továbbá ajánlani Frodó blogját, ahol rendkívül nagy sületlenségeket olvashat mindenki, aki intelligens humorra vágyik.
Mint minden szentnek, hadd hajoljon az én kezem is kicsit magam felé, és hadd hívjam fel a figyelmet a munkahelyem blogjára is - ahol az én cikkeim mellett megjelenik egy csomó infó a korai nyelvoktatással kapcsolatban.
Nagyon hasznosnak érzem továbbá Judit blogját a mamaságról, és mindenről, ami ezzel jár - elsősorban leendő kismamáknak, másodsorban pedig minden érdeklődőnek.
Szintén nagyra értékelem Ági írásait, amelyek ugyan csak engedéllyel olvashatók, de számomra a tartalomtól függetlenül irodalmi élménnyel szolgálnak az esetek többségében.
Tudom, ez csak 6, én mégis Őket emelném ki, őket olvasom leggyakrabban, ők hiányoznának a kávé mellől reggel.

Most pedig következzen 7 titok rólam:
1. Nem ugyanazt látom a két szememmel, és ebben nagyobb az eltérésem, mint az embereknek általában. Ez alapesetben nem tűnik fel, mert az agyam megtanulta kompenzálni. Viszont ha megiszom egy pohár bort, az agyi funkció már akadozik, így kevés alkoholtól is előfordul, hogy mindenből kettőt látok.
2. Mindig van nálam bicska, és fejlámpa, akkor is, ha csak dolgozni indulok.
3. Nagy álmom, hogy egyszer meztelenül fürödjek valahol, ahol senki nem zavarhat meg. Mondjuk Szigetköz, túrázók nélkül...:)
4. 12 évesen voltam először igazán szerelmes - ami visszatekintve teljesen hiteles és mély, mai fejjel is méltányolandó érzelem volt. Sajnos a környzet kevesebb hitelt adott neki.
5. Ha nagy leszek, saját beltéri úszómedencém lesz, és minden nap úszni fogok benne.
6. 60 másodperc alatt le tudok zuhanyozni tetőtől talpig, törölközéssel együtt. Volt, hogy lemértük, és tényleg.
7. Egyszer október 23-án úsztam a Dunában. Azóta bármikor vízbe ugrom, nem gondolkozom, hogy hideg lesz-e.

Valentin-napról, utólag

Nem szeretem a kis hazánkban hódító angolszász hagyományokat. Én már Halloweenkor is egy egyszerű, farsangi jelmezt öltöttem, mindenféle vér és vámpírfog nélkül; nem ragaszkodnék karácsonyra a pulykához; továbbá nem gondolom, hogy február 14-e nevezetes napja lenne az évnek.
Természetesen nekem is jól esik, amikor a párom figyelmes velem, kitalálja valamilyen vágyam, óhajom; vagy előbb teljesíti, minthogy az eszembe jutna. Én is szeretek meglepetést kapni; izgulni, vajon hová megyünk este; meglepődni egy nem várt kedvességen.
Nálunk idén volt Valentin-nap. Nem volt persze hozzá szív alakú lufi (pedig a Nők lapja szerint ez a tuti ajándék idén...), semmi tárgyiasult izé, nem tettünk semmi természetelleneset. Előző este, amikor épp Székesfehérváron voltam a szüleimnél, Zoli felhívott, és megkért, hogy másnap estére ne tervezzek semmit. Azután hétfő este találkoztunk, ő kézen fogott, és elvitt egy olyan étterembe, ahol már voltunk korábban is - és valószínűleg még ezután is sokszor meglátogatjuk.
Azt ettünk, amit szoktunk - bár bevallom, kacérkodtunk a Valentin-menüvel is; a végén kaptunk ajándék szívecskés muffint; az előétel-fűszervajas kenyérke szív alakú volt; de kábé ennyi. Jól éreztük magunkat, felszabadultan beszélgettünk ugyanazokról, amikről szoktunk; és viszonylag hamar haza is keveredtünk.
Itthon pedig újabb meglepetés várt: egy palack vörös, édes bor a hűtőben, amiből összesen 450 darabot palackoztak...Megkóstoltuk, isteni finom, még Zolinak is ízlett, pedig ő nem vörösbor-párti.
Megbeszéltük, hogy nekünk miről szólt ez a Valentin-nap. Arról, amiről egyre inkább szól az életünk is. Az egymásra figyelésről; a megfelelő arányok megtalálásáról munka és kikapcsolódás között; az élet finom élvezetéről; a hétköznapok szépségéről.
Így oké. :)

Tematika az elkövetkező napokra

Amikről szerettem volna, de idő hiányában nem tudtam írni:
- Rám-szakadék
- dumaszínház
- valentin-nap
- fehérvári kalandok
- gyereknevelés
- fényképező
- naptár
- háztartás
- Bogi és a varrás
Dióhéjban, saját magamnak felvázolt címszavakban ennyi. Ezek várhatóak a mai és holnapi nap folyamán. Igyekszem behozni a zúzós hetet :).